Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.
Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.
A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.
A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?
Ebben a hónapban már annyi könyvet vettem le a polcról vagy éppen hoztam ki a könyvtárból, amelyeket már régóta halogattam, hogy már a tudat vezette a kezemet, mikor Victoria Aveyard Vörös királynő című kötetéért nyúltam. Két éve biztosan porosodik már, mindig csak halogattam. Nagyon vágytam rá, majd ahogy bekerült a házi könyvtáramba elszállt az ihlet. Különböző indokokkal toltam mindig hátrébb és hátrébb a várólistámon, míg végül már okot sem kerestem rá. Mostanában egyre kevesebb fantasy regény ragad magával, mely biztosan Sarah J. Maas műve. Az a nő olyan magasra tette a mércét, hogy senki, még csak a közelébe sem érhet. Szó szót követ, szóval a lényeg: most jött el az ideje a Vörös királynőnek, mely a Gabo Kiadó jóvoltából érkezett el kis hazánkba 2015-ben. Azóta a teljes trilógia megjelent, tehát bárki, bátran nekikezdhet, ha csak a folytatás miatt tartott eddig tőle.
Kategórián belül a legtöbb könyv egy kaptafára épül. A Vörös királynő egy fantasy regény, disztópikus beütéssel, így vártam tőle egy állandósult, elnyomásra épülő rendszert, amit azok irányítanak, akik képességgel rendelkeznek. Ez teljes mértékben be is jött: vannak a vörösök és az ezüstök, akik között erős ellentét feszül. A vörösök azok, akik a birodalom alappillérjeinek mondhatóak. Rabszolgamunkára fogják őket, háborúba kényszerítik, az életüket semmibe nézik, a szolgálatra tartják csak őket az ezüstök, kik a mágiával bíró népet alkotják, s kik csak a képességeik vannak nemesebb pozícióba, hiszen ezzel bármikor, bárki varázstalant sakkban tarthatnak. A képességeik szerteágazóak, a leghajmeresztőbbtől kezdve a legkézenfekvőbbig minden előfordul. A házak a képességek alapján állnak össze. S miért e két színre esett a választás? Na, itt mutatkozik meg a történet első egyedi attitűdje: a két népcsoportot a vérének a színe különbözteti meg. Az egyiknek vörös, a másiknak pedig ezüstszínű életet adó folyadék kering az ereiben. Nem semmi ötlet! Nekem nagyon bejött. Még egy könyv lapjain sem hallottam róla. Persze, kékvérű boszorkányokkal már találkoztam, de ott nem volt egyéb más jelentése, csupán megkülönböztető eszközként szolgált. A Vörös királynő esetében viszont éles határvonalat alkot. Ez jelenti a különbséget szegénység és gazdagság, elnyomott és elnyomó között.
A könyv helyszínéül azonnal egy igazi disztópikus helyszínt képzeltem el: egyik oldalt minden szép, de a nyomornegyedek lepusztultak, technikai fejlődés alig. Pontosan ezért volt számomra nagyon nehéz megszokni, hogy a regény alapvetően a saját világunkra épül. Telefont nem használnak, de mindent kamerák hálóznak be. Fogalmam sincs, miért volt számomra ennyire nehéz elfogadni a technika jelenlétét, de sokáig küzdöttem vele. A könyv értékéből nem vont le, ám fontosnak tartottam megjegyezni, hogy másnak ne okozzon a későbbiekben problémát.
A történet főszereplője egy, a vörösök közül való lány, aki a legnagyobb tehetségét a lopás művészetében találta meg. Mielőtt bárki is megvetné ezért, tegyük hozzá, hogy sosem az önön szórakoztatására folyamodott ehhez az eszközhöz, hanem a helyzet kényszerítette ki. Családjával a nyomornegyed lakója, s minden reményük a húgában van, aki ügyesen bánik a cérnával és a tűvel, ám ez vajmi kevés a létfenntartáshoz. Mindenesetre próbálnak túlélni, elkerülve az éhezést, s rettegve várva a besorozási parancsot. A kocka fordul, mikor Mare bekerül az ezüstök közé, hogy szolgálóként tevékenykedjen ott, s olyan erőt fedez fel magában, amivel nem szabadna rendelkeznie, s innentől kezdve válik a regény mérhetetlenül izgalmassá és fordulatossá.
A fent felvázolt, rövid betekintés - mely a fülszövegben is megtekinthető - csak a jéghegy csúcsa. Viszonylag gyors lefolyással elérkezünk erre a pontra, az író az alapvető helyzet felvázolására mindössze száz-százharminc oldalt használt fel. Viszonyítás kérdése, hogy ez sok, vagy pont elegendő, jelen esetben, a véleményem szerint a tökéletes mennyiséget ragadta meg. Nem fecsérli feleslegesen a szót az alapszituációra, mégis minden szükséges információt megkapunk ahhoz, hogy a továbbiakban magunktól is tudjunk gondolkodni, ötletelni, hogyan fog alakulni Mare és a többiek sorsa. Emellett tartogat még annyi meglepetést, hogy ne tudjuk előre kitalálni a teljes cselekményszálat. Ritkán találkozom ennyire jól eltalált alaptörténettel.
