Vic James: Gilded Cage - Aranykalitka (Sötét képességek 1.)

Fülszöveg:
A ​világunk az Egyenlőké, a mágikus képességekkel megáldott arisztokráciáé, és mindenkinek tíz évig szolgálnia kell őket. 

Csakhogy Anglia egyik legpompásabb birtokának kapuja mögött olyan erő rejlik, ami az egész világot felforgathatja. 

Egy szeretetre és tudásra éhező lány. 

Abi Anglia legbefolyásosabb családját szolgálja, ám a lelke szabad. Így hát amikor beleszeret a család egyik nemes ifjába, borzalmas döntés elé kerül. A család titkainak feltárása a szabadságát jelentheti, de vajon az árat a szíve fizeti meg? 

Egy lázadásról álmodó fiú. 

Abi testvére, Luke egy kegyetlen gyárban tölti rabszolgaéveit. Messze a családjától, borzalmas elnyomásban barátokra lel, csakhogy a barátok elképzelései nyomán mindenét elveszítheti. Luke rádöbben, hogy van valami, ami még a mágiánál is hatalmasabb: a forradalom ereje. 

Mindeközben egy arisztokrata sötét képességeivel újraformálhatja a világot. 

Csupán egy árnyék az Egyenlők csillogó világában, ám rejtélyes képességeit senki sem érti. A kérdés csak az, felszabadítani vagy pusztítani fog.

A könyvek világában az évet nem évszakok szerint bontjuk, hanem megjelenési hullámok szerint. Az új könyvek tömeges piacra kerülési időszaka a könyvfesztivál, majd a könyvhét, illetve az őszi megjelenések időszaka, mely majdnem eléri a karácsonyi időszakot is. Ezeken a kiemelt heten a könyvmoly azt sem tudja, hova kapja a fejét. Érdekesebbnél érdekesebb címek látnak napvilágot, elragadó borítók tucatjai jelennek meg, bűnös vásárlásra invitálva az olvasni szeretőt. 

Egy ilyen időszak kellős közepén jelent meg Vic James első magyarra fordított regénye, az Aranykalitka, a Könyvmolyképző kiadó gondozásában. A borító egyszerűsége, letisztult, nemes formája rögvest olvasásra csábított, de már a várólistám oly hosszúra nyúlt, hogy képtelenségnek éreztem, hogy belátható időn belül a végére érek – főleg, ha mindig újabb és újabb könyveket szúrok be. Ám nem felejtettem el, csupán várakozó álláspontot hirdettem ki a számára. 

Az itteni könyvtár adatbázisában böngészve láttam, hogy éppen felvitel alatt áll, tehát napokon belül kölcsönözhető lesz. Nem voltam rest, amint változott az állapota, máris indultam érte, és reménykedtem, más még nem csapott le rá. Szerencsém volt, így én lehettem az első, aki ezen példányt olvashatta.

Sokszor estem már bele abba a hibába, hogy a borító oly mértékben elvarázsolt, hogy hiába szólaltak meg bennem a vészharangok, akkor is el szerettem volna olvasni. Többször is kézbe vettem a könyvet a könyvesboltokban járva, megvizsgálgattam, s a fülszöveget is szinte már elemezni kezdtem, annyiszor átolvastam. Az alaptéma tetszett, hiszen nagy rajongója vagyok a disztópikus történeteknek. A különböző képességekkel bíró és anélkül létező emberek egymás mellett való élése mindig biztos alapja egy jó történetnek, ha megfelelően kihasználják a benne rejlő lehetőségeket. Nagy reményeket fűztem ehhez a történethez, mely külföldön elég sikeresnek, ismertnek mondható.

Még a könyv elején nem is volt vele nagy gondom. Igaz, nehezen raktam össze fejben az alapvető felállást. Magával a családdal, aki épp a szolgálati éveit készül letölteni – mely mindenki számára kötelezően tíz évet jelent, mint jogaitól megfosztott munkás -, könnyen megbékéltem. Gyorsan meglett, ki-hova kapcsolódik, milyen viszonyban állnak egymással, kiben, milyen érzések jelennek meg a szülők döntésével kapcsolatban. Az ő további sorsuk is könnyen követhetőnek bizonyult, főleg, mivel a legtöbb szerepet Luke kapta. Ezt nagyon érdekesnek találtam, mert noha a fülszöveg rögvest Abi személyét helyezi előtérbe, ő mégsem kapott valami nagy szerepet. A könyv legvégéig háttérbe húzódva marad, jelenléte semmit sem befolyásol, nincs kihatással a legkisebb eseményre sem. A folytatásban biztosan fontosabbá válik, ám most még csak egy aprócska részlete egy nagy egésznek, egy porszem. A fülszövegben megemlített szerelmi szál is szinte teljesen elhanyagolható. Olyan, mint egy fejletlen virág, ami a bimbózása előtt elhal. Mondhatni abszolút feleslegesnek bizonyult és ez nagyon idegesített. Még laptöltésre sem szolgált igazán, mivel éppen csak pár rövid fejezet erejéig rágódik rajta Abi.

A képességgel rendelkezők hierarchiája már kissé bonyolultabbnak bizonyul. Van egy család, aki nagy hatalmat képvisel, ám jelenleg nem ők vezetik az országot, más került a kancellári székbe, miután a saját ideje lejárt, ám ebbe nem hajlandó beletörődni. Bármi áron vissza szeretné szerezni a döntéshozó szerepét. A többi családról elég keveset tudunk meg. Mindössze nevek vannak, akik részt vesznek az üléseken, ám a szerző nem fordít rájuk túlzott figyelmet, így az olvasó fejében sem ragad meg az információ. Ez a későbbiekben minimális gondot okoz, hiszen, amikor felszólalnak, nehéz beazonosítani, honnan jött, kinek a fia-borja. 

A történet jó elemekből épülne föl, ám a kivitelezés borzalmas. Sokszor láthatjuk olyan emberek történetét, akiknek léte nem teljesen releváns a fő szál szempontjából, de még mellékágnak sem igazán megy el. Ezeket a fölös fejezeteket kihagyva ugyanazt az élményt kapnánk, mint velük, tehát semmit nem ad hozzá a történethez. Engem ez nagyon is bosszantott. A szerző inkább ezekkel a semmit érő dolgokkal tömte tele a könyvét, ahelyett, hogy jobban kifejtette volna a lényeges eseményeket. De volt, ami még ennél is jobban zavart, mégpedig az írási stílus. Senki fejével nem gondolkodunk, tehát külső szemlélőként látjuk a történetet. Ez disztópiák esetén tanácsos, hiszen ezáltal nem a belső érzelmi viharokra fekteti a hangsúlyt, hanem az akcióra és a túlélésre. De ha már emellett döntünk, akkor ne keverjük már össze vissza az alanyokat! Roppant idegesítő volt, mikor a szülőkre minden esetben anya és apaként hivatkoztak, nem anyja és apjaként. A teljes kivitelezést ezzel összekuszálta a szerző vagy épp a fordító. Sajnos nem tudom, hogy az eredeti szövegben miként van hivatkozva rájuk. Mindenesetre számomra lényegtelen, kinek a hibájából történt ez így, az olvasási élményemet már jelentősen lerontotta.

De itt még nem állt meg. A fent említett, számomra idegesítő attitűd mindössze egy apropó lenne, amin könnyedén képes lennék átlendülni, abban az esetben, ha a történet rendben volna. De nincs. Annyira sok lehetőség rejtőzött ebben a témában! Olyan politikai játékot lehetett volna belevinni, amitől az olvasó mind a tíz ujját megnyalja! Csavarokat, eszement terveket, meglepő fordulatokat! Rengeteg lehetőséget kínált, de a szerző nem élt egyikkel sem. Haladt egy úton, amit az unalom kövezett ki. Mert ki kell mondanom: a felétől már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Rettenetesen szenvedtem vele, már csak az hajtott előre, hogy minél előbb a végére érjek. Egyedül Silyen karaktere érdekelt, a többiek egyáltalán nem. Semmit nem mozgattak meg bennem. Nem láttam bennük a potenciált, a tenni akarást. Semlegesek maradtak. Még csak utálatot sem tudtak generálni bennem! 

A végső fordulat sem volt igazán meglepő. Várható, kiszámítható volt. Teljesen hidegen hagyott. Még csak elképzelni sem tudom, hogy a szerző mit szeretett volna kiváltani az olvasóból. Talán szánalmat, együttérzést és felháborodást, de bennem minden olyan üres maradt, amilyen még sosem volt. Bocsánat, egy érzés megült a lelkemen: a megkönnyebbülés. Megkönnyebbültem, hogy végre vége van. Engem borzasztóan idegesített, hogy míg mi, olvasók, tudjuk, mi-hogyan történt, addig a karakterek nem éppen vannak a helyzet magaslatán.

Mint említettem már, a legérdekesebb számomra Silyen volt. Kár, hogy ő is, mint mellékszereplő volt jelen, kevésszer bukkant fel, bár akkor sok minden megváltozott. Ő volt az én egyetlen fényfoltom, ő tartotta bennem a lelket. Ha ő sem lett volna, akkor meglenne az életemben a negyedik félbehagyott olvasmányom. 

Úgy érzem, az egész csak egy felszínes írás lett. Volt pár jó gondolata a szerzőnek, amit szeretett volna papírra vetni, ám nem találta meg a kellő motivációt hozzá, így csak egy kezdetleges alapművet kapott, amivel be is érte. 

Az egész mű színtelen, érzelemmentes. Képtelen volt közel kerülni hozzám. Mondjuk egyáltalán nem is erőltette meg magát. Nagy reményeket fűztem hozzá, egy izgalmas disztópiát vártam, amiben van némi romantika is, de ebből semmit nem kaptam meg. Jó, volt egy szerelmes csitri, aki semmit nem befolyásolt. Álmodozott olyan dolgokról, amiket nem kaphat meg. Azt is aláírom, hogy volt benne disztópikus jellemző is, hisz az alapfelállás szerint egy teljesen másféle elkülönítés volt jelen az emberek között, mint napjainkban. De egy jó könyv itt még nem áll meg, nem elégszik meg néhány odadobott csonttal. Tartalommal tölti meg a lapokat, eseményekkel a keretet. Bombát lehetett volna robbantani, ehelyett a szerző alkotott egy "éppen elmegy" kategóriájú művet, ami teljesen hidegen hagyott. A végére már hiába omlott össze bármi vagy éppen épült újra, hiába folyt a vér vagy éppen a csillogtatták a tehetségüket… már késő volt. Addigra már teljesen szenvtelen maradtam az irányába.

Biztosan vannak olyanok, akik megtalálják benne a szépet és a jót. Valakinek biztos ez a zsánere és nem fogja tudni megérteni, nekem, miért nem tetszett. Sőt, még lehet azt a kérdést is megkapom, hogy biztosan ugyanazt a könyvet olvastuk-e. Ha te épp ezek között vagy, akkor kérlek, írd meg nekem a rejtett kincseket, amiket én nem tudtam elővadászni belőle. Hátha másként látnám. Megadom az esélyt, hogy valaki elmagyarázza, hol volt benne az izgalom és a tartás. Elfogadom majd az ellenvéleményt, de nem ígérem, hogy másként fogok e könyvre tekinteni. Számomra ez unalmas volt és szenvtelen. Üres. Tartalmatlan.

"– (…) a világ sokkal többet jelent, mint amennyit a szemünk látni enged."

"– Nincs hatalmasabb mágia az emberi léleknél."

"– (…) néha nem kell tudni magát a titkot, elég, ha kiderítjük, ki akarja titokban tartani."

"A tudatlanság félelmet szül, mondogatta mindig az apja, a félelem pedig engedelmességre tanít."

"Egy dolog bajba keverni saját magunkat, és egy teljesen másik, ha a tetteinkkel veszélybe sodorjuk a szeretteinket."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés éve: 2018 június 8.

Terjedelem: 352 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT