Niitaabell Világa: J. L. Armentrout: Opposition

Katy tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiirtanak a Földön. Azonban a jó és rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé – válhat.

Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.

Egy valószerűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót. Azonban amikor már lehetetlen eldönteni, ki van mellettük és ki ellenük, a világ összeomlik körülöttük.

Talán fel kell áldozniuk mindent, a legdrágább kincsüket is, hogy a barátaik és az emberiség fennmaradását biztosíthassák…

Immáron az alapsorozat utolsó részéhez érkeztem. Nem hittem volna, hogy képes leszek valaha is sorozatokat befejezni, főleg nem egy éven belül. Márpedig ez most megtörtént. Az Obszidiánt tavaly szeptember végén olvastam, így majdnem napra pontos érték az egy éves intervallumom is. Érdekesen alakult a kapcsolatom a sorozattal. Az első részt élveztem, bár enyhe Twilight beütést vettem rajta észre. Az Ónix teljes mértékben irritált, erős New Moon átírás, a rosszabbik fajtából. Ezek után hanyagoltam is a sorozatot tizenegy hónapig, majd most, ősszel vettem kézbe a harmadik részt, mely megint erős rajongást váltott ki belőlem. A negyedik, az Origin végre adott újat is, s majdnem maximálisan meg voltam vele elégedve. Már csak a méltó lezárást vártam, mellyel kiléphetek a Luxenek világából egy kis időre, hogy a figyelmemet máshova is tudjam összpontosítani. Szerintetek megkaptam?

Nagy reményekkel vágtam bele. Az előző résznél úgy éreztem, hogy J. L. Armentrout megtalálta végre a saját hangját. Már nem a karakterek irányították az eseményt, hanem a szerző döntötte el, mi fog történni, akkor is, ha Katyéknek ez nem tetszett.

Az előző résznél ott hagytuk abba, hogy Daemon és a többi luxen elment egy nagyobb hatalom hívására. A történet pár nappal később folytatódik, ám az elmúlt időszakban nem történt változás. Még mindig várakozó fázisban vannak a többiek, s csak reménykednek, hogy minden rendben lesz. Ám a tétlenség az ember egyik legnagyobb ellensége, így egy szükséges bevásárlás lehetőségét megragadva beszabadul Katy és Archer egy plázába, amit pont kiszemeltek az idegenek maguknak, mint játszóházat. Itt újra találkozik Daemonnal, ám a viszontlátás meglepetéseket is tartogat.

A történet kiindulópontjaként semmi másra nem számítottam. Teljesen egyértelmű volt, hogy amikor végre újra együtt lehetnek, mi fog történni, s arra Katy hogyan fog reagálni, majd mi lesz Daemon következő lépése. Kiszámítható volt, sőt, teljesen egyértelmű, mégis elragadtatással olvastam a sorokat. Annyira elmerültem ebbe az újszerű világba, hogy nem érdekelt semmi. Az sem, hogy tudtam, máshol már olvastam ezeket, sem az, hogy nem tudott meglepni. Egyszerűen csak fejjel előre belevetettem magam, s hagytam, hadd ragadjon magával a sodrás.

Az Ellenállás sok szempontból más, mint az előző kötetek. Az első, leglényegesebb szempont, hogy ez már egy erős disztópikus jelleget kapott, s ebből kiindulva az ajánlott korhatár is nő. Több olyan esemény van benne, ami miatt nem adnám fiatalabb könyvmoly kezébe. Túlmutat az első részen, tipikusan „a sorozattal együtt növünk fel” szindróma található meg benne. De mitől válik disztópiává? A luxenek érkezését követően a világ kifordult a nem létező sarkaiból. Sorra pusztulnak el a városok, melyeket a fénylények bevesznek. Rengeteg ember életét veszik el pár pillanat alatt. Van, mikor céljuk van vele, máskor csak ok nélkül öldökölnek, de megesik, hogy járulékos veszteségként könyvelhető el: rosszkor voltak, rossz helyen. Sokan haltak meg, köztük olyanok is, akik nem tűnhettek el a névtelenségben, mert a történet szerves részei voltak eddig.

Lényeges különbségnek mondanám még, hogy az írónő már nem finomkodik. A karakterei úgy mondva felnőttek a helyzethez, s nem csak a fejük után mennek, hanem átgondolják az adott szituációkat, mielőtt cselekednének. Noha még mindig gyakoriak a gyerekes szóváltások, ám mégis megtalálják a kellő időpontot, s nem bocsátkoznak felesleges harcokba.

A harmadik nagy különbség pedig az egész könyv alaphangulata. Az eddigi határozottság eltűnt, mintha a karakterek szeme elől lehullt volna egy kendő. Rájönnek, hogy ez a dolog már túlnő rajtuk, s nem elég néhány villogás és jól kiosztott pofon. Az Ellenállásban már lényeges szerephez jutnak mások is, s megmutatja, hogy van, mikor az embernek csapatban kell dolgoznia, s hallgatnia kell azokra, akik több tapasztalattal rendelkeznek egy-egy téren.

A történet alapvetően pörgősnek mondható. Mindig történik valami. Folyamatosan úton vannak, haladnak a céljukhoz vezető úton. Néha bekapnak egy-egy támadást, de mindig akad tennivaló, nincsenek benne unalmas, laptöltésre szolgáló részek. Ám mégis, ha visszatekintek a könyvre, úgy érzem, igazából semmi nem történt, csak múlt az idő, s maguktól estek meg az események. El volt rendeltetve. Természetesen voltak lényeges részek, amik terelték a mederben a történetet, s kihatással voltak a végeredményre, ám valami enélkül is történt volna. Nem egészen tudom megragadni ezt az érzést.

Olvastam a könyvet, s teljesen beolvadtam én is közéjük. Örültem, ha boldogok voltak, velük együtt nevettem, ha viccet meséltek, elszomorodtam, ha ők is. Aztán egyszer csak ülök velük szemben a verandán, nézem Katyt és Daemont, ahogy épp a tökéletes szerelmespárt alakítják egy borzalmakkal teli világban, s belém vágott az érzés: undorodom már tőlük. Annyira hihetetlenül romantikusok és annyira sokszor csókolóznak és ömlengenek egymásnak, hogy nem bírtam tovább: elszakadt a cérna. Értem, hogy még csak a kezdeti időszakban vannak, mikor minden csupa rózsaszín és habcukorszerű, annak ellenére, hogy itt a világvége, de nem hiszem el, hogy nem tudnak egymás szájától annyira elszakadni, hogy ne a másiknak a torkán nyomják le a mondanivalójukat. Le kellett tennem a könyvet, mert tudtam, hogy áthajítom a szobán, ha még egy nyálas cuppogásnyi hangot hallok.

S innentől kezdve az eseményeket szemlélő énem is megváltozott. Nem tudtam már élvezni a történetet, kínzott az egész, úgy ahogy van. Untam a folytonos nyavalygást, a depressziós hangulatot, s a közben a szárazföldön vergődő halakra emlékeztető , hangokat s még jobban a folytonos szexuálisan túlfűtött gondolatokat. S mikor már minden a fejemre akart omlani, akkor mert a szerző kijátszani egy kártyát, amivel még az én hisztis hozzáállásomon is áttörte a jeget: pár pillanatig újra bevont a történetbe, s újra úgy szerettem, mint a legelején. Éppen, hogy csak pár könnycseppet el nem morzsoltam felette.

Természetesen ez az állapot nem tartott sokáig, visszatért a racionálisabb énem, s újra szeptikusan szemléltem az eseményeket. Sajnos rá kellett ébrednem, hogy a szerzőn túlnőtt a saját alkotása. Próbált valami nagyot alkotni, egy olyan befejezést, ami minden továbbit eldönt, ami után nem maradnak kérdések, s mellette felrakja az i-re a pontot. Emiatt drasztikus eszközökhöz folyamodott. Telepakolta az oldalakat szélsőséges érzésekkel és szituációkkal. Folyamatosan cibálta a szereplőket. A legnagyobb örömből rántotta le a legmélyebb pokolra őket, hogy aztán segítő kezet nyújtson. Valakinek ez biztosan bejön, főleg, ha már kellően megalapozott Luxen rajongásban szenved, de én csak azt éreztem, hogy az összes ötletét igyekszik egybe rakni, s ebből a katyvaszból akar nagyot alkotni. Hozzáteszem nem sok eredeti elképzelés volt benne. Minden fő esemény és lépés egyértelműnek tűnt.

De még ezek után is azt mondtam, hogy jó, talán nem tökéletes, de mégiscsak egy ideig szerettem, tehát összességében azért nem olyan végtelenül rossz ez. S akkor, az utolsó oldalakon, fogta ezt a meggyőződésemet és szétcincálta. De komolyan.... miért kell a lehető legvéresebb, legkétségbeesettebb helyzetbe ezeknek már megint smárolniuk? Miért ott kezdik egymást felfalni? Miért nem lehetett mondjuk egy mélyebb gesztus, mint például a másik kezének megragadása, s egyenes háttal való előre tekintés a legmeghatározóbb jelenetnél? Miért? Ezen a ponton tetőztem. Elértem a tűréshatárom legvégét. Innen már csak az őszinte kiborulás várt, szóval nagyon reménykedtem, hogy több, általam nevetségesnek titulált, idegesítő rész nem lesz.

De természetesen az álmok nem mindig válhatnak valóra... a szerző nem elégedett meg a tetőponttal, még egy utolsó kis csavart bele kellett raknia, hogy tíz sor erejéig még hátha aggódni fog az olvasó azon, mi lesz a kedvelt karakterekkel. Arra már nem maradt kellő kapacitása, hogy ezt úgy kifejtse, ahogy előtte bármelyik részt. Nem. Gyorsan felsorolt pár érzést, minél szívet szaggatóbb, annál jobb, majd lapozunk egyet és már vége is. Alapvetően ez az utolsó fordulat is teljes mértékben felesleges volt, de hogy még akkor össze is legyen csapva... ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy egy újabb évig biztos nem fogom kézbe venni a kiegészítő köteteket, de még rá sem fogok semmire sem nézni, amiben szerepelnek fénylények, űrdolgok és cicák.

"Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint véd angyalának,

Bókol untalan."

Azt hiszem Csokonai Vitéz Mihály szavai itt is megállják a helyüket, noha a költő nem ismerhette J. L. Armentrout munkásságát - a saját szerencséjére.

Senki nem mondhatja, hogy nem próbálkoztam eléggé szeretni a luxen sorozatot. Láthatjátok, mennyiféle érzelem felvonult bennem az olvasás közben. Láthatjátok, hogy én mindent megtettem azért, hogy maximális dicsőségében teljesedjen ki. Hagytam, hadd sodorjon magával a lendület, a Forrás, de mégis... vannak dolgok, amiket nem tudok lenyelni. Tudom, nagyon kritikus szemmel tekintettem rá a végére, de a sorozat nálam eljátszotta minden esélyét.

Égi tünemény, felhők közül, földre vetülő árnyékként lépett Daemon az életembe is, s megpróbálta elhitetni velem, hogy ő is egy Isten. Szerette volna, hogyha az őt övező kultusz részesévé válok én is. Magamnak fokoztam folyamatosan a feszültséget, hajtottam magam a rajongásba, s tiszta reménnyel tekintettem felé, hogy aztán ráébredjek: minden mit érzek, csupán csalfa, vak Remény.