A könyvvel ezután nagyon érdekesen alakult a viszonyom. Voltak oldalak, fejezetek, mikor egyszerűen képtelen voltam letenni. Húzott és csak húzott előre, olvastam minden egyes szabad percben. Teljesen ráfüggtem. Aztán jött egy mélyzuhanás, és majdnem hogy untam a történetet. Ez szerencsére kevésszer és csak néhány oldal erejéig fordult elő, ám mégis rányomta a kedvemre a bélyeget. Pontosan azt sem tudom megmondani, hogy milyen helyzetek váltották ki, mert a cselekménytől független tört rám az érzés. Volt, mikor Mare szobájában, máskor pedig a legnagyobb kaland közepén. Tényleg sokat gondolkodtam ezen, miként lehetséges valamit egyszerre rajongásig szeretni és bágyadtan unni, de nem jöttem rá. Egy morzsányit sem kerültem közelebb a titok nyitjához.
Végül azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt: megvontam a vállam, s kitartottam ezeken az oldalakon, mert tudtam, hogy még nagy kaland vár rám. S igazam volt! Ármány és cselszövés jellemzi a Vörös királynőt. Néha elgondolkodtam, hogy vajon ez egy YA regény-e, vagy inkább a fantasy kategóriába tartozik. Mivel a főszereplők fiatalabbak így inkább az előbbibe sorolnám, de a benne levő politikai viszontagságok és a kialakuló helyzetek miatt az utóbbira tenném a voksomat. Erősen a határvonalon leng, mert az író romantikával kompenzálta a rideg vérontást, s kevés szereplőt adott, cserébe erős eseményszálat.
Mint látjátok, több tekintetben is döntésképtelennek bizonyulok a könyv kapcsán, de ez senkit ne vezessen félre: végtelenül élveztem olvasni, s sok meglepetést okozott. A felépítése szinte tökéletes. A nullpontról indulva, egyre ütemesebben haladunk feljebb és feljebb, míg el nem érjük a végső kiteljesedést. Az esetleges kételyeim szerintem abból fakadhatnak, hogy néha meg-megrezzent az író kezében a toll, s néhány sor nem lett olyan precíz, mint előtte.
Egyetlen egy dolog van, amire semmiféleképp nem találok elfogadható magyarázatot, a marketingfogáson kívül. Miért Vörös királynő lett a címe? A fülszöveg szemrevételezése után spoilernek hatott. Úgy gondoltam, hogy itt lesz majd egy puccs, megfordítják az eddigi életet azzal, hogy egy Vörös kerül a trónra. Ám ez nem így van. Ha nagyon ragaszkodunk a titulusokhoz, akkor is Vörös hercegné lehetne a megfelelő megnevezés – bár valljuk be, ez elég rosszul hangzik. A cím rettenetesen félrevezetett, amiért kicsit bosszús is lettem. Véleményem szerint, nem elég, ha valami hangzatos: fontos, hogy illeszkedjen a stílushoz, a történethez és mindenhez, hiszen ez az, amit az elsők között észlel az olvasó.
A Vörös királynő egy ígéretes sorozat első része, mely többnyire megvett magának. Néhány oldal kivételével, mikor krónikus unalom tört rám, a körmömet is lerágtam, annyira magával ragadott a cselekmény. Érdekes, egyedi az alapkoncepció, olyan, mely még kevés – általam – olvasott könyvben jelent meg. Tetszett, hogy disztópikus volta ellenére végig két lábbal a földön maradt, s az alapvető fantasy elemeken kívül nem mentünk el a tündérmesék boldog világába.
A folytatását illetően nagyon bizakodó vagyok. Úgy érzem, Victoria Aveyard igazán élvezhető fantasztikus sorozatot tudott alkotni, s remélem, a későbbiekben egyre magabiztosabban fogja róni oldalakon keresztül a sorokat. Amint lesz időm rá, mindenféleképp folytatni fogom. A z első kötet végén a történet nyitva hagyott egy kaput, sarkáig kifordítva a szárnyait, mégsem érzem befejezetlennek. A függővég pont az elviselhető méretet ölti, mely ingerli az olvasót arra, hogy vegye kézbe a folytatást, ám nem átkozza el az író nevét, ha nem kaphatja meg azonnal. A kezdeti nehézségek ellenére kifejezetten pozitív élménnyel csuktam be a könyvet.
"– Hogy mire van szükségem és mit akarok, az két különböző dolog."
"A régi tündérmesékben eljön egy hős. De minden hősöm eltűnt vagy meghalt. Értem senki sem jön el."
"Láng és árnyék. Az egyik sem létezhet a másik nélkül."
"Azt hiszem, te vagy a jövő. Azt hiszem, te vagy az új hajnal."
"– Különben is, a szavak hazudhatnak. Nézz mögéjük!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése