Niitaabell Világa: J. L. Armentrout: Opál

Senki sem érhet el Daemon Blackhez.

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja irántam az érzéseit, komolyan beszélt. Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobban köztünk a tűz.

Csakhogy még ő sem védheti meg családját a veszélyektől, ha eltökélik, hogy kiszabadítják szeretteiket.

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibridek vizsgálatára és kínzására kiépült titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim előtt nincsenek határok.

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza. Akkor sem, ha az eredmény örökre szétzúzza a világunkat.

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

A Luxen sorozat első részét nagyon nehezen kezdtem el olvasni. Még évek múltával is túlságosan sokan rajongtak érte, ez pedig bennem egyfajta gátat alakított ki. Aztán mégis kézbe vettem, túl sok követőm mondta, hogy kezdjek neki. Nem bántam meg, rajongásig imádtam. Nem is értettem, hogyan tudtam eddig e nélkül létezni. Fangörcsös állapotban ragadtam meg a folytatást, az Ónixot, mely nagy csalódás volt a számomra. Amennyire az első rész tündökölt, a második annyira sötét volt. Egy olcsó Alkonyat utánzásnak láttam, Katy meg egyszerűen kiborított. Úgy voltam, hogy a sorozatot most le kell tennem egy kicsit pihenni, s majd később visszatérek hozzá. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé lelkesedtem azért, hogy folytassam, így el is vetettem, hogy valaha kézbe fogom venni. Talán ha az első rész nem lett volna ennyire kitörő élmény, akkor a másodiknál sem lettem volna ennyire mélyen.

A sors különös fintora, hogy egyetlen online polcról elfelejtettem levenni mind a harmadik, mind a negyedik részt, így egy kihívás keretén belül kisorsolták a részemre őket, s így még az idei évben sort kell kerítenem rájuk. Hát, nem kapkodtam el, szinte az utolsó pillanatig vártam vele. Ó, én balga lélek! Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, azonnal szaladtam volna az Opálért, mert én mondom, ez ugyanolyan zseniális, mint az Obszidián volt!

Szóval nehezen álltam neki, szinte nincs is arra kifejezés, mennyire. Nemrégiben váltottam ki az itteni könyvtárba a bérletet, s mikor beléptem, az Opál volt az első könyv, amit megláttam. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, így ő máris fixen jött velem haza.

Gyorsan túl akartam rajta esni, de azért szenteltem magamnak pár percet, míg fohászkodtam a könyvek istenéhez, hogy ne akarjam agyonverni Katyt a szétdobált könyveivel. Az előző részben nagyon megorroltam rá. Értem, hogy fiatal lány, akinek kevés tapasztalata van úgy az élet bármelyik oldalán, de mégis... az a hiszti, amit levágott Daemon kapcsán számomra nagyon sok volt. A folytonos kételkedés, önámítás és tagadás, majd a két fiú közötti vacillálás az agyamra ment. Az egész történet a háttérbe szorult, mert annyira idegesített. De legalább a végére tudott döntést hozni, így a reményem megmaradhatott, hogy kitart Daemon mellett és a harmadik rész nem lesz tele ennyi buta, tinédzser gondolkodással.

Szerencsére ez be is jött. A történet szépen elindul, kőről kőre építkezik. Nagy pozitívum, hogy nem voltak agresszív visszautalások az előző részekre, csupán apró, elejtett félmondatok, melyek segítségével könnyen felidézhettem magamban a fontos információkat. Számomra ez az idegen téma még mindig távol áll. Alapvetően nem is értem, hogy futhatott be ennyire, hiszen nem éppen átlagos. Talán a romantikus vonatkozás és Daemon lehengerlő sármja tette a lányok körében ennyire népszerűvé. Tuti az. Szóval ez az űrlényes dolog még mindig nem teljesen elfogadott a számomra, mégis már jóval közelebb került hozzám, mint az első két kötetben. Most már látom a felépítést, s igaz, hogy több buktató is van benne, amire oda kellett volna figyelni, ám mégis úgy érzem, hogy ha kicsit remegve is de megáll a saját lábán. Most már kifejezetten üdítően hat rám az egyedisége, a fényességével sé a hármas iker mániájával együtt. Nem egyszerű alapok, de az írónő a helyzethez képest nagyszerűen megugrotta.

Visszatérve Katyhez, úgy látom, nagy fejlődésen ment át. Valószínűleg az előző részekben tudatosan volt ennyire kis butus, hogy láthassuk, milyen jellembeli változásokon megy keresztül Daemon oldalán. Végre ki meri nyilvánítani a saját akaratát és nem picsog minden apróságon. Makacs, de most már a megfelelő módon, időben és helyen. Az átélt események megváltoztatták, érettebbé tették, amire nagy szüksége is volt, ha az előtte álló feladatokra gondolok. A történet igazán még csak most kezd érdekessé válni. Az első részben megismerhettük a szereplőket, a másodikban láthattuk, miként csiszolódnak össze. Mivel már megvannak a kellő tiszteletkörök, úgy mondva belevághatunk a lecsóba.

Dawson visszatérése mindenkire nagy hatással van. Mondhatni, ő az egész könyv kiindulópontja, hiszen ha ő nem lenne, akkor semmi sem történt volna meg a leírt eseményekből. Ám félre ne értsetek, én kifejezetten örülök a jelenlétének, mert hát igaz, hogy nem lettem jó viszonyba a második résszel, de annak nagyon örültem, hogy a rég "eltemetett" testvér visszatérhetett. Foggal-körömmel harcoltam volna mellette, bárkivel szemben, mert ő az, aki igazán megérdemli a boldogságot. Ha ehhez viszont az kell, hogy betörjenek az ellenségük fészkébe, ám legyen!

A történet felépítése sokkal átfontoltabb, mint eddig. Érződik, hogy az író is együtt fejlődött a szereplőivel, s egy sokkal átfogóbb alapot készített az eseményeknek. Tetszett, hogy nem rohannak fejjel a falnak, amikor pedig mégis, akkor sem sikerül megvalósítani a tervüket. Reálisak a következmények, nincsenek benne túlzások. Figyelembe vette, hogy a főszereplők tinédzserek, akik tapasztalt felnőttek ellen indulnak csatába. Fiatalok, ám nem buták, így ők is felkészülhetnek az ellőttük álló feladatra. Armentrout kihasználta a korosztályokban rejlő potenciált, majd a megfelelő szinten forgatta vissza. Ragyogó alakítást nyújtott! A történet egyetlen pontja sem vontatott, még a passzív időszakokat is megfűszerezi, hogy véletlen se unatkozzunk. Nincsenek mélypontok. Az elején egy stagnált értéket képvisel, mely fokozatosan nő. Először lassan, majd a végére rohamosan. Konkrétan a történet legvégét eszeveszetten dobogó szívvel olvastam, transzszerű állapotban. Izgultam, szorítottam értük, s végül nem is azt kaptam, amire számítottam, így extázisos állapotban tettem le a könyvet. Annyira magával ragadott, hogy lehetőségeimhez mérten, de azonnal rohantam a könyvtárba a folytatásért. Szerencsére bent is volt, így jövő héten neki is ugrok...

Nem tudom, hogyan volt képes összehozni ezt a történetet az írónő, főleg az előző, gyenge mutatvány után. Minden ízében izgalmas, összeszedett és feszültségkeltő lett.

Akármennyire jó is, azért nem tökéletes. Három dolgot jegyeznék meg, ami engem kicsit zavart. Ezek nagyobb odafigyelést igényeltek volna, s remélem, hogy a következő részekben már nem fordulnak elő hozzájuk hasonló szarvashibák.

Az első, mely szinte (vissza)kiabálásra késztetett, mikor a könyvben, az elképzelt szereplők ordítoznak egymással/ fejtegetik ki maguknak a nézeteiket, miszerint ez a való élet, és ők nem egy regény főszereplői, ahol mindenkivel csak jó dolgok történhetnek. Legszívesebben visszaszóltam volna nekik, hogy DE! Ha csak egyszer fordult volna elő, akkor oké, simán elmegyek mellette, sőt, még aranyosnak is tartottam volna. Ám ez egy folyamatosan visszatérő elem volt, mely a legvégére már szinte idegesített. Szeretem a könyveim szereplőit, sokszor elképzelem őket a való életbe, de csak akkor merjenek lelépni a papírról, ha én azt mondtam! Mert igenis, ez egy könyv, és ők a főhősök! Akár tetszik nekik, akár nem!

A második pont éppen csak megjegyezendő, lehet, másnak fel sem tűnik. Rengeteg könyvet olvasok, többek közt krimiket is, így az apró részletekre is odafigyelek. Az Opál több olyan apró elejtést tartalmaz, mely a későbbiekben szerepet kap. Külső szemlélőnek fel sem tűnne, de egy gyakorlott olvasónak azonnal kiböki a szemét. Az írónő próbálta jól beépíteni a történetbe ezeket az apró elemeket, ám mégis, maradt egy kis szintkülönbség, ami miatt már az első említéseknél teljesen tudtam, mi áll a háttérben. Ahogy haladtunk előre a történetben, sajnos mindig kiderült, hogy igazam van, így a fele csavart egy fejbiccentéssel konstatáltam. Remélem, a további részekben az írónő ezeket jobban elrejti majd, így nem ronthatom el előre az élményt. Csak még egy picit kellene belesimulnia a történet keretébe.

Az utolsó pedig egy szarvashiba lenne. De komolyan, nem akarom elhinni, hogy senkinek nem tűnt fel a kiadás előtt, pedig biztosan sokan átolvasták. Véleményem szerint ez nem minősül spoilernek, mert a történethez nem ad hozzá. Az egyik szereplő, a kis zsenipalánta kijelentette, hogy az ellenség bázisán a jelszavakat kétnaponta cserélik. Kérdezem én: hogyan lehetséges akkor, hogy bő fél évvel később, ugyanazokkal a kódokkal be tudnak lépni az épületbe? BADABUMM!

Voltak még ilyen apró anomáliák, ám azok a részemről már csak szőrszálhasogatások lennének. A fent megjelölt három tényező sem volt ünneprontó, minimálisan vett csak el az élvezeti értékből.

Obszidián: rajongás. Ónix: mélyzuhanás. Opál: főnix. Ha csak egy szóval kellene jellemeznem az eddigi élményeimet, akkor ezek lennének azok. Az Ónix teljesen elvette a kedvem a sorozattól, szinte le is beszélt arról, hogy folytassam. Ha nem lennék feledékeny, akkor valószínűleg világ életemben kerültem volna a teljes Luxen sorozatot, ám így az élet ismét közbeszólt, s sort kellett kerítenem a harmadik részre is. Véletlen vagy könyvisteni közbelépés, igazából egyre megy: csodával határos alkotást tartottam a kezemben! Régóta nem tudtam ennyire szurkolni a szereplőknek. Idejét sem tudom, mikor okozott egy könyv ilyen izgalmi fokot és generált magas pulzusszámot, csupán a befejezéssel, ami higgyétek el, bitang lett. A falat kapartam volna, ha nincs meg a könyvtárban a folytatás! Az írónő kegyetlen, hogy itt hagyta abba úgy, hogy még a következő részből egy kis részletet sem közölt! Kifejezetten örülök, hogy a sorozat ilyen sokáig váratott magára, mert nem tudom mit tennék, ha még csak most írná a folytatást Armentrout.

Újra Luxen rajongó lettem, s remélem, most már ez tartósnak fog bizonyulni. Újra megszerettem a sorozatokat, melyekkel már jó három éve küzdök. Köszönöm!

"– Lazíts, cica, vagy muszáj lesz szereznem neked egy pamutgombolyagot, hogy azzal játssz!"

"(…) az edzéstávom általában a könyvesbolt bejáratától az új megjelenések polcáig tartott (…)"

"Amikor Daemon megcsókolt, mindig úgy éreztem a lelkemet keresi."

"– Tudom, hogy belül jó vagy. Te vagy a melegség és a fény, és minden, amit nem érdemlek meg, de te azt hiszed, hogy mégis. Tisztában vagy vele, mit tettem a múltban másokkal és veled is, és te úgy gondolod, megérdemellek."