Niitaabell Világa: Mo Hayder: A bábu

Valami nincs rendben a Beechway kórház pszichiátria osztályán. Az egyik páciens megcsonkítja magát, a másik öngyilkos lesz – mindkettő váratlan áramkimaradáskor történik. A figyelőkamerák semmit sem rögzítenek. A betegek azt suttogják, visszatért Maude, a gonosz szellem. Kétségbeesett tettekbe terrorizálja őket, éjjelente átkokat lehel a fülükbe. A kórház dolgozói nem hisznek a természetfeletti erőkben. De a páciensek határozottan állítják, hogy áramkimaradáskor mindig valami furcsát észlelnek. Aztán megtalálják azt a különleges rajzot, amelyet az öngyilkos beteg hagyott hátra. Egy alakot ábrázol, aki feltűnően hasonlít a nemrégiben gyógyultnak nyilvánított és elbocsátott Isaac Handelhez.
Ilyen egyszerű lenne megoldás? Dehogy! A pokoli cselszövés éppen csak elkezdődött.

Mo Hayder neve hazánkban nem ismert. Régebben jelent már meg tőle könyv, ám nem lett befutott szerző, így hamar eltűnt a névtelenségben. Ez kifejezetten érdekes, mert külföldön rengeteg könyve megjelent már, melyek sikeresnek is mondhatóak, így egy ismert íróról beszélhetünk. A Lettero kiadó karolta fel újra a munkásságát, s próbálkozott újra leporolni a régi hírét. Az általuk magyar kiadásra választott könyv A bábu lett. A kiadó vezetője nagy reményeket fűzött hozzá, s olyan élvezetesen beszélt róla, hogy még én is elgondolkoztam rajta egy pillanatig, hogy elolvasom. Ám hamar meggyőztem magam arról, hogy ez nem nekem való olvasmány, így hamar túl is léptem rajta, ám valamennyi kíváncsiság maradt azért bennem.

Meglepetés volt számomra ezen könyv érkezése. Egyáltalán nem számítottam rá. Bevallom, nem terveztem elolvasni, mert a borító és a fülszöveg által sugallt téma egyáltalán nem az én asztalom. Nem szoktam erősen borzongatós, félelmet generáló, horror kategóriájú könyveket olvasni. Az én lelkem nem bírja ezeket a történeteket. Aztán elolvasta pár ismerősöm, s mindenki azt tanácsolta, hogy nyugodtan próbálkozzak meg vele, mert ez még nekem is simán le fog csúszni. Azt se szerettem volna, hogy olvasatlanul álljon a polcomon, így a kisebb támogatás után erőt vettem magamon és felütöttem, noha még mindig voltak bennem kétségek.

Ez a regény a lehető legjobb példa arra, hogy nem a borító alapján kell megítélni a könyveket. De komolyan. A történet erőssége köszönőviszonyban sincs azzal, amit a borító és a fülszöveg alapján elvárunk. Ha egy Stephen King minőségű, félelmetes történetet szeretnénk olvasni, akkor A bábut most tegyük le. Az egész külső csak álca. Félrevezető. Nagyon nem értem meg a rajta található ajánlásokat. Mindenhonnan az köszön vissza ránk, hogy ez egy mennyire lélekölő regény, amitől rettegve fogunk a sarokba bújni. Hát nem. A bábu egy pszichothriller, nem horror. S úgy érzem, ebből a félrevezetésből fakad a sok negatív hangvételű vélemény, hisz gondoljunk bele: az első, amit meglát a potenciális olvasó, az a borító. Abban az esetben veszi kézbe a könyvet, ha megragadja, márpedig a magyar nagyon ijesztő, tehát csak az igazán nagy thriller és horror rajongók tekintetét ragadja meg. Ezután megszemlélik az ajánlásokat és a fülszöveget, melyből szintén az jön le, hogy ez a könyv nem mindennapi, az oldalaiba van csepegtetve a rettegés. Ha még elolvassák az első fejezetet, akkor is pontosan ezt az érzés fog bennük fokozódni, majd mikor megvették, s leülnek olvasni, akkor jönnek rá, hogy rá lettek szedve. Ennek a könyvnek ez a legnagyobb baja. A félrevezetésből adódó téves elvárások.

Minden történet laponként épül fel. Senki nem várja el, hogy már az első három fejezet után teljesen képben legyen az adott szituációban, de A bábu esetében ez még nehezebb, ugyanis egy sorozat hatodik részéről beszélünk. Valamilyen szinten önálló kötetként is megállja a helyét, hiszen minden szál letisztul a végére, mégis az olvasóban marad egyfajta zavar, egy belső, apró meg nem értettség, aminek hatására még inkább elhúz a könyv felől. Mo Hayder ebből a szempontból hasonló Jo Nesbo-hoz. Sorrendben a megfelelő, nem hiába számozták be, de önállóként sem gond, ha elolvassuk, csak készülni kell arra is, hogy nem lesz minden mozaik a helyén.

Ezekkel a tapasztalatokkal indultam neki a regénynek, így nem voltak téves elképzeléseim róla. Olvasás közben be is bizonyosodott, hogy tényleg igaza van az ismerőseimnek, félrevezető az egész. Ám így, hogy tudtam róla, hogy nem azt kapom, amire számítok, nekem nem okozott akkora csalódást, mint másoknak.

A történet egyik fő helyszíne egy szanatórium. Mindig is borzongató alap, ha őrültekkel pakoljuk körül a szereplőinket. Ez egy nagyon megnyerő momentuma a könyvnek, mely hatással volt rám is: kíváncsiságot generált bennem. A könyv legelején már megismerkedünk Szörnyanyával, aki kétség kívül az intézmény egyik legkülönösebb lakója. Számomra szimpatikus volt a nő, csipetnyi rosszindulat sem lakozik benne, csupán téves képzelgései miatt van a számára megfelelő helyen. Egy elmegyógyintézeti szárnyban mindig is nagy potenciál rejlik. Mivel a betegek által generált képek már alapul szolgálnak a legborzongatóbb eseményeknek, ezért vétek nem kihasználni a benne rejlő előnyöket. Mo Hayder mégsem élt maximálisan vele. Sajnálatos módon, hiába volt sok jelenet az intézményben, ténylegesen vajmi kevés szerephez jutott. Ennyi erővel lehetett volna akár egy családi ház vagy egy iskola is. A bentlakók alig jutottak szerephez, megmagyarázhatatlan furcsaságok sem történtek, amiket pedig annak hittek, hamar megmagyarázták tudományosan is. Saját magának vágta el folyton a szálakat. A szerző saját maga rántotta le a misztikum leplét a könyvéről, a lehető legszorosabban földhöz kötözte. Ezt nagyon bántam, mert így még a maradék borzongatós erejéből is elvett. Mint egy kalickába zárt madár.

A könyv viszonylag sok szálon fut. Néhány esetben ezt indokolatlannak éreztem, mert nem adott igazán hozzá a történethez. A szálak elég lassan találkoznak benne, s a fele éppen csak néha üti fel a fejét pár oldal erejéig. A fejezetek nagyon rövidek, ami kifejezetten zavart. Ha már van egy mellékszál is, egy olyan szereplő szemszögéből, akit még a századik oldalon sem tudunk a történethez kapcsolni, akkor szerettem volna róla legalább többet tudni, tehát bennem a rövid képek a hanyagolhatóság érzését segítették. Ez pedig nem jó alap. Ám mikor végre találkoznak, s egyesül a történet, egy teljes egésszé, s máris érthetőbbé, izgalmasabbá válik.

Ha a történetet nem horrornak, hanem egy erősebb kriminek, vagy thrillernek tekintjük, akkor élvezhetőnek bizonyul, sőt egy – számomra – újfajta megoldással is találkozhatunk: azoknál a könyveknél, ahol a nyomozáson van a hangsúly, általában maga a nyomozó a főszereplő. A bábuban is megtaláljuk az erre kijelölt embert, sőt, nem is csak egyet, mégis az ügyhöz vajmi kevés közük van, ugyanis hiába van itt a rejtély, nem ők oldják meg. A történet főszereplője nem a rendőrség egyik embere, hanem a kórház egyik kisebb beosztásban levő vezetője.

A krimik egyik fő jellemzője, hogy legalább egy gyilkost keresünk, aki elég sokáig rejtve marad az őt kutató szemek elől. Mo Hayder ezt a tézist nem tartotta be, s nagyon hamar, még a kialakuló helyzet előtt nevesíti a tettest. Az olvasóban végig benne van, hogy vajon tényleg ő az, akit keresnek? Direkt próbál félrevezetni? A fordulatoknak hála ezek a kérdések folyamatosan kitartanak, hol erősödnek, hol halkabban csengenek, de egyhamar nem tűnnek ám. A megoldás nem olyan egyszerű, mint ahogy első pillantásra tűnik, mégis számomra sem okozott nehézséget kitalálni, ki áll a dolgok mögött. Ám még ez sem lett volna nagy probléma, ha bravúros fordulatokkal jutottunk volna el a konklúzióhoz, de a regény egyik karakterének szavaival élve:

„Ha úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, akkor jó esély van arra, hogy az egy kacsa.”

De beszéljünk egy kicsit a címről is. A bábu, a mögötte levő képpel válik igazán érdekfeszítővé. A könyvben nagy szerepet kapnak ezek az ijesztő játékok. Sokban elősegítik a nyomozást, lényeges pontot jelentenek. Talán ez volt az egyetlen dolog a könyvben, amire azt mondanám, hogy kirázott tőle a hideg. Elképzeltem ezeket a szutykos, összeeszkábált babákat, láttam üres szemüket, szinte éreztem a belőlük áradó bűzt. Ez volt az a pont, ami nyomokban tartalmazta az előzetesen elvárt tulajdonságokat. Eddig sem szerettem a babákat, legyen az rongy, porcelán vagy bármi, de ezek után még jobban viszolygok tőlük.

Sokat gondolkodtam ezen regényen, mégis miként kellene értékelni. Nem volt még dolgom ennyire megtévesztő reklámmal. Mind a borító, az ajánlások, de még majdnem hogy a fülszöveg is tévútra viszi az olvasót. Rettegést ígér, melyet magunkhoz ölelhetünk, s a csontunkig hatol, ám ebből semmi nem igaz. Vannak benne erősebb jelenetek, de semmi olyan, ami közepes erősségű gyomorral ne lenne bírható. Emellett édesdeden aludtam éjszaka is, noha a legkisebb problémák is tudnak rémálmokat okozni számomra éjszaka. Ez alapján azt mondanám, hogy még lehetett volna mit csiszolni rajta. Alapjaiban kellett volna csak meghagyni,s egy teljesen új történetet ráépíteni, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amiket önmagával szemben támaszt.

Ezzel szemben a másik vállamon ücsörgő kis alak azt suttogja a fülembe, hogy vonatkoztassak el attól, mire utal a külcsín, és csak azt értékeljem, amit benne találtam. Csináljak úgy, mintha találtam volna egy borító nélküli könyvet, amiről soha, semmit nem hallottam volna még eddig. Ez esetben azt kell mondjam, hogy egy jó kis krimit tartottam a kezemben, amin jól elszórakoztam pár órán keresztül, noha maradtak vele szemben fenntartásaim. Egy kicsit több meglepő fordulat, pár plusz lépés, és akkor lett volna olyan, amit szívesen vennék le máskor is a polcról. A középszerűnél több, de a kitűnőnél kevesebb.

Ez a két oldal feszült bennem egymásnak, s ezért volt számomra nehéz ezt a könyvet szavak helyett, szimplán számokkal jellemezni. Úgy érzem, nem tehetem meg, hogy elvonatkoztassak a megtévesztéstől, hiszen hány A bábu lapulhat a könyvmolyok polcain, akik emiatt vették meg, s nagyot csalódtak benne, ám nem hagyhatom figyelmen kívül az objektivitást sem. Emiatt választottam az abszolút középutat.

"A küzdelem azoknak való, akik nyerhetnek valamit."

"Dobozokban kell tartani a dolgokat. És félni, hogy ha kinyitod őket, hogy kivegyél egyetlen valamit, kiömlik belőlük minden."

"– Ő maga is túl boldogtalan ahhoz, hogy érdekelje, mi van velünk. Az ember csak akkor veszi észre a szenvedést, ha ő maga nem szenved. Törődés? Ugyan már, az luxus, ha tényleg tudni akarod."