Niitaabell Világa: Dan Wells: Szellemváros

Dan Wells hazánkban is óriási sikert aratott a később hatkötetesre bővült Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiával, mely John Wayne Cleaver, egy potenciálisan sorozatgyilkos tini rendkívül egyedi hangulatú története.

A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.

Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.

Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Dan Wells neve hazánkban is sokakból rajongást vált ki. A Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiája, mely végül hat részre bővült, sokak kedvencévé vált. 2107 augusztusában újra ellátogatott hazánkba, s a rajongók számára szervezett dedikáláson rengetegen részt vettek. Sokan vittek régebbi kötetet, ám még több embernél bukkant fel új könyve, mely a Szellemváros címet kapta. Egyik barátnőm szerencséjéből én is bezsebelhettem egy dedikált példányt a fent említett kötetből, mely végül áprilisban került a tulajdonomba. Az első, külföldi szerző által közvetlenül dedikált kötetem (A másik, ami van bookplate-es), így még nagyobb kincsként tekintettem rá. Sajnos, amikor megérkezett, nem láttam magamban a kellő erőt egy ilyen jellegű történethez, s ezért inkább eltettem egy megfelelőbb időpontra. Ez most, 2018 őszén jött el, egy igazán hűvös napon.

Terveztem, természetesen terveztem még idén elolvasni a Szellemvárost, de mégsem akart sehogy sem összejönni. Ha nem a hangulatom, akkor épp a felhalmozódott várólistám állt az utamba. Aztán az egyik kedves barátnőm feldobta, hogy mi lenne, ha elolvasnánk közösen. Kapva kaptam az alkalmon, hisz legalább így lekerülhet a „Régóta halogatott saját példányok” listáról. A kezdési időpontot egy hónappal későbbre tűzte ki. Ez kifejezetten pozitívan hatott rám, mert így volt időm lélekben is felkészülni a regényre, s egyre jobban megjött a kedvem is hozzá. Azután szeptember 24-én, este hat órakor neki is ugrottunk. Mindenfajta túlzás nélkül állíthatom, hogy egy ültömben elolvastam a felét.

Teljesen odaszögezett a kanapéhoz. Kivételesen időm is akadt, nem voltak elmaradott teendőim, így megtehettem, hogy kényelembe helyezve magam felüssek egy könyvet, ám úgy érzem, ha még aznapra lett is volna valami, akkor sem készültem volna el vele.

A történet máris egy bűnügyi helyszínen veszi kezdetét. A Vörös Vonalas Gyilkos újabb áldozatával szembesülünk. Ő már a tizedik. Maga a szám is elrettentőleg hat, hiszen ez rengeteg kioltott élet, mégis van egy ennél sokkal megrázóbb tényező: a gyilkos az áldozatai arcát úgy mondva eltünteti. Hosszú időn keresztül dolgozik rajta, hogy lehántson mindent róluk. Hogy miért teszi? Senki nem tudja, ám most először videó felvételre kapták, s valami olyan tárul a szemük elé, mely minden képzeletüket felülmúlja, s úgy döntenek a nyomozók: ez az információ nem szivároghat ki.

A kiindulási motívum igencsak érdekfeszítőre sikerült. Maga a gyilkos jelenléte, s a kamerafelvétel által megtudott dolgok létrehozzák az olvasóban a kíváncsiságot, mely a továbbiakban hajthatja előre. Rögvest hat az elmére: elkezdünk gondolkodni, vajon ki lehet a gyilkos, milyen minta alapján választja ki az áldozatait, s vajon mire képes? Igaz, hogy még a további szereplők nem ismertek a számunkra, mégis már a lehetséges gyanúsítottak névsorát pörgetjük a fejünkben. Emellett egy igen fontos alapot is tisztáz: már itt kiderül, hogy egy fantasztikus vonalú thriller került a kezeink közé. Ez számomra kifejezetten fontos, nagyon ugrott a megítélésre a szememben ennek a ténynek a hatására. A Nem vagyok sorozatgyilkos kapcsán hatalmas pofára esés volt, mikor a regény közepén jöttem csak rá, hogy nem egy egyszerű, földhözragadt történet van a kezemben, hanem fontos szerep jut a mágiának is. Teljesen máshogy álltam hozzá, s nehéz volt ezt a váltást feldolgozni. Az egészet újra kellett értékelnem magamban.

Visszatérve a Szellemvároshoz, úgy néz ki a szerző tanult az előző esetből, s előre megmutatta, mit tartogat a számunkra. S ez igencsak örvendetes.

Miután találkoztunk a gyilkossal, megismerkedünk a regény főszereplőjével, Michael-el is. Ő egy igazán érdekes férfi, akinél skizofréniát állapítanak meg, s emiatt egy speciális kórházba, elmegyógyintézetben. A betegsége nem csupán ennyiből áll, paranoid attitűdöket is tartalmaz. Fejébe vette, hogy az Arctalan emberek követik és figyelik meg a lépéseit, el akarják kapni. A rendőrség gyanúja így hamar ráterelődik, hiszen látható az alapvető összefüggés. De vajon tényleg ő a gyilkos? S ha igen, vajon tud róla?

Ez a regény alapfelállása. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azokat a könyveket, melyekben valamilyen mentális betegség jelenik meg, mint fő tényező, ám közel sem végzetes ellenség. Tehát a főszereplő rendelkezik vele, de nem okozza a halálát közvetlenül. Véleményem szerint alapvető emberi kíváncsiság hajt mindenkit, hogy beleláthasson más elmékbe, főleg, ha az alapvetően máshogy működik, mint az elvárt. Michael agya pedig igen érdekes képeket vetít elénk. Nagyon tetszett, ahogy a könyv elején élesen el tudjuk különíteni az elképzelt és a valós világot, majd ahogy haladunk előre a történetben úgy mosódik egyre jobban el. Fokozatosan olvad össze, szinte észrevétlenül, míg egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy nem tudjuk eldönteni, mi igaz és mi nem. Egyszerre vonunk mindent kétségbe, majd támasztunk alá. A logika egyik oldalról elhagy, hogy a másik nézőpont szerint térjen vissza. Rettentően élveztem, teljesen elmerültem ebbe a furcsa világba, amely körülvette Michaelt, vagy amelyet éppen ő teremtett. Semmiben sem voltam biztos a végére már.

Ugyanakkor nem elég, ha az olvasót meg tudja az író győzni, hogy minden, amit valósnak hitt, valótlan, illetve fordítva. Nem elég a világok határait összemosni ahhoz, hogy egy ilyen erős felépítést igénylő regény működjön. Szükség van arra is, hogy a mentálisan sérült szereplő is megélje a legmélyebb pontokat és mellette legyenek tiszta pillanatai is. Fontos látni a mérlegelési folyamatot, ahogy az állapota romlik és épül. Dan Wells ezt gyönyörűen végigvezette, az összes létező lehetőséget megmutatta. Michael egy igazán jól felépített karakternek mondható.
A történet Michael elképzelései szerint halad előre, mondhatni ő teremti meg a saját valóságát. Rettentő mód élvezetes, ahogy egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz, s az eddig fixnek vélt dolgok is elveszítek anyagi körvonalukat, illetve ez fordítva is igaz.

Amennyire szerettem a regényt az elején, annál értetlenebb arccal tekintettem a végére. Mikor a szerző elérte, hogy már magam sem tudjam, mi valós, s mely elemek csupán a képzelet szüleményei, akkor robbantott fel több sornyi bombát, amik nem jól lettek tálalva. Az egész történet zavarossá vált, s volt egy szeletnyi rész, amit még most sem igazán tudtam megérteni. Nem bírtam különválasztani egymástól a dolgokat, kevertem mindent, s csak kusza gondolatok cikáztak a fejemben. Már-már azt hittem, én magam is megőrültem. Végső elkeseredésemnél a szerző felnyitotta a szemem, s lényegében végre kifejtette az elképzelését, a maga misztikus valóságában, ám meg kell mondanom, a fordulópont rohamos romlása miatt egyáltalán nem tudtam már kellőképp értékelni. Tetszett, a háttér, hogy miként alakult ki az egész helyzet, s mi köze van ennek Michael-hez, ám voltak benne olyan bravúrok, amiket feleslegesnek vagy épp kiszámíthatónak éreztem. A végére a Vörös Vonalas Gyilkost is mindössze egy viccnek láttam.

Ám bajom egyik nagy forrása – az értetlenkedésen kívül – az maga a végén felbukkanó csoport volt. Az előtte levőkben a szerző részletesen, egyenletesen kitért minden problémára, ám pont erre, aminek megértése szükséges a regény maximális kiélvezéséhez, pont azt vette félvállról. Többet szerettem volna tudni a kialakulásról, a származásról, az eddigi próbálkozásokról, sikerekről és kudarcokról, ám épp, csak a felszínt kapargattuk.

Ezeken sajnos nem tudtam egy vállrándítással túllépni. Sajnáltam, mert ígéretesen indult a történet, de a végére az összecsapottság érzése uralkodott el rajtam.

A szerző a regény előszavában megjegyzi, hogy ez a regény majdnem ment a kukába. Nos, ez nem csak a fentebb leírtak alapján érezhető. Találhatóak benne olyan szarvashibák, melyeket a legelső átolvasáskor észre kellett volna venni, s nincs mentség rá, hogy benne maradtak. Erre a legjobb példa az áldozatok száma. A gyilkos által kioltott életek más és más értékeket mutatnak. Van, hogy tíz, máskor pedig kettővel több, ám senki nem kérdez rá, mi van a maradék áldozattal, s természetesen a legvégén, a zavaros jelenetek kellő közepén ismét visszatérünk a kiindulási ponthoz, tehát a tízes számhoz.

Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Van egy nagyon jó alaptörténetünk, erős kezdésünk, jól felépített karakterünk és egy hihetetlenül nehéz mentális problémánk. Mindezt a szerző úgy fonja az olvasó köré, hogy mire feleszmélünk már rég csapdába estünk, melyből csak akkor szabadulhatunk, ha az utolsó szóig elérünk. Ám miután erős, masszív hálóval vont körbe minket, elkezd a vállunknál fogva rázni és rázni, mindaddig, míg el nem szédülünk. Míg az elején fel sem tűnt, hogyan kerít hatalmába, addig a végén minden oldalnak, minden mondatnak teljes tudatában vagyunk. Bánom, hogy nem tudta tartani végig ezt a feszes és zavart világot, mely annyi potenciált tartalmaz.

Szeretném azt mondani, hogy csak én nem olvastam elég figyelemmel, ám azt kell mondanom, hogy a háromnegyed részénél összecsapott lett, s hiába kaptunk egy egyedi befejezést, ekkora már savanyú lett a tej a szánkba.

Főként az első kétharmada miatt mondanám, hogy érdemes vele megpróbálkozni. Nem ez lett Dan Wells fő műve, ám nem is lett szörnyű. Középszerű regénynek mondanám, átmenet két sikeres alkotás között.