Niitaabell Világa: Kevin Hearne: Tricked

Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.

De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

A Vasdruida krónikái sorozat még mindig közel áll a szívemhez. Ez az egyik olyan kivétel, melyből egymás után képes vagyok több részt is, viszonylag rövid időn belül elolvasni. A harmadik részt júliusban vettem kézbe, így körülbelül egy hónapja találkoztam utoljára Atticusszal és Oberonnal. Akkor voltak kéréseim az író felé, s kezemet összetéve szurkoltam, hogy ebben a részben teljesüljenek. Jelentem, sikerült! Kevin Hearne végre ráébredt, mire is kéne nagyobb hangsúlyt fektetni, s igaz, hogy négy részt kellett rá várni, de végre megvilágosodott.

A Vasdruida krónikái a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelenik meg hazánkban. Eddig négy rész lett lefordítva, s ha minden a tervek szerint alakul, akkor jövőre érkezhet az ötödik kötet. Sajnos nem tartozik a legnépszerűbb sorozatok közé, pedig a férfi olvasók is imádnák, ha esélyt adnának neki. Ha lehetőségem nyílik, mindig ódákat zengek a sorozatról, hátha még több emberhez eljutna. Ezért is olvastam el ilyen hamar a negyedik részt, illetve azért, mert három olvasni szerető barátommal karöltve egyszerre vetettük bele magunkat a coloradói vidék rejtélyes világába.

Kevin Hearne különleges tehetséggel van megáldva a regény kezdéseket illetően. Mindig valamilyen abszurd képpel indít, amit muszáj megmagyaráznia az olvasónak, mert magától nem találna rá a kellő összefüggésekre. S míg ezt az utat végigjárja, könnyesre röhögi magát. Jelen esetben éppen Atticus megölésére tett kísérletet láthatunk négy viharisten előadásában. A komikum tragédiába fullad, s az első sorból nézve az előadás elég sikeresnek tűnik. Igen, jól értettétek. Atticust felkaszabolta néhány villámhajigáló fószer. Vagy mégsem? Ahogy a fülszövegből kiderült, Atticusnak el kell játszania a saját halálát, hogy megszabaduljon attól a kolonctól, amit nemrégiben Asgardban vett magára. Elég sok isten berágott rá, amiért kedvére tombolt az otthonukban, s olyan dolgokat cselekedett, ami megbocsáthatatlan, ha nem egyenesen a lehetetlennel veszekszik. Atticus felborította a világ rendjét azzal, hogy a nornákat is kivégezte, hogy a többiről már ne is beszéljünk. Ez a kiindulófázis, s ilyenkor jogosan felmerül a kérdés: ha már ilyen erős bonyodalmakkal indítunk, mi vár még ránk? Nos, ez egy jogos gondolat. A Tricked című könyv bővelkedik az akcióban. Az eddig megszokott mennyiséget szorozzátok meg kettővel, s akkor közelítőleg jó értéket kaptok. Nézzük is, miben merül ez ki.

Számomra a legfontosabb tényező, hogy végre megkaptuk imádott Oberonunkat, és végre a tanítvány is szóhoz jutott. Az előző kötetekben erős elnyomás alatt voltak, indokolatlanul ültették őket kispadra, amit nagyon bántam, de most mindketten visszatértek, s Oberon szellemesebb, mint valaha. Az egész könyvet áthatja a replikái által nyújtott humor. Végtelenül élveztem minden mentális csatát, amit Atticusszal vívott. Tökkelröttyentő már csak hab volt a tortán, főleg, mivel az elmélete igen is helyt álló. nagyon hiányzott már ez a borzas nagy kutya, s tényleg hatalmas boldogsággal töltött el, hogy végre újra láthatjuk. Ez már egy olyan előnyt adott a könyvnek a sorozat többi részével szemben, amit igen nehéz lenne túlmúlni.

Annak is örültem, hogy Granuaile is szóhoz jutott, s végre megkezdődött valamilyen szinten a kiképzése. Ha így folytatták volna tovább is, akkor nem csak 12 évig tartott volna, mire szerencsétlen lányból druida lesz. Számomra kifejezetten üdítő, hogy nem csak külső szemmel nézve ígéretes lány, hanem okos és gyorsan meglátja az összefüggéseket. Képes arra, hogy a megfelelő kérdést tegye fel, s vészhelyzetben sem blokkol le. Végre egy olyan női karakter, akire méltán lehet felnézni, még ha csak tanítvány, akkor is.

Kevin Hearne Asgard után a coloradói sivatagba vezetett minket, ahol az ott élő őslakosok kerültek előtérbe. Mióta az első részben feltűnt Prérifarkas, s többször is visszaköszönt, azóta számítottam rá, hogy lesz egy rész, amiben nagyobb szerepet fog játszani. Gondoltam, hogy túlzásokba nem fogunk esni, hiszen mindig is a csalafintaságáról volt híres, s hogy mindenkit átejt a palánkon. A számításom bejött, aktív mellékszereplőként volt jelen. Amikor szükséges volt, megjelent, de többnyire szemlélődőként nézte a körülötte kialakuló bonyodalmakat. Márpedig ebből elég sok volt.

Atticusnak ebben a részben a bőrcserélőkkel gyűlik meg a baja. Kezdtem attól tartani, hogy felvettünk egy sémát: valami gond elől menekülve egy másikba fut. Megismerjük a gonoszt, majd elteszi láb alól és szinte mindenki boldog. Ez a felállás már kezdett kissé unalmassá válni, épp ezért örültem, hogy most egyedi lényekről beszéltünk, nem olyanokról, akikkel már találkozott volna. A tudása sem volt kielégítő erről a csoportról. Apróságok, de ezek a finom különbségek pontosan elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ne érezzem úgy, megint ugyanazt a kört futjuk. Bár lehet Oberon jelenléte zökkentett ki igazán a mókuskerékből.

Visszatérve a bőrcserélőkhöz még egy gondolat erejéig... tehát Atticusnak komoly gondjai akadnak, s természetesen ha ez nem lenne elég, még egyéb lények is vadásznak rá, vagy legalábbis keresik a társaságát. Itt már nem elég az eddig használt jelige: "Küzdj és próbálj meg nem meghalni", hanem bejön az észjáték is, ugyanis ezek a bőrcserélők többet tudnak, mint Atticus.

Az indiánok nem álltak közel hozzám, ám sosem tudatosan löktem el őket. Sem gyerekkoromban, sem felnőttként nem olvastam róluk történeteket, beértem azzal, amit régen a tévében láttam, bár nem hiszem, hogy erős alapot tudnék építeni Yakari, a bátor kis indián által tanultakra. Mégis, most róluk olvasva egyáltalán nem éreztem idegennek a témát. Véleményem szerint az író tudatosan gondolt arra, hogy ez a szituáció annyira speciális, hogy az olvasóközönség nagy részét nem fogja kellőképp lekötni, ezért csak nyomokban mesélt a kultúráról és inkább próbálta csak azokat a pontokat érinteni, amik a történethez szervesen hozzáépültek. Azért valljuk be: a norvég istenek után az indiánok olyanok, mint nutellás palacsinta után a paradicsomleves. Jó, de fordítva finomabb lenne.

S hogy a történetről mit gondolok? Azt, hogy kellő csavart tartalmazott és maximálisan le tudott kötni. Fejjel előre vesztem bele az általa mutatott világba, s éreztem a Nap melegét az arcomon és a forró homokot a talpam alatt. A legtöbb esetben meg sem próbáltam előrelátni, szimplán élveztem a történet adta kalandokat. A humor pedig most is fontos tényezője az eseményeknek. A legkétségbeesettebb helyzetben is képes volt az író kifigurázni a cselekményt, így nem csak a figyelmet tartotta fent, de az olvasó sem esett kétségbe, egyfajta transzba került. Volt rá példa, hogy csendben olvasgattam a fotelemben, miközben a párom az öccsével diskurált. Éppen egy jó kis vita kellős közepén tartottak, mikor én - szerintük indokolatlanul - felnevettem. Még bocsánatot is kértem, hogy megszakítottam a beszélgetésüket, de azért felolvastam nekik az aktuális részletet, ők is tudjanak derülni egyet.

A Vasdruida krónikái még mindig egy tipikusan pasis regény. Rengeteg benne a szexista megjegyzés, a káromkodás, s a mindenféle szépítés nélküli vérengzős események. Néhány már túlment az elfogadható határon, s inkább a gyomorforgató jelzővel illetném, ám ez számomra egy cseppet sem vont le az élvezeti értékből. Megacéloztam a gyomrom, s törtem előre. Szerintem ennek a könyvnek az egyik zsenialitási alappillérje pontosan ebben rejlik: nem szépít, nem könnyít. Mindent az arcunkba, telibe, izomból. Akinek van gyomra hozzá és kellőképp nyitott a férfiagyra, az nő létére is pontosan ugyanúgy fogja élvezni, mint egy hímnemű.

Minden elképzelésemet felülmúlta. Igazi felüdülés volt olvasni Atticus újabb kalandját, főleg, mert ez eltért az eddigiektől. Megváltoztak az arányok, többet kaptunk a Fantasztikus trióból, s kevesebbet a lényegtelen, kimondhatatlan nevű karakterekből. Továbbra sincs túlragozva, de nem is érződik kifejtetlennek. Mindenre pontosan annyi karakter van szánva, amennyit megkövetel, s amennyit kényelmesen elbír. A Vasdruida krónikái továbbra is a kedvenc sorozataim egyike, s ez nem is fog változni az elkövetkezendő időben. Fordulatokban gazdag, leírhatatlanul humoros történet, ami mindig tartogat valami mást, valami újat a számunkra.

Csak ajánlani tudom minden vérbeli fantasy rajongónak. Mire vártok? Vegyétek kézbe és éljétek át ti is egy szertelen, bolondos, vén druida mindennapjait hűséges társa oldalán.

"(…) mások döntéseiért nem lehetünk felelősek, és a saját döntéseinket is felesleges megbánni, ha egyszer már megléptük őket. A múlttal csak egyet lehet tenni: magunk mögött kell hagyni."

"– Először is vennünk kell egy csomó szöget.

– Mennyi az a csomó?

– Hát…

Granuaile mentett meg azzal, hogy fitogtatni kezdte a határozatlan számok terén szerzett ismereteit.

– Kicsivel kevesebb a kurva soknál, és több a rahedlinél.

– Köszönöm, sokat segítettél! – mondtam."

"Frank Herbert azt mondta, a félelem a gondolatok gyilkosa. Frank Herbert bölcs ember volt."

"Új kezdet nem jöhet létre anélkül, hogy ne áldoznánk fel azt is, amit gyönyörűnek, ártatlannak és dicséretre méltónak tartunk."