A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.
A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.
Gaura Ágnes munkássága példaértékű. Magyar író, aki nem tagadja meg származását, s magyar néven kezdett el írni is olyan történeteket, melyek kis hazánkban játszódnak. Az urban fantasy neves képviselője. Regényeiben mindig megjelenik többféle varázslény, melyek izgalmas kalandokba keverednek. Sosem az alapfelállásokat használja, s legnagyobb szerencsénkre nem ér a romantikus klisék sokaságával sem. A Borbíró Borbála sorozat nagyon a szívemhez nőtt. Teljes random módon került hozzám: egy nyereményjátékon megnyertem az első három részt, majd miután beszereztem a fennmaradókat, neki is kezdtem. Hatalmas élmény volt, a javából. Így, amikor tavaly kiderült, hogy egy új történetét láthatjuk viszont könyv formájában, nem voltam rest előrendelni. Kicsit fájt, hogy nem találkozom Boriékkal még egy jó darabig, de megérthető az írónő álláspontja is, hogy kellett egy új világ neki is, amiben elveszhet. Szóval beszereztem, csak úgy futottam érte a boltba, majd három napig csodáltam. Eszméletlenül gyönyörű ez a borító. Minden kis ív, az összehangoltság teljes mivolta gondos munkát jelöl. Aztán felkerült a polcra, mert valahogy sosem éreztem magam készen arra, hogy levegyem. Sokáig várattam, több, mint egy évig, de most, egy varázslatos nyaralás kezdetén úgy gondoltam szükségem lesz egy kis tündérmágiára - így becsomagoltam a bőröndbe, s jött velem a Balaton partjára.
Nyaralás alatt nem tudtam több száz oldalakat egyben elolvasni. Mivel családi kiruccanásról beszélünk, így mindig van mit csinálni, de legalábbis mindig valaki zizeg az ember mellett. Hát, ez rá is nyomta az olvasási élményemre a bélyeget. Az elején nem sok mindent értettem. Nem akart sehogy sem összeállni a kép, hogy mi zajlik az Árkon innen és túl. Bár az egyik oldalról még csak-csak eligazodtam, hisz ott egy ikerpáron és egy Csipkerózsika imitátoron kívül nem volt senki. Árnyék és a világa számomra nagyon homályos volt. Még a mesére is rákerestem, hátha mankót nyújtana, miért fekszik az egyik fiúk a tó közepén emelt szigeten, s a többi is, miért van elszórva, nem a helyükön, de semmi. Tudatlannak éreztem magam. Bár mondjuk a nem szokványos nevek is kicsit megnehezítették a dolgomat. Régen olvastam már igazi fantasyt, így nem nagyon akartak megragadni a fejemben a tulajdonságokon alapuló nevek. Kifejezetten érdekesnek találtam őket, s imádtam, hogy mindenkinek kapcsolódott a személyiségéhez, ám mégsem mindig tudtam, ki áll velem szemben. Zavar. Zavar volt a fejemben. Szóval igen, nem indult valami felhőtlenül a viszonyunk. Nem tudom, mennyit segített volna egy csendes zug, ahol kávét szürcsölgetve olvashattam volna gondtalanul, de úgy érzem, nem sok oldallal előbb értettem volna meg, mi is zajlik itt.
A könyv elején leginkább a Budapesten játszódó eseményeket kedveltem. Legfőképp azért, mert itt mindent értettem, illetve a Csallóközi események megértéséhez is sokat hozzáadott. A főszerepben Liliom van, aki egy teljesen átlagos pesti lány. Épp most lépett ki egy hosszabb kapcsolatból, s próbálja a víz felszíne fölött tartani a fejét. Egész életét a tündérmesék rajongása tette ki. Álmodozó jelleg, aki maga is szeretne átlépni e csodalények birodalmába. Sokkal szívesebben lenne mesehős, mint egy átlagos felnőtt. Liliom legnagyobb erénye számomra pont a hitében rejlik. Sosem felejtett el gyermek lenni. Nem törték össze a szerteágazó gondolatait a felnőttkorral járó problémák, s minden körülmény között felvállalja, hogy ő bizony még most is szereti a meséket, melyek szerves részét képzik az életének. Minden felnőttben meg kell maradnia a gyermeknek is, hogy igazán őszinte lélekké váljon. Ha elfelejtjük milyen gondtalanul nevetni, teljes szívvel hinni valamiben, akkor beolvadunk a felnőtt biorobotok közé, akik a napi célokat elérik, teljesítik, minden öröm nélkül. Mert erre vannak beprogramozva.
Liliom munkahely szempontjából meg is ütötte, meg nem is a főnyereményt. A cég, ahol napjait tölti, az Aranykert nevet viseli, mely kellőképp varázslatos. Ez a helyszín Tündérországban igazán fontos, így a főszereplőnknek a szívéig hat, kérdés nincs, itt kell húznia nap, mint nap az igát, még ha nem is álmai munkáját tölti be. Természetesen nem végzettségében helyezkedett el, mint ahogy az Magyarországon játszódó történetben várható is volt. Körülbelül diplomáját megtagadva, szemét a fizetési csekk előtt lehunyva teszi a dolgát, s várja a csodát, mikor fentebb léphet a hőn áhított osztály irányába. Ám ez a csendes terve egyszer csak elszáll, mint egy szél által, gyermekkézből kicsavart héliumos lufi, mikor a főnökével alakít is ki kapcsolatot, meg nem is. Furcsa, de igazán jó sztori, nem lőném le a poénját. Én jót nevettem rajta, még páromnak is felolvastam.
Liliom nagyban emlékeztet Borira, mondhatni erőteljesen érződik rajta a Gaura stílus. Ezen ugye nem lepődünk meg. A két főszereplő között erős párhuzamokat lehet vonni annak ellenére is, hogy teljesen más habitussal és környezettel rendelkeznek. Egy karakter, mely gauraság alatt edződött, a következő jellemzőkkel bír: hihetetlen helyzetek történnek vele, mely sokszor Murphyt idéz; természetfölötti ismeretekben kiemelt jártassággal bír; ezt nem győzi hangsúlyozni, s természetesen minden helyzetben feldob egy labdát, mely az ő térfelén pattan, hogy újra megcsillogtathassa a tudását, amivel a való életben igazából semmit nem ér el; az okoskodása egy ideig szórakoztató, de később kifejezetten idegesítővé válik; szeret egy dolgon pattogni, s az igazát akkor is védeni, mikor az már senkit sem érdekel; balszerencsék sorozatával van kikövezve az élete; sosem tökéletes; hibáit vállalja, sőt, jókat nevet rajtuk, még szorult helyzetben is. Ez a Gaura stílus. Mint látjátok, szeretem is, meg nem is a karaktereit. Az elején dédelgetem őket, de a történet derekán túl már kezdenek idegesíteni. A Túlontúl esetében is így volt. Liliomot sokszor butának találtam, aki nem veszi észre a körülötte levő dolgokat, noha ő az egyetlen, aki felismerhetné, hiszen imádja a meséket. Amikor végre eljut a csöpp eszébe, mi is történik, akkor pedig túlontúl egyszerűen fogadja el és oldja meg a helyzetet.
A cselekmény nagyon lassan indul be. A könyv első felében, szinte úgy érzékeljük, mintha állóvizet figyelnénk, amit néha, egy-egy kavics körkörösen megzavar, de hamar eltűnnek a dobás által gerjesztett hullámok, s marad minden olyan, mint amilyen volt. Egyszerűen nem éreztem, hogy vezetne valahova a történet, de túlnyomó többségben azért nem unatkoztam fölötte, mert a szerző most is megcsillogtatja egyedi gondolkodásmódját, s karakterei szájában kiemelkedően, szemöldökfelhúzós poénokat ad. Mindent túlgondol, s ebből születnek meg a komikus helyzetek. Ahogy átérünk a könyv második részébe, érezhető egy kisebb változás. A cselekmény kezd mocorogni a kezünk alatt, lassan, de biztosan halad Aranykert felé. Az igazán akcióban gazdag részeket pedig az írónő az utolsó száz oldalra sűrítette be. Tehát ha úgy nézzük, a regény fokozatosan válik érdekessé, csermelyből patakká, majd egy folyón keresztül zuhataggá. Nem rossz ez a felépítés, mégis az elején túl sok sort pazaroltunk el lényegtelen dolgokra, belemagyarázásokra, így túl lett húzva. Haladni szerettem volna vele, de bitang lassan ment – újra megjegyezném a hátráltató körülményeket is, hiszen lényegében ezek miatt lassúztam – s kezdtem elunni magam a történet fölött.
S volt még egy dolog, amit tudom, hogy el kellene fogadnom, hiszen ez az írónő stílusából fakad, de egyszerűen nem vagyok rá képes. A szerzőre jellemző, hogyha van egy történetünk, ahol keveredik a valós világ a természetfölöttivel, akkor a központban álló mágikus lényekre fekteti minden lehetséges szituáció alapjait. Az Aranykert nevezetű céggel még semmi gondom nem volt, tökéletesen megértettem, sőt, még elő is fordulhat, de a Firtos és Tartod iroda már merőben kétséges. Senki nem nevezné el róluk a vállalkozását, mert nincs meg a kellően pozitív csengése, s nem az a tipikus név, ami megragad az ember fejében. Szerintem ezt már túlzás volt belevenni a budapesti szálba.
Olvasás közben meglepődve tapasztaltam, hogy egy szerelmi négyszögbe kerülünk. A Boriverzumból kiindulva azt hittem, ez a történet is inkább a csodalényekre fog hangsúlyt helyezni, s csak másodlagosan a kapcsolatokra, ám sokkal nagyobb hatalommal bír a szerelem, mint amire valaha is számítottam volna. Mind a két térsíkon nagy hangsúlyt kap, Árnyék szinte csöpögősen rajong Ilonáért. Liliom pedig mint minden helyzetben, most is képtelen választani. Van, aki érdeklődik iránta, s van, aki iránt ő érdeklődik, sőt, olyan is akad, aki egy véletlen során került csak be a képbe. Három különböző személyiség feszül egymásnak, s a továbblépést sem magától teszi meg, hanem a helyzet hozza. Emiatt számomra Liliom nem volt éppen szimpatikus. Volt egy rész, ahol erről is beszélget, illetve gondolkozik, s ráébred önmaga is, hogy nem szerencsés egyszerre három srácot lógva hagyni, s hiába volt ez szerencsés felismerés, ettől független nem került hozzám közel. Az én személyiségemtől az övé oly mértékben távol áll, hogy a könyv legvégéig nem tudtam igazán megkedvelni, bár nem mondanám azt sem, hogy ellenszenves volt. Szimplán érdektelen, nem került közel hozzám.
Ha grafikonon kellene ábrázolnom, milyen volt az olvasási folyamat közben a könyvhöz fűződő viszonyom, akkor sűrű hegyekkel és völgyekkel ábrázolnám. Az alapszint olyan tizes körül mozogna, s ebből törnének felfelé a meglepő fordulatoknál, megértési pontoknál, megvilágosodásoknál a magasabb szintű csúcsok. Lennének benne hosszabb, síkponti részek is, mikor kicsit elkedvtelenedtem, de a végére besűrűsödő magaslati értékek kárpótolnak.
Szerettem is, meg nem is. Szólt is hozzám, meg nem is. Néhol túlontúl romantikus volt, máshol túlontúl körülményes, de egy biztos: nem bántam meg, hogy elolvastam. Gaura Ágnes egy új stílusban is kipróbálta magát, ami ugyanúgy jól áll neki, mint az előző. Mindegy, hogy vámpírok vagy tündérek, ő megtalálja a kellő hangsúlyt, s képes egy kellően szórakoztató történetet alkotni. Vannak dolgok, amik számomra túlzásnak minősültek, de ettől független el kell ismernem, hogy mesterien felépített világról beszélhetünk a Túlontúl esetében. Az egész könyvön érződik az alapos utánajárás. Az írónő nem vette félvállról a tündérek világát, a lehető legtöbb mondát megismerve alkotott, s ezen biztos alapra építette az eseményeket. S az alapos munka meghozta a gyümölcsét.
Az urban fantasy kategória kedvelőinek egy igazán jó kis olvasmány lehet, érdemes vele megpróbálkozni.
"…egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával."
"A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni."
"Minden mese igaz. De rajtunk múlik, melyiket választjuk sajátunknak."
"Az együtt töltött idő csak akkor tűnik rövidnek, ha elég hosszú ahhoz, hogy lásd benne a jövőt."
"Mindenki defektes a maga módján – (…) – A lényeg, hogy igyekezz megtalálni azt a defektet, amivel együtt tudsz élni."
"Mindenki arra vágyik, hogy megtalálja azt, aki ölelni akarja őt."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése