Niitaabell Világa: Sienna Cole: Reményszimfónia

Zene és szerelem Bécs szívében

Patrick Byrne, a nagyreményű zongorista-zeneszerző sötét múltja elől menekülve Bécsben próbál új életet kezdeni. Egyetlen dolog hajtja: hogy befejezze és színpadra állítsa élete fő művét, ám eközben nemcsak a lehetetlen feltételekkel, de saját démonaival is meg kell küzdenie.

Carla Kimmel tehetős üzletember férjével érkezik Bécsbe. Egy művészeti alapítvány vezetőjeként felajánlja Patricknek a támogatását, de cserébe ő is kér valamit: zongoraleckéket szeretne venni a zseniális művésztől.

Közös munkájuk során nemcsak Patrick küzdelmei állítanak eléjük akadályokat, de Carla rég eltemetett titkai is felszínre kerülnek. Vajon a zene képes rá, hogy begyógyítsa a sebeket? Van-e remény két összetört szív számára, hogy újra megtalálják a boldogságot?

Sienna Cole, az Aranykönyv-díjra jelölt Négyszáz nap szabadság és a páratlanul izgalmas Lefelé a folyón szerzője új, drámai, romantikus regényében is az emberi lélek legsötétebb mélységeibe tesz lebilincselő utazást.

Sienna Cole tavaly nyáron kezdett ismertebbé válni. Első, önálló szórakoztató irodalmi regénye a poliamoria témakört ragadta meg, s járta körbe. Mondhatni, felkavarta vele az állóvizet. Ez még egy eléggé tabunak számító téma, így becsülendő, hogy mert hozzá nyúlni. Az már csak hab a tortán, hogy egy nagyon élvezetes, érdekes regény született, ami mind pszichológiai, mind reakciók és válaszreakciók szinten is megfelelőnek bizonyult.

2018 tavaszán új vizekre evezett a Lefelé a folyón kapcsán. Egy pszichológiai dráma és thriller keveréket alkotott. Sokan nem hittük, hogy a két kategória meg tud állni egymás mellett, de Sienna Cole bebizonyította, hogy igenis lehetséges mély tartalmat megjeleníteni megrendítő események mellett is, s azt is, hogy nem kell baltás gyilkos ahhoz, hogy egy könyv megkaphassa a thriller besorolást. Az év egyik kiemelkedő olvasmánya volt a számomra. Erős történet, mely a legjobban azzal ragadott meg, hogy folyamatos gondolkodásra késztetett.

Ezek után bőszen vártam a harmadik regényét is, mely a Reményszimfónia nevet kapta. Nemsokára, október harmadikán fog megjelenni. Amikor először hallottam róla, úgy döntöttem, hogy teljes zárlatot rendelek el a magam részéről az irányába: míg nem foghatom a kezembe, addig a címen és a borítón kívül semmit nem szeretnék megtudni róla. Nem volt szükség arra, hogy tudjam, miről fog szólni vagy milyen műfajba illeszkedik. Sienna Cole tehetségében vakon megbízok.

Nemrégiben egy nagy meglepetés ért: maga az írónő kért fel, hogy a megjelenés előtt olvassam el az új kötetét, majd adjak hangot a saját meglátásaimnak. Nagyon megtisztelőnek éreztem ezt a feladatot, így hát el is fogadtam. Ahogy megérkezett a könyv, úgy vetettem bele magam. S amit ott találtam... azt nehéz lenne pár szóban összefoglalni...

A borító alapján egyértelmű volt, hogy egy zenével aláfestett, romantikus történet született meg Sienna Cole tollából. Mélyen, belül már régóta szólogatott egy hang, mely próbálta a számomra megsúgni, hogy talán ismerem én már a főszereplőt, de tudatosan elfojtottam. Nem szerettem volna csalfa reményeket élesztgetni magamban. Az általam kézhez kapott példány nem rendelkezik fülszöveggel, így egy pillanattal sem láthattam bele előbb a történetbe, mint, hogy elkezdtem olvasni. Tudjátok, vannak olyan könyvek, melyek akkor igazán élvezetesek, ha tényleg, egy pisszenésnyit sem tudunk róla, mert így elkerülhető, hogy téves elvárásokat támasszunk vele szemben. Ám ez kockázatos, hiszen cím alapján igen nehéz eldönteni egy könyvről, hogy tartalmilag meg fog-e felelni az igényeinknek. Ha nem Sienna Cole-ról lett volna szó, magam sem mertem volna így, minden előzetes ismeret nélkül belevágni.

S akkor elkezdődött a történet:

"A bécsi Razumovszkij-szalonban valódi csoda történt."

Csodálatos leírás veszi kezdetét. Már itt úgy érezzük, mintha mi is halkan, de hallanánk a közönséget letaglózó dallamvilágot. Az írónő mély érzékletességgel mesél róla. S nem csak azt írja le, milyen a felcsendülő hangok szimfóniája, hanem leírja a közönségből kiváltott reakciót, a hangok által előhívott történetet, s magának az előadónak a munkáját. Már az első perctől kezdve ott ültem én is a nézőtéren, egy voltam a sok ember közül, aki átélhette ezt a csodát.

A regény egyik főszereplője már itt feltűnik. Carla Kimmel is meghallgatja az előadást, s olyan érzelmeket szabadít el benne, amit már régóta keresett, ugyanakkor maga sem tudta megmondani, pontosan micsoda is az. Érzi, hogy ettől a férfitól kell a továbbiakban tanulnia, ha ő is ki akar teljesedni a művészetében. S kezdetét veszi egy gyönyörű, fájdalmakkal teli történet.

Sienna Cole egy új szinten képes a karaktereit megformálni. Nagyon kevés könyv van, melynél úgy érezzük, hús-vér emberek szerepelnek benne. Egyszerűen a szerzők nem tudják visszaadni azokat az apró mozzanatokat, amikkel teljesen hitelesíteni tudják a karaktert. Van, aki túl sok olyan mondatot ad a szájukba, ami nem illik hozzájuk, van, aki kevés gesztust használ, s van, akinél érződik a túlerőltetés. Ezekkel szemben a Reményszimfóniában fellelhető karakterek mind valósághűek, nem a tipikus könyves szereplők, akik az álomvilágukból felébredve rájönnek, hogy rossz döntést hoztak, majd az utolsó pillanatban azt kijavítva ellovagolnak a naplementében. Itt a férfiak nem ömlengnek romantikus gesztusoktól túlfűtve. Nem borítják be virággal a lakást, mire hazaér a kedves. Helyette sokkal szívhez szólóbb üzeneteket ejtenek el, legtöbbször tudat nélkül. S a nők sem omlanak a férfiak lába elé, csak azért, mert jól néz ki, s lesz belőle egy minden részen tökéletes párkapcsolat. Minden pont úgy történik, mint a valóságban.

Carla Kimmel is pontosan ezért vált számomra ennyire kedvessé. Egy olasz-német származású nő, akiben mind a két népcsoportra jellemző tulajdonságok megtalálhatóak. Sok tapasztalattal rendelkezik, nem egy könnyen irányítható tudatlan csitri. Szíve legmélyéből képes és szeret is másokon segíteni. A tettei őszinteségre, a mondanivalója pedig intelligenciára utal. Kitartó személyiségével mindig célt ér. Ő egy olyan karakter, akit bárki nyugodtan tekinthet példaképnek. Kijutott neki a jóból és a rosszból egyaránt, de felszegett állal, kedves mosollyal az arcán lépked előre. Hatalmas akaratereje és morális értékrendje van. Ha rangsorolnom kéne, akkor úgy mondanám, hogy nem az a személy, aki nagy fényességgel ragyogja be maga körül a teret, inkább az, aki folytonos lángjával segít irányban maradni.

"– A szenvedés egy döntés – válaszolta Carla. – És a boldogság is az. Én az utóbbit választom, bármi történjen is."

A könyv másik főszereplője Patrick Byrne. Igen, az a Patrick Byrne. Tapsikolni tudtam volna örömömben, mikor először leírták a nevét. Volt egy apró reménysugár bennem, hogy így lesz, de mivel sehol nem láttam a Négyszáz nap szabadságot és a Reményszimfóniát összekapcsolva, így letettem róla. Végtelen volt az örömöm, hogy folytatjuk Patrick történetét! Számomra mindig is ő volt a szimpatikusabb fél. Jason túlságosan könnyelmű, egyszerű figura. Általában nem mutatok érdeklődést a meg nem értett művészek iránt, de véleményem szerint Patrickben sokkal több rejtőzött annál, mint amit megtudhattunk róla Dena történetében. Azóta eltelt jó pár év, de Patrick még mindig magával hordozza a démonait. Sikerült a zenében feloldódnia, híres zeneszerző és előadó lett az idő folyamán, ám ez sok áldozattal járt a részéről, melyeket egy külső szemlélődő észre sem venne. S itt már volt egy olyan kiemelkedő pont, amiért azt mondom, érdemes Sienna Cole művet kézbe venni. Hogyan is néz ki a legtöbb romantikus könyv férfi főszereplője? Jó testfelépítéssel rendelkező, kívülről arrogáns, de belül összetört, érzékeny ember, aki titokzatosságával és távolságtartásával mindenkit elkábít addig, míg jön a nagy Ő, s mielőtt a boldogságukban összeforrnának, utoléri őket a múlt. Ezzel szembe ment az írónő. Alapvetően már azzal, hogy a titokzatos múlt nem is annyira rejtőzködő, ha olvastuk a Négyszáz nap szabadság című könyvet is. Mintegy alapként szolgál, s segítségével nem csak a felszínt látjuk - mint a legtöbb könyvben - hanem teljesen átérezhetjük, megérthetjük, mi zajlik le a főhősben. S ez hiányzott! Évek óta kerestem már ezt az érzést, de még csak megfogalmazni sem tudtam, s most hirtelen itt van Pat, aki már nyitott könyv előttem, s felnyitotta a szememet.

Egy kötet sem válik jóvá csupán a valósághű karakterek miatt. Ha nincs a könyvnek története, amit elmesélhetne, mélysége, amit meg lehet élni, akkor könnyen felejthetővé válik, szinte felesleges volt az olvasása is. Tucat. Ám az sem megfelelő, ha az események pörögnek, az olvasó meg folyton visszalapoz, hogy tudja, mi és miért történt. A jó regények arányának a tartománya viszonylag széles, de az igazi, maradandó olvasmányok részéről ez az értékhatár nagyon vékony. Nehéz megteremteni a tökéletes egyensúlyt szereplők, cselekmény és mondanivaló között úgy, hogy az igazán tartalmas legyen, de ne váljon unalmassá. A Reményszimfónia ezen kivételes kötetek táborát erősíti. Mindenből a megfelelő mennyiséget találjuk benne, így nem csak kikapcsolódásra alkalmas olvasmány, hanem elgondolkodtató és fokozott figyelmet igénylő könyv. A történet olyan, mint a tenger. Folyamatos mozgásban van. Néha magasabb, néha alacsonyabb szinten folyik, de sosem mutatja kétszer ugyanazt az arcát. Vannak szélcsendes, pihentető részek, de akadnak kegyetlenül dúló viharok is benne, melyek megtépázzák a felszínt, de történjen bármi, mindig visszatér az alapállapothoz.

A másik gyakori hiba a bevett motívumok túlzott használata. Láttunk már arra példát, hogyan lehet egy tucat történetet alkotni, melyben semmi egyediség nincs, szinte látni, honnan lett összeollózva, ám találkozhattunk már olyan könyvvel is, melyben annyira túltengenek az újszerű elemek, hogy az teszi szinte élvezhetetlenné. Egyik oldal sem helyes. Itt is meg kell találni a tökéletes egyensúlyt. A legtöbb romantikus történet egy kaptafára épül. Az összesről elmondható, hogy két lélek egymásra találásán alapul, s míg az utukat járják, sok akadállyal találkozhatnak. Ezzel nincs is semmi gond. A hangsúly a hogyan?-on van. Még mindig lehet új mesét elmondani, ahogy Sienna Cole is tette. Mikor éppen felütötte volna egy unalomig ismételt motívum a fejét, rögvest csavart egyet rajta, így kellemes meglepetésemre sosem az történt, mint amire számítottam. A szerző hibátlan táncot mutatott be, mely nem vált erőltetetté. Mondhatnánk úgy is, olyan, mint az az ember, akit utoljára gyerekkorában láttunk, s elképedünk, milyen önálló felnőtté érett az évek során, míg messze kerültünk tőle. Tehát megtalálhattuk benne a szívnek kedvező elemeket, de sosem a megszokott módon. Itt az élő példa rá, hogy romantikus műfajban is lehet még újat alkotni.

Mint ahogy már megszokhattuk a Sienna Cole műveknél, itt is van egy magasztosabb tartalom, amely nem csak az olvasó szórakoztatását szolgálja. A Reményszimfónia egy csodálatos történet a megbocsátás, az elengedés és a szeretet erejéről. Mélyen gyökerező démonok szabadulnak ki börtönükből, hogy elhozzák a rég várt megkönnyebbülést. A benne leírtakat bárki kivetítheti a saját életére. Patrick történetén keresztül megtanulhatjuk, miként szabaduljunk meg a boldogságunkat korlátozó tényezőktől. Rámutat, hogy nem szabad megragadni egy szinten, s görcsösen ragaszkodni olyan dolgokhoz, melyek lehet, hogy már évek óta nem léteznek. Lemerülünk az alkohol és drogfüggőség bugyraiba, hogy szárnyaszegett, megtört, de élő madárként törjünk a magasba. S talán, az egyik legfontosabb tézis, melyet kimond, hogy mindenki boldogsága csak önmagán múlik. Ha a saját fejünkben és lelkünkben nem állunk még készen arra, hogy elengedjük a negatív dolgokat, akkor ott semmi és senki nem segíthet. Ám az elengedésig történő felismerés folyamatában a minket igazán megértő emberek tudnak segíteni. A Reményszimfónia rámutat, hogy mindenkinek szüksége van olyan barátokra, akik kitartanak mellette és támogatják, ám a végső döntéseket mindig önmagunknak kell meghoznunk. Csak ebben az esetben léphetünk a fejlődés útjára.
Még egy utolsó gondolatot engedjetek meg. Mindenki más miatt olvas. Számomra fontos az igényes megvalósítás és a tartalom. Rengeteget olvasok, több száz könyvön túl vagyok már az évek során. Sok történet vált a szívemnek kedvessé, de egyik sem tudta azt nyújtani, mint a Reményszimfónia. A történet igazi ereje abban rejlik, hogy sosem rugaszkodik el a földtől. Olyan helyzeteket teremt, melyek bárkivel megeshetnek. Rámutat, hogy mennyire kis része vagyunk mi a világmindenségnek. Csak egy porszem, melyet bármikor elfújhat a szél. Ám lehet, hogy valakinek a világot jelentjük.
Az élet szép, lehetőségekkel teli. Az élet változó, kegyetlen. Néha ad, máskor pedig elvesz. Ha mindkét oldalt érezzük, akkor tudunk igazán nagyot alkotni. Sötétség nélkül nincs világosság. Az élet egyik legfontosabb eleme az egyensúly. Csak az tudja igazán a boldogságot megélni, aki a poklot is megjárta már.

Sokkal több rejlik benne, mint ahogy az első pillantásra tűnik. Több, fontos témát érint, melyek a saját életünkre is árnyékként vetülhetnek. Olyan dolgokra világít rá, amelyektől magunk is jobb emberré válhatunk. S természetesen elgondolkoztat. Hiába tettem le a könyvet, ugyanúgy továbbra is velem maradt. A legvégén, az ominózus jelenetnél magam is mosolyogtam, miközben sajgott a szívem. Továbbfűztem a történetet. Rengeteg prológust találtam ki a számára, melyek a legrosszabb helyzettől kezdve egészen a tündérmesék magasságáig szárnyaltak. De a végén csak egy maradhat. Csak abban a gondolatmenetben találtam megnyugvást, mely se nem negatív, se nem pozitív, hanem a valóság talaján mozogva jött létre.

