Niitaabell Világa: Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Jesmyn Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.

A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

A 21. Század kiadó által forgalmazott Kult könyvek közel állnak a szívemhez. Ahogy idősödöm, úgy változik az ízlésem is. Az idei évben már nem értem be a szórakoztató irodalom változatos tengerével. Szükségem volt valami másra, valamire, ami többet ad, mint szimpla kikapcsolódást. Tartalmat szerettem volna, a lehető leggazdagabb kifejezéstárral. Pár könyv elolvasása után elkezdtem a szépirodalmi műfajban is már nagyobb magabiztosággal mozogni. A Kult könyvek sorozatban eddig még nem csalódtam. Két történet fordult meg a kezeim között, de ez még csak a kezdet!

Jesmyn Ward Hallgasd a holtak énekét! című kötete külföldön már nagy sikert aratott. Díjakat nyert, toplistákat vezetett. A szerzőt igencsak híressé tette. Már a debütálása napján felkeltette a figyelmemet. A fülszöveg egy igazán tartalmas történetet rejt. Az etnikai sokszínűség, s az ebből fakadó érdekellentétek, a szellemek jelenléte, s a család hibái között való nevelkedés mind lényeges dolgok, melyek fokozzák az olvasó hangulatát.

Kíváncsian vettem kézbe, de nem voltam felkészülve arra, ami rám várt.

Jesmyn Ward a történetét három karakter váltakozó szemén keresztül mutatja be. Főként Jojo jut szóhoz, a legtöbb dolgot rajta keresztül ismerhetjük meg. Jojo egy tizenhárom éves kamasz, akinek sosem volt könnyű élete. Édesapja fehér, anyja pedig fekete bőrű. A fekete nagyszüleinél laknak, anyjával és hároméves húgával együtt. A másik oldalon a család nem fogadja el őket. A regény a régebbi korokba nyúlik vissza, mikor még társadalmilag nem voltak egyenlőek a különböző bőrszínű emberek. A feketéket megvetették, rabszolgának tartották őket. Jojonak is el kellett viselnie valamilyen szintű megkülönböztetést, ám ez a regényben nem jut igazán szerephez. A nagyobb hangsúlyt a családi viszonyok kapják, illetve a nagypapa múltjába visszanyúló traumák. A fiú hűen követi nagyapja minden lépését, próbál hozzá hasonlatossá válni. Besegít a gazdaságban, megkönnyíti beteg nagymamája számára a mindennapi életet. A nagyszülők azok, akiket igazán tisztel. A húgát rajongva szereti, mondhatni ő neveli. Szoros kötelék van kettejük között, melyre támaszkodva mindketten kibírják az őket érő atrocitásokat. Jojo ebből fakadólag egyáltalán nem olyan, mint a vele egykorú gyerekek. Sokkal érettebb a koránál, s felfigyel olyan dolgokra is, melyet más körülmények között észre sem venne.

A történet másik, nagy részét Jojo anyja, Leonie szemén keresztül látjuk. Szükségesnek is találom, hogy egy felnőtt is megmutassa a dolgokat, mert hiába eszes és figyelmes a fiú, ettől független még gyerek és nem mindent érthet meg. Leonie sok magyarázattal szolgál, s az ő szemszögén keresztül épül fel igazán a könyv. Bevallom őszintén, egyáltalán nem lett szimpatikus. A szánalmamat sem tudta kiváltani. Dühös voltam rá, hogyan képes így viselkedni anya létére, s miként gondolkozhat így. Próbáltam megérteni, mi az, ami mozgatja a barátján kívül, de rá kellett jönnöm, hogy senki mással nem törődik. Csak önmagával és Michaelel. Neki sem volt soha könnyű dolga. Az egész életére árnyékként vetül a bátyja elvesztése, örökre rányomta a bélyeget a boldogságára, de ez még nem magyarázza meg, miért nem törődik anya módjára a saját gyermekeivel. Beleláttam a fejébe, láttam a gondolatait, de még így sem bírtam semmilyen magyarázatot találni rá. Harag gomolygott a szívemben, mikor az ő sorait olvastam, mégis, roppant mód odafigyeltem. Nem rontott a regény élvezeti értékéből, sőt! Ebben a könyvben nem állta volna meg a helyét egy mindenkit szerető családanya. Leonie pont olyan, mint amilyennek lennie kell, de ettől csak még szörnyűbb az egész helyzet.

A harmadik szemszög pedig csak ritkán bukkan fel. Kósza gondolatok, melyek kiegészítik a maradék sötét foltokat, hogy a nagyapa története, élete is kerek legyen az olvasó számára. Kevés fejezet erejéig jut szóhoz, azok sem hosszúak, mégis azt mondanám, hogy pont elég volt: a lelkem nem bírt volna el több szenvedéssel telt, reménykedő, mégis fájdalmas soraiból többet.

Családregény, teljes mértékben. Három generációt láthatunk, három különböző ciklust. A nagypapa megjárta az egyik legrosszabb büntetőtábort, s az ott szerzett emlékek sosem fognak megkopni. Ezen történeteket meséli el unokája számára, aki igazán hallja a szavait, s megérzi a mögöttük rejlő tartalmat is. A nagyszülőknek a bőrszínükből eredő küzdelem jellemzi az életüket, mely a következő nemzedék is megtapasztal, ám már nem olyan mértékben. Az ő poklukat a drogok jelentik. A két gyerek pedig a szülők és nagyszülők között őrlődnek, próbálják elérni a felnőttkort a lehető legkevesebb sérüléssel. Mint látható, mindenkinek megvannak a saját démonjai, amik ellen küzd. A szerző érzékletesen kifejtette őket. Egyikőjük története sem összecsapott, s figyelt arra, hogy szoros kapcsolatban legyenek egymással. Mindenki problémája kihat a többiekre is. S így próbálnak ők boldogulni a mindennapokban.

Miután megismertük a szereplőket, s elhelyeztük őket a megfelelő mezőre a sakktáblán, megkezdődik a történet. Michael szabadul a börtönből, s az anya, Leonie fogja a két gyerekét, kocsiba rakja őket és elindulnak egy útra, az apjukért. Pár napos utazásuk nem mentes a problémáktól, s csak még jobban megerősíti az olvasóban a fő irányvonalak hangsúlyosságát. A Hallgasd a holtak énekét! című könyvben sosem érkezik el a lelket feloldozó megoldás. Lapról lapra nyomasztja egyre jobban az olvasót. Ahogy belelátunk a feketék nehéz sorsába, egy önmagát kereső anya tévelygő útjába és a gyerekek küzdelmébe, mikor felfedezik képességüket, mind megrázó élménnyel bír.

Nehezen olvastam, mégsem bírtam letenni. Olyan voltam, mint Richie: tudnom kellett a történet végét ahhoz, hogy elengedjem. Még éjszaka, az álmaimban is velem volt. Jesmyn Ward könyvének olvasása közben még a lélegzés is nehézzé vált. Nem lehet külön kiemelni, mi az, ami ennyire megviselt. Nyomasztott a nagypapa múltja, hogy a nem is olyan távoli múltban mit kellett átélnie. Fájdalmat okozott a gyermekek lelki sebei, a vágyaik. Nehéz volt nézni, miként uralkodik el a drog egy fiatal test és lélek felett, csak azért, mert rossz korban született, gyenge volt ahhoz, hogy túllépjen a megpróbáltatásokon. Fájó volt nézni, ahogy ezen család tagjai külön és együtt is mennyi sebet hordoznak.

Mindig nehéz lesz a különböző megkülönböztetések témáiról olvasni, de véleményem szerint még nehezebb írni róla. Rengeteg regény született, melynek alapja a diszkrimináció és a népcsoportok közötti ellentétek, ám viszonylag kevés közelíti meg jó szemszögből, a kellő érzékleteséggel. Jesmyn Ward képes volt a történetébe ezt az attitűdöt simulékonyan beleszőni. Fontos szerepet kap, ám hangsúlyozza, hogy idővel könnyebbé vált az életük. A család generációi mind másként élték már meg a megkülönböztetést, másmilyen erősségű fokozaton. Nem, nem tűnt el a diszkrimináció, ám mérsékelődött.

A borítón is rajta van, miszerint ez a könyv tartalmaz egy kísértethistóriát. Nos, ez teljesen igaznak bizonyult. A könyvben több halott is megfordul az élők között, akik ottragadtak. Van, aki látja őket, más csak bizonyos befolyások alatt, de a többség még csak nem is érzékeli a jelenlétüket. Jojo és a kis Kayla azok közé tartozik, akik nem tudják figyelmen kívül hagyni őket. Hallják szomorú éneküket, mellyel a helyes út felé próbálnak tartani, ám valami még ideköti őket, erre a földre. Az idősebb afroamerikai korosztály még hitt a szellemek létezésében, a varázslat bizonyos fokú jelenlétében. A gyógynövények aktív használata mellett természetfölötti képességeket is tulajdonítottak a kiemelt tagok számára. Ez, a technika fejlődésével, generációról generációra kopott. Biztos vannak néhányan még, akik a szülők szavát hallgatva maguk is tovább viszik a hagyományaikat, ám véleményem szerint drasztikusan lecsökkent a számuk.

Jesmyn Ward világában nem bevégezetlen feladatok miatt ragadtak itt a holtak, hanem egyéb okból kifolyólag. Ahogy Jojo próbál segíteni egyikőjükön, a múlt egy sötét darabjával találja szemben magát, amire lehet, hogy még nem mindenki állt készen.

Hallgattam a holtak énekét. Hallottam síró, rikoltozó hangjukat, éreztem fájdalmukat. Rajtam is átfolytak az érzelmeik, s lassan úgy éreztem, maga alá is fognak temetni.

Jesmyn Ward könyve a maga nemében egyedülálló. Láthatatlan, szoros fonalakat fűzött a különálló témái köré, s képes volt őket egymással összefüggőként kezelni, még úgy is, hogy ennél különbözőbb problémák fel sem merülhettek volna. Minden témakörét érzékletesen kifejti, nem marad az olvasóban hiányérzet, miután letette a könyvet. A negatív diszkrimináció, a munkatáborok kegyetlensége, a drogok által előidézett pokol, a gyermeki nyitottság és a túlélés a történet fő mozgatórugói. Megismerhetünk egy családot, s rajtuk keresztül az egész világ legnagyobb démonjait.

Könnyelműen álltam neki az olvasásnak. Az előrevetített nehezebb témák ellenére úgy éreztem, csak plusz gondolatokkal fog felruházni, új nézőpontokat mutat a számomra, egy, már ezerszer körbejárt témára.

Ehelyett más emberként tettem le a könyvet.

A nyomás miatt, melyet az olvasóra fejt ki, nem ajánlanám mindenki számára. Elsősorban azok fogják kézbe, akik kellőképp erősek egy ilyen történethez, akik készenállnak olyan témák boncolgatására is, melyről nem beszél az ember bármikor. Sötét, szomorú, nyomasztó történet. De egyben gyönyörű is. Az üzenet, melyet hordoz, örök időkre az olvasó emlékezetbe vésődik.

"Ez a világ olyan, amilyen. Ez a világ ad földi szedret, nyúlós memóriát és egy gyereket, akiben nem marad meg semmi."

"– Utál engem – mondom.

– Nem, szeret téged. Csak nem tudja kimutatni."

"Az otthon nem mindig hely."

"Vannak dolgok, amik mozgatják a férfit. Mintha áramlatok lennének benne, mint a vízben. Amik ellen nem tehet semmit. Minél idősebb vagyok, annál inkább látom, hogy igaz."

"Az ember eljut egy pontig, amikor nem bír gondolkodni. Csak érez."