Niitaabell Világa: Kevin Hearne: Hammered- Elkalapálva

A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!. De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen.

Nagyon nehezen haladok a sorozatokkal. Régen rajongásig imádtam őket, sorba faltam. Szerettem, hogy ugyanazon világból egyre többet és többet kapok. Ez az érzés még most sem múlt el, hiszen egy jó történet alapja a részletes háttér, amelyet egy könyv alatt nem is lehet úgy megírni, sőt, a legtöbb esetben nem is szükségelteti. Egyedülálló könyvre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint egy sorozatra. Ám hiába a lelkesedés, még sem tudok rövid időn belül ugyanazon sorozatból két részt is elolvasni. Utoljára tavalyelőtt, a Hamis herceg trilógia győzött csak meg annyira, hogy egymás után befaljam mind a három részt, de már akkor is voltak gondjaim.

Kevin Hearne A vasdruida krónikáival is pontosan így vagyok. Akármennyire is szeretem, még sem tudok haladni vele kellőképpen. Magyarul eddig négy rész jelent meg, s jövőre várható a következő, de én még csak a harmadiknál járok, noha már egy éve csücsülnek a polcomon, ezek a vékonyabbnak mondható kötetek. Talán ezen szokásom kialakulásában közrejátszott, hogy általában a legjobban szeretett sorozatok folytatására mindig várni kellett, akár egy teljes évet is – sőt, van, amiért már három éve állok sorba rendületlenül.

De most végre eljött az idő, hogy újra találkozzam kedvenc druidámmal, s hű társával.

Saját tapasztalat útján jöttem rá, hogy ezt a könyvet jobb otthon a négy fal között olvasni, semmint példának okáért tömegközlekedési eszközön. A következő mondatokkal indít a könyv:

„Az általános vélekedés szerint a mókusok imádni valóak. Ugrálnak a fákon, az emberek meg mutogatnak, hogy „De cukiii!”, miközben a hangjuk csöpögőssé válik, és az eksztázis fejhangú magasságát verdesi. De megsúgom, hogy a mókusok csak addig aranyosak, amíg elég kicsik ahhoz, hogy eltapossuk őket. Mert ha egy teherautó nagyságú vérmókussal találkozol, abban már semmi cukit nem találsz.”

Épp egy orvosi rendelőben vártam a soromat, mikor nekikezdtem, s mondanom sem kell, nagyon kevésen múlt, hogy hangosan fel nem nevettem. Egy kisebb kuncogás kicsúszott, amivel idős, rosszalló tekinteteket vontam magamra. Nagy sunnyogások közepette próbálkoztam egy kicsit még olvasni, ám hamar letettem róla. Sok helyzetben nehéz volt visszafogni magam, hogy ne kezdjek el őrült módjára vigyorogni vagy hangot adni a tetszési foknak – márpedig ezeket az öregek nemzedék tagjai nem éppen tolerálták. Inkább elintéztem ott a dolgom, hazamentem, majd ott, ahol senki sem lát, senki sem hall, folytattam.

Ha megkérdeznénk egy molyt A vasdruida krónikái kapcsán, mi jut először az eszébe a könyvről, akkor biztos vagyok benne, hogy a kilencven százalék Oberon nevét foglalja ódába. Oberon egy hatalmas ír farkaskutya, aki telepatikus úton tud beszélgetni gazdájával, Atticusszal. Hihetetlen, hogy mik meg nem fordulnak a fejében. Kifejezetten találékony, ha baconról és kutyalányokról, főleg pudlikról van szó. A kedvenc jeleneteim eddig minden kötetből az Oberonnal történő diskurálásokból kerültek ki. Imádom, s legszívesebben egész álló nap hallgatnám, mik járnak abban az okos kobakjában. Ám sajnos ő teljes mellszélességében a mellékszereplők táborát erősíti, így elég kevés jelenet íródott a jelenlétében. Ha egyszer beszélhetnék az íróval, biztos megemlíteném neki, hogy több Oberont kellene raknia a könyveibe. S nem csak saját önön érdekeimet közvetíteném ezáltal, hanem egy egész olvasótáborét. Oberon kell és kész.

Kevin Hearne két fantasztikus tulajdonsággal van megáldva, melyet nem rest beépíteni a történeteibe. Ez pedig a humor és a kalandvágy. Mint az regény első bekezdéséből vett idézetből is láthatjátok, könnyed stílusban megírt, csípőből jövő poénokról beszélhetünk S druida krónikák kapcsán. Az író játszi könnyedséggel ontja magából, egy pillanatra sem válik erőltetetté. S ebben rejlik a varázsa. Mivel egy férfi által, férfi szemszögből írt regényről beszélünk, így az egész történetet átjárja a tesztoszteron. Ebből kiindulva a történetvezetés, a humor milyensége és a kiemelt kulcsfontosságú események felépítése is más, mint az eddig megszokott olvasmányaimban. S pont erre az újszerű nézőpontra volt szükségem.

Az Elkalapálva című részben nem tengtek túl a szexista jelenetek, s kivételesen az istennők is magukon tartják a bugyijukat – már amelyik alapvetően visel ilyen számukra ördögtől való dolgot. A fő eseményt a vámpírnak, Leifnek tett esemény megtervezése és megvalósítása teszi ki, kiegészítve néhány apró ígéret betartásával. Atticus egy tipikus Marvel filmben találja magát, miután megmászta az Életfát, hogy az istenek aranyalmájából elcsenjen egyet – ezzel máris teljesítve egy ígéretet. Persze ismerjük már, mint a rossz pénzt: tudjuk, hogy bonyodalom nélkül nem képes rá. Legalább egy lebukás, három hulla, s két viccszagú félrevezetés kíséri útját. A jelenlegi helyzetben is ezeket mind megkapjuk, csak a mennyiségek változnak. Megdöbbentő, milyen csavaros, fordulatos módon oldotta meg a lehetetlennek vélt feladatot, s ezzel a további kalandoknak is lefektette az alapját.

A regény fő eseményszálai Thor köré épülnek. Az általános megítéléssel az író szembemegy, s azt jelenti ki, hogy ez az isten egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az emberek látják. Kegyetlen, önön érdekeit szem előtt tartó, viccből pusztító égi isten, aki mindig csak elvesz, de sohasem ad. Sosem tartoztam a Thor rajongók közé, nekem nem jött be a szőke szépfiú a nagy kalapáccsal, de nem is láttam ennyire negatívan, mint ahogy a könyv lefesti. Ám ahogy egyre több cselekedetéről kapunk ízelítőt, s ahogy a karakterek mesélnek róla, én is elkezdtem ellenérzéseket táplálni vele szemben. A szerző képes volt meggyőzni, hogy én is olyannak lássam a villámok egyik istenét, mint ő maga.

Az események pörögnek, Atticusnak sok felelősség nyomja a vállát. Míg a történet egy szálon fut, s a fő esemény köré építi minden tettét, azért megkapjuk a környezetre vonatkozó dolgokat is. Atticus minden lépésével előre halad, ám nem feledkezik meg a tanítványáról s a barátairól sem. Mindent kézben tart, s elrendez előre, hogy baj esetén mindenki biztonságban legyen, aki számára fontos, s biztosítja a további élet lehetőségét is.

A szerző nem hagy minket unatkozni. Folyamatosan meglepő dolgok történnek, a legtöbb komikusnak is mondható. Most is többféle vallás képviselteti magát, láthatjuk, hogy a különböző istenek pont annyira viselik el a másik társaságát, mint ahogy a vallások követői viszonyulnak egymáshoz. Rengeteg isten van a mitológiák és a hitek szerint, majdnem minden embernek jut már egy. Szóval nem kell félnünk, egy ideig még biztos kitartanak: mindig maradnak gyilkolható istenek, akiket Atticus véletlen, vagy előre elkövetett szándékkal kivégez. Mert hát azért az ő keze alatt elég gyorsan hullnak, ha az előző részekre gondolunk.

Talán eddig ez a rész áll hozzám a legközelebb. Az első egy nagyon jó felvezetés volt, ahol megismerhettük a fontosabb szereplőket, láthattuk az egymással szembefeszülő akaratokat, s megtudhattuk a druidaság alapjait. A második részben egy kicsit csalódtam, tökéletes középsőkönyv szindróma lépett fel. Visz is valamerre, meg nem is, ad hozzá a történethez meg nem is. Itt viszont visszatérünk az első rész könnyed hangneméhez, s csípőből jövő stílusához, ugyanakkor a tartalom immáron sokkal erősebb lesz. Mondhatni, kedvenc szereplőink fölött kezd megnyílni az ég, s az eddig építgetett ballépés halom kezd a fejükre omlani. Az utolsó oldalakat már nem a könnyed jelzővel illetném. Egyfajta szomorúság járt át, s azt kérdezgettem folyton a csapattól: megérte? Ilyen áron is megérte? Félre értés ne essék, ugyanúgy megkapjuk a pozitív befejezést, mint eddig, csak sokkal földhözragadtabb, mint az eddigiekben.

A drága Özvegy is néha feltűnik pár szó erejéig. Most nincs idő a szokásos körökre, s egy fájintos sem hagyja el a száját, mégis, minden vele töltött sornak örültem. Az özvegy az egyik kedvenc karakterem a történetben, egy fix pont az állandóan mozgásban levő események között.

Sok mindent elmondhatunk kedvenc druidánkról, Atticusról: örök gyerek, csínytevésben mindig az élen jár. Folyamatosan humoros helyzetekben találja magát. Erős, s bátor, aki tudja, hogyan használja a képességeit úgy, hogy a földet se csapolja le végkimerülésig. A barátaiért bármire képes, s mindig megtartja az ígéreteit. Fejjel megy a falnak, még akkor is, mikor tudja, hogy túl nagy árat kell fizetnie érte. Atticus egy hű barát, akinek még fontos a kimondott szó hatalma, s sosem marad adós. Mit neki pár démon, boszorkány vagy pár isten. Nem szegi kedvét, ha az egész norvég mitológia ellene van. Ő csak megy előre, s véghezviszi azt, amivel megbízták.

A Hammered, Elkalapálva egy csavarokban gazdag könyv, mely pompás kikapcsolódást jelent az év minden napján. Emellett tartalmaz még rengeteg hihetetlen helyzetet, állat a padlóra ejtős részt, igazi barátokat, s egy erős köteléket. Mert néha csak annyi is elég, ha közösen utálunk valakit. Másszor viszont pont a szeretet tart egyben.

Egy ízig-vérig pasis könyv, rengeteg kardcsapással és varázslattal. Imádom! A következő részre is hamarosan sort kerítek, mert vétek lenne itt abbahagyni!

"(…) Ha gáz van, mindig fogd a sötét manókra!"

"Amikor öt férfinak egyszerre kellett megérintenie engem, meg a fa gyökerét, az erősen hasonlított a kicsavarodós-tapizós társasjáték homoerotikus verziójára, és majdnem elröhögtem magam, különösen akkor, amikor megláttam az arckifejezésüket. Ez volt az arcukra írva: „Ez nagyon buzis?”"

"– Oda sasoljatok! A cicamicák behariztak – mondtam, aztán feléjük fordultam, hogy együtt nevessek velük, de csak értetlenül bámultak rám. – Most mi van?

Leif megrázta az ujját, és halk, fenyegető hangon ennyit mondott:

– Ha azt mondod, ahhoz, hogy beolvadjak a társadalomba, úgy kell beszélnem, mint egy analfabéta agyalágyultnak, én esküszöm lecsaplak.

– Én meg megrántom a kecskeszakállát – tette hozzá Gunnar.

– Cicamica stílcsi azcsi újcsi beszcsimódcsi – magyaráztam nekik. – Nem kell cicának lenni hozzá, lol."

"Az a helyzet, hogy az írókat az emberek viszonylag szűkebb rétege tekinti hírességnek, de én az a fickó vagyok, aki értékeli, ha egy jó sztorit jól mesélnek el."

"Vannak olyan találkozások, amikről az ember tudja, hogy egyszer fordulnak elő az életben. (…) Aztán vannak olyan pillanatok is, amik észrevétlenül suhannak el, mert el vagyunk foglalva valamivel, és csak később tudatosul bennünk nagyszerűségük, amikor az ember már csak bánhatja, hogy nem figyelt jobban a jelenre."