Fontosnak tartom, hogy egy könyv ne csupán a kikapcsolódás lehetőségével szolgáljon. Mutasson valami újat, amit még nem láttam. Váltson ki belőlem olyan érzéseket, amiket sosem ismertem. Vigyen el olyan mélységekbe és magasságokba, ahol még sosem jártam. A Reményszimfónia minden elvárásomnak megfelelt. Minden benne levő gondolat maximálisan átérezhető. A mélypontoknál az én szívem is vérzett, a boldog pillanatoknál pedig én is megkönnyebbültem. Olvasás közben végig hallottam az dallamot, mely vezetett. Lágy, magányos oboa ontotta a keserű énekét, hogy egy tiszta hegedűszólammal egyesülve teljesedjen ki. Éreztem a dobok haragos pergését, a zongora sírását, a nagybőgő keserves könnyeit. De hallottam a klarinét csengő boldogságát és a cselló megnyugtató suttogását is. A teljes érzelempaletta megjelent, hogy egy igazán nagy dolog jöhessen létre.

A Reményszimfónia grandiózus játéka a lélek rejtelmeinek. Játszik az olvasóval. Táncra kéri fel, s közben az életről suttog a fülébe. Elmeséli, mennyire fontos, hogy mindig is megmaradjon bennünk a remény magja.

"Remény? (...) Elválaszthatatlan része az emberi létnek. Olyan, mint a vér, mely megállíthatatlanul áramlik az érpályákon és megfáradt testünkbe leheli a jövő ígéretét. Amíg tart, amíg a fájdalom nem zárja el végleg az útját, addig élünk, küzdünk és konokul lépdelünk előre sorsunk rideg, nehézségekkel kikövezett útján, de ha elapad, akkor vége mindennek – vele együtt pusztulunk el."

Minden romantika kedvelőnek ajánlom Patrick történetét. Ha meg szeretnéd ismerni őt, ne habozz belevágni a Reményszimfóniába. De ha látni szeretnéd, ki is ő valójában, akkor mindenféleképp olvasd el előtte a Négyszáz nap szabadságot is. A kettő együtt alkotja a teljes egészet.

Sienna Cole lenyűgöző történetet hozott létre. A könnyed szórakozás mellett gondot fordít az olvasó lelki fejlődésére is. S míg megismerhetjük két megtört lélek egymásra találásának történetét, addig mi magunk is változáson megyünk keresztül. Ez a történet nem csak a léleknek nyújt fájdalmas boldogságot, hanem az elmét is pallérozza. Igényes fogalmazásával a legkritikusabbakat is leveszi a lábáról. Csak ismételni tudom magam: Sienna Cole korunk egyik legtehetségesebb alkotója.

"– Te vagy az egyetlen, aki képes elüldözni a kételyeimet, az egyetlen, aki napsütést tud lopni a sötét világomba."

"Ami veled történt, az borzalmas, de nem büntetheted érte az egész világot. Nem utasíthatsz el mindenkit, mert téged elutasítottak; nem gyűlölhetsz mindenkit, mert téged gyűlöltek."

"Egy sebzett lelket csak egy másik sebzett lélek érthet meg – aki erőszakkal közeledik a törékeny rózsához, csak a töviseit érheti el."

"(…) a szeretetnél nincs hatalmasabb erő. A szeretet az, ami világokat emel fel, gyógyít és életben tart. Miért pazarolnám az energiámat a gyűlöletre, amikor szerethetek is helyette?"

"– Félelmetes utazás, amikor az ember eljut addig a pontig, amikor a halálvágy még a legalapvetőbb ösztönénél is erősebbé válik – folytatta a férfi. – Nem is az a legnehezebb, amikor meghozod a döntést, hanem utána… az az adrenalinnal fűtött, őrült rettegés, mikor a tested minden sejtje a túlélésre szólít fel, de te ellenállsz, szembemész mindennel, és hagyod magad beleveszni a megsemmisülésbe. Aki egy ilyenből visszajön, már soha többé nem lesz ugyanaz, aki volt."

"Vannak olyan emberek, akiket egyszerűen nem lehet megmenteni saját maguktól."

"Semmi sem varázslatosabb a frissen kibomló szerelemnél, amikor az ember úgy érzi, képtelen a másik nélkül létezni és minden szívdobbanása a másikért sóvárog."