1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
Az Essexi kígyó több irodalmi díjat kapott, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban.
Nem létezik olyan ember, aki Az essexi kígyó mellett csak úgy el tudna sétálni. Magával ragadó a borítója. Az apró, kidolgozott részleteket az egymáshoz árnyalatban is illő színek teszik teljessé. Azt szokták mondani, hogy nem szabad borító alapján megítélni a könyvet. Ez a régebbi időkben igaz is volt, mikor még a beltartalom fontosabb volt. A mai piacon a könyveknek már versenyezniük kell egymással a túl nagy választék miatt, ezért igenis fontos, milyen borítót kap az adott könyv, hiszen egy igényes kiadást előbb vesz le a polcról az ember, mint egy olcsó, magára nem adót. Az essexi kígyó nem csak vonzza a tekintetet, hanem rögvest beindítja az ember agytekervényeit, melyek pont úgy kanyarognak olvasás közben is, mint a borítón hullámzó kígyó. A képi megjelenítés hatására az első benyomásom róla az volt, hogy egy múlt században játszódó, részletes, figyelemfelkeltő, ám a maga módján mégis diszkrét történetet fogok olvasni, enyhe misztikus köntösbe bújtatva. Mert tudtam, hogy el fogom olvasni. Teljesen megbabonázott. Ám nem csak a borító miatt döntöttem e könyv mellett. A 21. század kiadó sorozatában jelent meg, melyben az igényességre vágyó, szépirodalom kedvelő olvasóknak jött létre. A Kult könyvek minden tagja egyedi a maga módján, de abban megegyezhetünk, hogy elsősorban nem csak a kikapcsolódást szolgálják, tartalmilag sokkal többet rejtenek. Mély gondolatok vannak elültetve bennük, melyek részletes körbejárást, továbbgondolást igényelnek. A sorozatból eddig csak Rose Tremain, Gustav-szonáta című kötetéhez volt szerencsém. Nagy hatással volt rám, hamar a szívemhez nőtt, így első számú helyre ugrottak fel a kívánságlistámon a Kult könyvek. S lássuk is, mit rejtett a második kötetem...
Bevallom, nem sok információm volt a könyvről, mielőtt elkezdtem olvasni. Gondosan áttanulmányoztam a fülszöveget és kikértem pár ismerősöm véleményét, akik mind úgy nyilatkoztak róla, hogy "az alapötlet jó, de a kivitelezés már kevésbé. Unalmas.". Igazából, ha azt mondták, volna, hogy életük legrosszabb élménye volt, akkor is megpróbálkoztam volna vele. Nevezhetjük ezt dacnak, gyerekes kötődésnek, de én hallottam a kígyó suttogását és nem hagyott nyugodni, ezért amikor időm engedte, felütöttem, s nekiálltam felderíteni az essexi rejtélyt.
A történet máris egy nagyon érdekes eseménnyel kezdődik: egy részeg férfi sétál a folyó partján, szilveszterkor, s úgy dönt, megfürdik benne, ám hirtelen úgy érzi, mintha figyelnék. Hamar lerendezi magában az eseményt, de ettől még nem tudja teljesen elnyomni az érzést, hogy valakit rejt a decemberi hideg köd.
Ezután, az apró betekintés után kezdődik el az igazi történet. Megismerjük az alapfelállást, s a lényegesebb karaktereket. Furcsa módon, a szerző nem jelölt meg konkrét dátumot, így csak következtetni, illetve utána nézni tudunk, pontosan mikor is játszódhat a történet. Az elejtett információmorzsák alapján az 1800-as évek vége felét mondanám. A történet fő helyszíne Essex, mely egy valóban létező kisebb város Angliában. Tökéletesen el lehet képzelni, hogyan nézhetett ki a megjelölt korban, szinte érezhetjük, a szirtek között kószáló szellő érintését is az arcunkon, mely apró homokkal szórja tele ajkunkat. A szerző érzékletes leírással szolgál a környezetről, ám ezt sosem direkt módon teszi. Bizonyos helyzetekben, például a nagy séták során gazdagon felsorolja, milyen élővilág terül a főszereplő szeme és lába előtt, ám sosem viszi túlzásba: pontosan annyi ideig szemléli a környezetet, mint ahogy mi is tennénk egy kutatómunka során. Számba veszi a helyszínt és az adottságágait, majd ahogy konstatálta a rá jellemzőket tovább is áll. Számomra kifejezetten tetszett ez az igényes, részlet gazdag, mégsem leíró jellegű megfogalmazás.
A szerző ezen tulajdonságát más részeken is megfigyelhetjük. A történet fejezeteknél nagyobb léptékű felbontását a hónapok múlásával jelzi. Mivel nem követjük végig a szereplőink minden napját, csak kiragadott időszakokat láthatunk, ezért minden nagyobb egység elején egy gyors beszámolót tart az aktuális helyzetről, úgy mondva "mi történt, míg lapoztunk egyet" módon. Ezeknél a kisebb anekdotaszerű jelenteknél felsorolja a szereplőket, pár mondatban jellemzi őket, történt e bármilyen fizikai vagy lelki változás, majd rögvest tovább is áll. Máskor ezek a gyors összefoglalók zavarnak, ám jelen esetben kifejezetten élveztem. A könyv legvégére rájöttem miért: igaz, hogy a múltbeli dolgokat mesélte el a szerző, a tegnap történetét, de sosem ismételte önmagát. Nem utalt vissza olyan apropóra, mely pár oldallal előtte, ha csak érintőlegesen, de a tudtunkra hozott már.
A szereplők mind egyediek, de emellett a korukra jól jellemző tulajdonságokkal vannak felruházva, így egyben könnyen beskatulyázhatóak is. Az öntudatra ébredő dacos és másokért kiálló nő; a szárnyait próbálgató, határait feszegető fiatal özvegy; a reménytelenül szerelmes gazdag orvos; s egy szűk látókörű pap elevenedik meg a lapokon. Az ő életük keresztezi egymást. Tett tettet, ok okozatot követ, s sorsuk hol összefonódik, hol elválik, folytonos hatással vannak egymásra. A karakterek gondolkodásmódja mind más, mint ahogy a fentebb leírt rövid jellemzőikből is kiderül. Ebből adódóan sokszor egymással szembe kerülnek az érdekeik és a világról alkotott elképzeléseik. A könyv lapjain különböző, a korra jellemző vitatémák elevenednek meg, mint a vallás és a tudomány örökös ellentéte.
A történet az essexi kígyóra épül, mely nem kimondottan rettegésben tartja a falu teljes népét, sokkal inkább folyamatos árnyékként borul rájuk. Sokszor mendemonda kering erről a lényről, mely szárnyakkal rendelkezik és a szárazföldön is képes járni, noha vízben van az otthona. Többen látni vagy hallani vélik, s szájról szájra terjed, milyen szörnyűséges dolgok történtek miatta. Ezzel szemben áll Will, az ottani lelkész, aki próbálja meggyőzni a gyülekezetét, hogy a kígyó, vagy, ahogy ő nevezi, a Baj, nem létezik csupán az elme szüleménye. Ez a két vélemény erőteljesen feszül egymásnak. Számomra végig figyelemfelkeltő volt a történet, minden információmorzsára éheztem, ami közelebb vitt a megoldáshoz, hogy vajon tényleg létezik-e ez a szörny, s ha igen, akkor mennyi cselekedet tulajdonítható ténylegesen neki. Corával együtt jártam a dombokat, s kerestem az ezer éve ott fekvő fosszíliák között a bizonyítékot. A szerző nagyon érzékletesen írta meg, minden egyes részletre figyelve, hogy egészen a könyv legvégéig ne jöhessünk rá, mi is a teljes igazság. Megnyugtatásul közlöm, hogy mindenre fény derül, nem maradnak ezen a téren elvarratlan szálak, mely szintén pozitívum a számomra.
Ha már a kígyónál tartunk, muszáj Willnek is egy kis időt szentelni. Nagyon lényeges, hogy nem a tipikus pap karakter lett megformálva az ő személyében. Első számára a hivatása, ahogy annak rendje és módja van, de ugyanúgy fontosnak találja a családot és a közösség tagjait. Nem foglalkozik azzal, hogyha segítségnyújtás közben összepiszkolja magát, sőt: fizikai jellemvonásaiból is inkább illik egy gazda szerepébe, mint az ájtatos lelkészébe. Will egyszerre felvilágosult és szűklátókörű. A minimális kételyt elnyomva magában nem hisz a kígyó létezésében. Mondhatnánk, hogy ezt csak a vallási beállítottsága miatt teszi, de véleményem szerint nem így van. Will sokkal intelligensebb annál, hogy olyan dolgokra alapozzon, melyeknek nagy valószínűséggel köze sincsen egy állathoz, még ha az olyan misztikus is, mint az essexi kígyó. Ezzel szemben, mikor Corával szembetalálkozik, mindig fellobban benne a maradiság tüze, s végletekig védi a saját elképzelését, melybe nem fér bele Darwin elképzelése. Makacsul ragaszkodik ahhoz, amiben hisz, szinte meg sem hallgatja más véleményét. Egy idő után fejlődést mutat e tekintetben, magához képest nagy lépést tesz előre, ámbár ez apró ugrásnak tűnik a londoni felvilágosultsághoz képest.
Érdekes látni, ahogy a két vélemény egymással ütközik. Az olvasóban felmerül a kérdés: vajon nem férhet meg békésen egymás mellett a kettő? Örök ellentét fog feszülni a hit és a tudomány között? Vajon létezhetett ebben a korban is egy olyan semleges zóna, melyben az emberek mindkét elvet magukénak vallották?
Fontos, hogy a regény a saját időszakában állja meg a helyét. A modern, 21. században már vajmi kevésbé lett volna ekkora rejtély egy kígyó létezése, illetve nem váltott volna ki az emberekből rettegést addig, míg a saját szemükkel nem látják. A 19. század sajátossága, hogy az emberek az ütemes fejlődés ellenére, még nem felejtették el, honnan indultak. Tisztelték a hagyományokat és egymást. Vidéken ez főleg így volt, ahova a technológia lassabban ért el. Lényegtelen, hogy Londontól nem messze fekvő faluról beszélünk, vagy a világ túl feléről - egy apró közösség nehezebben engedi be az új felfogást, mint egy folyton mozgó nagyváros. Talán ez is közrejátszhatott az essexi lakóknál. Számomra mindig megdöbbentő látni, hogy az emberek hogyan képesek egymásra hatni, még a legérthetetlenebb helyzetekben is, hiszen itt is egymás fantáziáját táplálták. Látható, hogy az ismeretlentől való, babonás, közös rettegés is lehet építő jellegű.
Az essexi kígyó nem egy esettanulmány. A történet szerves része ez a furcsa lény, folyamatosan ott gomolyog a háttérben és a karaktereink lelkében. Sokszor éreztem úgy, hogy átvitt értelemben is létezik ez a szörny: az emberben lakó kétely és dac formájában. Többször kaptam magam azon, hogy metaforaként gondolok a lényre, mely egyszerre szül téves eszméket és hozza közelebb egymáshoz az embereket, hogy aztán újfent közéjük álljon. Corában lakott leginkább a kígyó eszenciája, mely az utolsó lapon is még ott lapult benne. Egy hirtelen felszabadult asszony, aki úgy próbál kitörni a már nem létező ketrecéből, hogy vidéken geológusnak áll. Lelkesedése egyszer lángolt, másszor pedig csak pislákolt, sokszor elnyomta a bizonytalanság szele. Sokat kellett küzdeni azért, hogy valamiféle rendszert ki tudjon alakítani újfajta életstílusában, s sok áldozattal is járt. Ahhoz, hogy valamelyképp megtalálja önmagát, el kell veszítenie az eddigi lényegi részét, s ebből következve az őt körülvevő embereket is. Cora számomra több volt, mint egy szárnyát bontogató madár, aki nem tudja, merre is kellene repülnie.
A történet apránként elevenedik meg a szemünk előtt. Lassan tűnik elő a ködből, várat magára. Sokaknak ez unalmasnak hat, engem mégis képes volt lekötni. Szerettem, hogy nem rohan, teret enged a kibontakozás lehetőségének, még akkor is, ha az elején sokszor elvesztettem a karaktereket. A viktoriánus stílus elsősorban a szókincsben volt észrevehető. A könyv olvasása könnyű, nincsen túlbonyolítva, régi, lehetetlen szavakkal és körmondatokkal, ám ettől még igényes fogalmazás jellemzi, halvány, derengő, rég elfeledett szókinccsel tarkítva. Mind a szemnek, mind az elmének élmény.
Egyedül álló a maga nemében. Az írónő régimódi, de nem ósdi stílusban szólaltatta meg történetét, melyet beleng a misztikum varázsa, s szembefeszül a valóság rideg falával. Az olvasóban végig fenn tartja a kíváncsiságot, vajon tényleg létezik-e ez a csodalény, vagy csak átvitt értelemben létezik a közösség fejében. Csupán arra való, hogy a megmagyarázhatatlan mögé állítsanak egy okfejtést, vagy ténylegesen ő felelős a dolgokért? Hit és tudomány feszül egymásnak. Férfi és nő örök ellentéte az alappillér, ám éppen annyira fontos a hasonlóságuk is. Nem szokványos romantikus történet bontakozik ki az olvasó szeme előtt, finoman, mint a reggeli harmat.
Az essexi kígyó páratlan figyelmet kíván. Csak az tudja igazán értékelni, aki képes kivárni a megfelelő pillanatokat, s nem sietteti az igazán fontos dolgokat. Azoknak ajánlanám, akik az elmét is pallérozni szeretnék, nem csak pihentető olvasmányra vágynak. Ez a könyv érdemes az alapos átgondolásra, hiszen az igazi kincse ebben rejlik. A kezdeti nehézségeim után nyitottan álltam hozzá és hamar a szívembe lopta magát. Sarah Perry tehetséges történetmesélő, aki rossz korban született, ugyanis az ő igazi világa a 19. század vége.
"Az igazságtalanságot a legnehezebb elviselni."
"Kezdem azt hinni, hogy még a tudás sem képes megszabadítani a világot az összes furcsaságától."
"Semmi sem lehet fontosabb, mint hogy éljünk az elménk adottságaival!"
"Nos – kúszott ki Francis az asztal alól –, minek tanulmányozni az emberi fajt, és a megértésére törekedni? Hiszen a szabályaik megfejthetetlenek és semmivel sem szilárdabbak a levegőnél."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése