Niitaabell Világa: J. K. Rowling-John Tiffany-Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

Ezer éve, hogy a Harry Potter sorozat "nyolcadik" részét piacra dobták. A kötetszámot pedig azért raktam macskakörmök közé, mert nem vagyok hajalndó elismerni, hogy az lenne. Számomra a Harry Potter sorozat mindig is hét részes lesz, melyekhez tartoznak különböző kiegészítő kötetek is.S mivel teljesen más stílusban, más céllal íródott, így végképp nem érhet fel az eredeti sorozathoz. Bevallom, ez a nyolcadik rész kifejezés már a kezdetek kezdetén hagyott bennem némi ellenérzést.

Egy kedves barátnőmtől meg is kaptam, még abban az évben, s úgy terveztem, hogy majd újra végigolvasom a teljes sorozatot, s aztán, mintegy diadalmas lezárásként elolvasom ezt a furcsa könyvet. Azóta telt, múlt az idő, s én alig haladtam az eredeti célommal, ezért egy este gondoltam egyet és lekaptam a polcról. Nem várok tovább. Érdekelt, mit tudtak még kihozni egy lezárt történetből.

Régen volt már, mikor egy könyv értékelését szédszedtem pro és kontra érvekre. Sokkal jobban szeretem, mikor egyik gondolatból a másikba ugorhatok, s egyfajta hálót fonhatok a történet köré, függetlenül attól, milyen jellegű jelzőt aggatok rá. Ám ez a könyv egyszerűen kívánja, hogy külön vizsgáljam meg a két szempont alapján, mert engem is két részre szakított. Egyfelől imádtam, másrészről utáltam. Szóval nézzük csak, mi volt az, ami miatt pozitív érzések keletkeztek bennem.

Elsősorban visszahozta azt az érzést, mely csak egy Harry Potter kaland olvasása közben tölt el. Egyfajta, könnyed mágikus érzés lesz rajtam úrrá, amelyhez foghatót más könyv esetében nem tapasztaltam még. Vannak sorozatok, amiket mérföldekkel jobban szeretek, de ennek mindig is egyedi íze lesz. Ha felütöm, mindig visszaugrok a múltba, mikor lopva, a pad alatt olvastam, az iskolában és otthon is. Ilyenkor csak a legfontosabb házi feladatok készültek el, s telefonnal megvilágítva, paplan alatt is folytattam, ha már édesapám is szólt, hogy le kellene feküdni. Ezt a könnyed, gyerekkori motívumot minden idézet visszahozza, néha még érzem az asztalomon álló gyertya fahéjas illatát is.

Fejjel előre vetettem magam, pont úgy, ahogy Harry merül el a merengőben. Bevallom, engem egyáltalán nem zavart a szövegkönyves forma. Nagyon hamar megszoktam, s a filmből ismert karakterek öregített változatát képzeltem magam elé. Hallottam a hangjukat a fejemben, amikor megszólaltak, s láttam, ahogy a változó díszlet előtt mozognak. Nem, alapvetően nem zavart. Újfajta élményt adott, hiszen sosem hittem volna, hogy ez is lehet szinte teljes értékű. Kevesebb a kapott információ, de mégis elegendő, hogy az alapokat jól átadja.

J. K. Rowling, kezdetben egy más témát próbált megragadni, mint eddig. A világmegmentés mellett sokkal nagyobb szerepet kapott a különböző egyéniségek fejlődése, s az ebből létrejövő konfliktusok kezelése. Harry és kisebbik fia, Albus teljesen más jellemmel bírnak. Míg Harry örök reflektorfényben ragyog, s a tetteit a mai napig emlegetik, addig Albus sokkal inkább középszerű. S ez akaratlanul is hatással van rájuk. Albus mióta az eszét tudja, szorong, hogy sosem fog felérni az apja nagyságához, Harry pedig képtelen megérteni, mi zajlik a fiában. S ez, a kettejük között feszülő ellentét eltaszítja őket egymástól. Falat emelnek, amit próbálnak lebontani, ám sosem a jó módszert alkalmazzák. Szükség volt egy grandiózus, rajtuk túlmutató eseményre ahhoz, hogy felismerjék, mit rejt a másik, s képesek legyenek elfogadni, hogy ők, bár külön úton járnak, mégis hasonlítanak egymásra, csak nem a klasszikus értelembe véve. Helyén van a szívük.

Rowling nem lenne Rowling, ha nem fektetne nagy hangsúlyt a barátság szerepére. Azért szerettem mindig is ajánlani a megfelelő korosztálynak a Harry Potter univerzumot, mert sokat tanulhatnak belőle arról, hogyan alakítsanak ki a társaikkal kapcsolatot, milyen alapvető felállások vannak. Megmutatja, hogy szerezzünk barátokat, majd tartsuk meg őket egy életen át. A gyerekkori barátságok mindig fontosak. Életünk során lehet, messze kallódunk, de ha vannak barátaink, mindig visszatérhetünk az alapkőhöz, aminek hatására újrakezdhetünk mindent. A barát támogat, segít, megnevettet. Fontos, hogy mindenkinek legyen igaz barátja, még ha ez a lehető legfurcsább variánsokban mutatkozik meg. Albus hamar összebarátkozik Scourpius-szal, akinek az ereiben Malfoy-vér csörgedezik.

A történet valamilyen szinten megidézte az előző részek varázsát. Nem csak a helyszín és a szereplők hozták vissza a régi érzést, hanem a megszokott események, s a csavaros megoldások is. Tetszett, ahogy a végén megoldották a kialakult helyzetet. Jó volt látni, hogy a megszokott csapat újra bevetésen van, s kiegészülnek még pár varázslóval. Szinte éreztem, ahogy dübörög újra a Főnix rendje.

S most jönne az árnyoldal. Minden éremnek két oldala van, s ez igaz a könyvekre is. Sosem volt még olyan olvasmányom, mely ennyire határozottan kiegyenlítette a mérleg két tálcáját. Teljes szintbe hozta magát az általa gerjesztett pozitív és negatív érzés.

Az első gondom, a már említett nyolcadik rész címke volt. Nem tartom annak, soha nem is fogom, s nem csak a már említett indok miatt. Rowling ezt nem egyedül alkotta, ellenben a sorozat régebbi elemeivel. Emellett ennek a formája meg sem közelíti az elvárt szintet. Elfogadtam a szövegkönyvet, s átéltem a történetet így is, de ettől függetlenül ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak érzem. Lecsengett a sorozat, s hiába fogy továbbra is kitartóan, az eladott mennyiségek már meg sem közelítik a kezdeti értékeket. A rajongók nyavalyognak, hogy legyen még, új, jobb, több, bármi, csak kaphassanak még a világból. Ezért Rowling fogta többed magát, s megpróbálta újra visszahozni a sorozat régi fényét. Nem szépítek: lehúzott róla még egy bőrt. Még csak annyira sem erőltette meg magát, hogy regényes formába öntse. S ez nagyon szomorú. Talán kifogyott belőle is a varázslat, ami táplálta a sorozatot?

A könyv története elvileg egy generációval később zajlik. Harry már majdnem negyvenéves, mikor a fő események megtörténnek, mégsem érződik rajta a változás. Ugyanígy Hermione is. Ahogy parádéznak a Mágiaügyi Minisztériumban, úgy éreztem, mintha „Vidd be a gyereked a munkahelyre!” nap lenne. Megragadtak ugyanazon a szinten, ahol a hetedik rész végén voltak. Sokat megélt gyerekek, de gyerekek. Természetesen a legvégén kaptunk egy minimális jellemfejlődést, de akkor is tartom magam ahhoz, hogy nem volt megfelelő a kiindulópont.

Ronban hatalmasat csalódtam. Egyszerűen nevetséges, hogy ő lett a mindig viccelődő, viccboltot üzemeltető felnőtt. Ron ikerbátyjai voltak a zsenik ezen a téren, ő nem érhet a nyomukba. Mindig is enyhe cinizmussal tekintett ezekre a dolgokra. Miért kellett kizsigerelni az igazi Ront? Nem azt mondom, hogy ő maga nem szerette a vicceket sosem, hanem azt, hogy egy másfajta módon viszonyult hozzá. Ezt a tulajdonságát illett volna megtartani.

Ezeket még azért az ember el tudja fogadni, fejet hajt előtte, nem von le sokat az olvasási élményből, ám a továbbiakat már kevésbé tudtam tolerálni.

Rossz ezt kimondani, de szerintem J. K. Rowling kezd kiégni. Sokat jelent számára ez a sorozat, amit teljes mértékben megértek, sőt, felfogni sem tudom, mennyi mindent kapott tőle, ám úgy néz ki, kezd kifogyni az ötletekből. Remélem nem csak nekem tűnt fel, hogy Albus pontosan abban a korban találkozik az időnyerővel, mint Harry. Semmilyen új eszköz nem jelenik meg, csak épp modernebb kivitelek léteznek. A további részekből ismert helyszínek és személyek bukkannak fel, amivel engem szintén nem nyert meg. Olyan, mintha Albus megpróbálná újrajárni azt az ösvényt, amit az apja taposott ki. Ez valamilyen szinten nagyon szép gesztus, az első pár összecsengő eseménynél még én is boldogan tekintettem rájuk, de egy idő után sok lett. Ha ezek mellett adott volna valami újat is, akkor azt mondom oké. De így nem. Voldemort már csak hab volt a tortán. Annyira, de annyira kár, hogy megint visszatértünk hozzá!

Pontosítok: a történetben a csavarok nem mind másolatok voltak, mert történtek elég meglepő fordulatok is, de úgy érzem, Rowling ezzel megint átesett a ló túloldalára. Kétségbeesett kiáltásokat hallottam, amik az én fülembe nem Harry nevét suttogták elnyújtva, hanem azt, hogy Ne felejts el! Nagyon nehezemre esik nem leírni azt a fordulatot, ami ennyire kicsapta nálam a biztosítékot, de addig, míg meg tudom állni, haladnék a következő pontra. Ha olvassátok a könyvet, eszetekbe fogok jutni, mikor kiderül. Tudni fogjátok, mire gondolok.

A legnagyobb gondom pedig az volt a könyvvel, amit egyszerűen nem tudok megbocsátani, hogy a végjátszmában két hatalmas hiba is van. A szövegkönyv érdekessége, hogy le van írva az is, a szereplők merre fordulnak, milyen arckifejezéssel néznek. Többször is visszaolvastam, sőt, még páromnak is megmutattam, hogy biztos ott van-e, amire én gondolok, s bizony ott van: két hatalmas szarvashiba, egymás után! Nincs jobb ötletem annál, mi fordulhatott meg az írótrió fejében. Talán túl sok Avengers filmet néztek és összekeverték Thor visszatérő pörölyét a varázsvilágban használatos pálcákkal. Igen, talán ez az indok arra, hogy a tulajdonostól messze levő pálca hirtelen a gazdi kezében terem, illetve, hogy egy másik, ami eltört és egy másik síkon maradt hirtelen a delikvens kezében van. Nem, nem volt másik pálca a közelben, nem tudták valakiét csak úgy felkapni. Nem, nyújtani sem nyújtott nekik segítő pálcát. Most mondhatnám, hogy ez színtiszta varázslat, de nem lenne túl ironikus?

Pontosan annyira szerettem, mint amennyire utáltam. Sokakkal ellentétben nekem bejött a szövegkönyves megoldás is, noha ezáltal egy utolsó kétségbeesett kiáltást hallok. Tetszett a történet nosztalgikus hangulata addig, míg nem vitték túlzásba. Aztán jöttek a teljesen elrugaszkodott fordulatok, amik nevetségessé tették az eddig gondosan felépített világot. Bántott, hogy a lényegi témákat, amik újat mutattak volna, leamortizálták, helyette a jól bevált dolgokhoz nyúltak, mint a lányvécé, időnyerő, Voldemort. Legalább a halottakat hagytuk volna pihenni. A végén volt egy nagyon szép jelenet, de ez már nem kárpótolt az előtte kapott szituációkért.

Tudtam, hogy egy megosztó könyvet fogok olvasni, de arra nem számítottam, hogy nem csak az olvasói tömeget, hanem önmagamat is megosztja. Sosem volt még könyv, amivel ennyire élesen éreztem volna két szélsőséges érzést.

Nem tudom teljes szívvel ajánlani. Gyenge próbálkozás volt az alvó tűz felszítására, ami szinte kár volt, ám így legalább még nem aludt ki. Kíváncsi vagyok, meddig fog még parázslani...

"Néha az életért halállal kell fizetni."

"Dumbledore: Harry, ebben a zavaros, érzelmekkel teli világban nem létezik tökéletes megoldás. A tökéletességig nem érhet fel az ember, és nem érhet fel a mágia sem. A boldogság ragyogó perceiben mindig ott van az a csepp méreg, az hogy tudjuk: vissza fog térni a fájdalom. Légy őszinte azokkal, akiket szeretsz, mutasd meg a fájdalmad. Szenvedni épp annyira emberi dolog, mint levegőt venni."

"A Roxfortba vágytam attól a perctől fogva, hogy először hallottam róla."

"DRACO: (…) Úgy gondolom, van az életben egy pont, amikor el kell döntened, hogy milyen ember akarsz lenni. És amikor elérsz arra a pontra, akkor szükséged van egy szülőre, vagy egy barátra. Ha pedig addigra elidegenedtél a szülődtől, és nincs barátod… akkor nagyon egyedül vagy. Egyedül lenni pedig szörnyű dolog."

"Szenvedni épp annyira emberi dolog,mint levegőt venni."