Niitaabell Világa: Sarah Perry: Melmoth

Fülszöveg:
Helen Franklin húsz évvel ezelőtt szörnyű bűnt követett el, amit azóta sem tud magának megbocsájtani: lelkében a felejtés és az emlékezés erői küzdenek.

Furcsa kézirat kerül a kezébe. Az emberi történelem legsötétebb fejezeteiről szóló dokumentumokat tartalmazza, melyek egy fekete ruhás, könnyező szemmel és vérző lábakkal megjelenő árnyalak legendájáról szólnak. Ő Melmoth, a Tanú, egy különös szellem, aki a Földet járja szüntelen a bűn és bűnhődés megtestesítőjeként.

Akinek Melmoth megjelenik, választania kell: vagy együtt él bűnével, vagy megsemmisül, és az időtlen magány és sötétség kárhozatába vezet útja… Helen úgy érzi, Melmoth őt is gyerekkora óta figyeli… a múltjával való szembesülés pedig fontos választások elé állítja.

Kitűnően megírt, lebilincselő történet a kegyelemről, a megváltásról, a szeretetről és a konfliktusok kezeléséről.

Az essexi kígyó sikerszerzőjének legújabb regénye!

Vannak olyan könyvek és írók, amik és akik bár kiemelkednek a tömegből, mégsem érik el a kívánt hatást a legtöbb olvasónál. Ennek több oka is lehet. Megeshet, hogy téves üzenetet közvetít a borító vagy a fülszöveg, ezáltal félrevezeti azt, aki a kezében tartja, hamis elvárásokat generálva. Az is lehetséges, hogy a hirdetése nem volt megfelelő, rossz célközönség számára ajánlották. Vagy épp a cím megtévesztő. Ezer és egy indok van, ami miatt ez megtörténhet.

Sarah Perry is egy ezen írók közül. A 21. század kiadó Kult sorozatában megjelent regénye, Az essexi kígyó sokakban negatívabb emlékként maradt meg. Majdnem minden esetben a hozzá tartozó magyarázat a következő volt: „Nem azt kaptam, amire számítottam.” Lényegtelen, hogy kihez, miként jutott el, mások vagy önmaga állított fel róla téves elképzeléseket. A lényeg a végeredmény.

Számomra egy igazán maradandó alkotás. Szerettem Essex lankáin bóklászni, miközben részletes lélektani leírásokkal múlattam a perceket. Számomra a legfontosabb jellemzője, hogy viktoriánus regény, így ekképpen álltam hozzá.

A kult sorozat nemrégiben három új taggal bővült, köztük Sarah Perry egy másik történetével, mely a Melmoth címet viseli. A borító újfent szemet kápráztató. Látszik, hogy maga a tervező is szerette. Aprólékosan kidolgozott, igényes alkotás, mely tökéletesen megidézi a könyv hangulatát.

Bár terveztem beszerezni ezt a kötetet is, tudtam, hogy még nincs itt az ideje, nem fért volna bele a havi keretbe. Pontosan ezért szolgált ennyire kiemelkedő örömömre, hogy a kiadó megajándékozott egy példánnyal.

Kedves 21. Század kiadó, még egyszer szeretném megköszönni! S igazatok van: ennek a könyvnek ott kell lennie az ember polcán!

Sarah Perry azon írók közé tartozik, akik a lassabban csordogáló, ugyanakkor sokatmondó történeteket szeretik. A Melmoth esetén sincs ez másként. A főszereplő, Helen Franklin hamar megmutatkozik. Láthatjuk, ahogy szürke kisegér módjára tengeti életét napról napra. Nem sok mindent tud felmutatni, sosem rendelkezett ominózus álmokkal. Egyszerű életet él, talán túlságosan is. Az olvasóban hamar felmerül a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka ennek a visszafogottságnak? Helen karaktere számomra érdekes volt. Unalmas, tartózkodó személyisége révén nem hittem volna, hogy közel kerül hozzám. Valamilyen szinten tényleg távol tartottam magamtól, nem az a tipikus könyves főhősnő, aki karddal a kezében indul vándorútra, hogy megvédje az igazát, mégis, érdekelt, mi rejtőzik benne. Mert nem lehet, hogy csak egy unalmas, essexi származású nő. Képtelenség. Mert mindig azok rejtegetik a legnagyobb titkokat, akik csendben meghúzzák magukat.

Helennek kevés barátja van, mondhatni egy idősebb párra korlátozódik le ez a kör. Jó kapcsolatot ápol velük, ám tartózkodó személyiségét ugyanúgy megtartja. Ennek ellenére közeli ismerősként tekintenek rá. Baráti viszonyuk sosem kimondott szabályok szerint működik, s pont ezért olyan meglepő, mikor Karel Praẑan szinte önmagából kifordulva mutatkozik meg egy kávéházban, ahol próbálja Helent meggyőzni az igazáról. Több dokumentumot is a kezébe nyom tanulmányozás céljából, miközben sűrűn kifelé pislog, mintha valami félelmetest várna úgy, hogy tisztában van vele, elkerülni nem tudja.

Ezen dokumentumok körül forog a könyv háttértörténete. Mások leírásán és életútján keresztül tárulkozik ki előttünk Melmoth teljes valóságában.

Mert hát ki is az a Melmoth?

Hazánkban nem hiszem, hogy sokan be tudnák azonosítani. Nálunk nem terjedt el az ő személyét övező kultusz, pedig sok országban jelen van, mindenhol másmilyen névvel illetve. Melmoth a tanú, aki örökös magányra ítélve járja a világot, véres lábnyomokat hagyva maga után, az út nehézségeitől megtört bandukolása közben. Csak a legnagyobb bűntudattal rendelkezők és a legnagyobb bűnt elkövetők előtt jelenik meg, a sarkukba szegődve árnyékolja be az életüket, várva a végső pillanatot, mikor karját kinyújtva társául szegezi a bűnös lelket.

Nagy bűnök kellenek ahhoz, hogy Melmoth a mi életünktől is elvonja a fényt. Sarah Perry a klasszikus témáktól kezdve, mind a második világháború poklai egészen az egyedi megvalósításokig hoz példát az emberi kegyetlenségre. Szörnyű képek elevenednek meg az olvasó szemei előtt. Megrázóak. Nem a könnyen olvasható kategóriába sorolnám, hiszen a tartalom által gerjesztett gondolatoknak időt kell hagyni, hogy formálódjon bennünk. Volt egy jelenet, amikor szabályosan egy egész napra le kellett raknom a könyvet. Csak egy pillanatkép, még csak nem is lényeges a történet szempontjából, mégis oly mértékben a lelkemig hatolt, hogy fel kellett dolgoznom. Képtelen voltam egy lapozással elintézni.

A Melmoth lassú folyású könyv. A szerző saját stílusához hűen most is az érzelmeket, a kiváltott reakciókat helyezi előtérbe, bár ebben az esetben sokkal folyékonyabban illeszkednek egymáshoz az események. Szórakozik az olvasó idegeivel, táncot lejt rajtuk. Először egy nagyobb közösségben ütöttem fel a könyvet, így nem éreztem a hatását, de otthon, egyedül a négy fal között, sötétedés után már én is éreztem a sarokban kuporgó fekete ruhás asszony jelenlétét. Összerezzentem, mikor egy varjú felkárogott az ablak előtt. Figyelő tekinteteket véltem látni a szemem sarkából. Tehát ezek alapján azt mondanám, hogy ez tipikusan az a könyv, amit az embernek magányában kell elővennie és felütnie, hogy át tudja érezni a teljes valóságát. Nem egy strandra való olvasmány, sokkal inkább illeszkedik a komor téli világhoz.

Mindenkinek vannak titkai, tett olyan dolgokat, amire nem büszke. Helen sem kivétel. Már a fülszöveg is említ valami sötét titkot. A kérdés az, mégis mennyire súlyos a vétke? Megmérettetik Melmoth próbáján vagy elbukik? Viszonylag lassan jutunk el a teljes megvilágosodásig, ám addig a szerző gazdagon ellát információmorzsával, melyeket összeillesztve tisztább képet kaphatunk. Fenntartja az olvasó érdeklődését, s a kiteljesedés pillanatában teljesen ledöbbenti. Nem ilyen bűnre számít, más értékrendűre, s mégis, mindent megmagyaráz vele. Helen lelkiismerete erősen dolgozik, szinte már az őrületbe kergeti. Van az a pont, ahol már nem tudja elnyomni, s mintegy kivetülésként követi. Olyan dolgokat lát, amiket nem szabadna, s olyan érzéseket vonz be, amiknek nincs helye egy egészséges lélekben. S mégis tökéletes példát statuál Helenen keresztül az író az olvasó számára. Sarah Perry még egy gótikus irodalmi alkotásba is képes belecsempészni a személyiségfejlődést. A bűntudat és bűnbánat összes lépcsőfokát bemutatja, s mellette jól ábrázolja, milyen kihatással lehet ez az ember személyiségére. De hiába a komor hangvétel, tapasztalat és feloldás nélkül nem engedi el az olvasót. Megmutatja, hogy a legnagyobb sötétségben is ott van a fény.
Páratlan történet. Nem is vártam mást. Nem csak tartalmilag, de megvalósításilag is kitűnik a tömegből. Azon olvasók táborát erősítem, akik nem szeretik, ha a szereplők a történetből úgy mondva kiszólnak és közvetlen hozzánk beszélnek. Engem ez teljes mértékben kizökkent, nem tudom élvezni. A Melmoth-ban is találhatunk, jellegre hasonló mondatokat, sőt, aktív részét képezik a történetnek, ám ahelyett, hogy a szereplő szólítana meg minket, az író inkább belevarázsolt minket a történetbe. Olyan érzés, mintha mi magunk lennék az, akit a karakterek egy pillanat erejéig az ablakban látnak, akinek a neszezését hallgatják. S ez egy új szintre emeli a történetet. Olvasás közben egyszerre féltem Melmothtól, s attól, hogy én magam vagyok ő.

Sarah Perry számomra újfent bebizonyította, hogy igenis létezik kortárs írók között is olyan, aki tud még igazán maradandót alkotni. S talán ezen műve jobb fogadtatásban fog részesülni, mint az előző, hiszen lényeges különbségeket állapíthatunk meg. Mondhatni, amit eddig hiányoltak, annak a vállalható részét megkapják. Pont annyit, hogy a szerző is hú maradjon önmagához.

A Melmoth sokkal könnyebben befogadható, mint Az essexi kígyó. Mivel egy, a jelenben játszódó történetet mesél el, így elhagyva a viktoriánus kort és a rá jellemzőket, máris közelebb kerülhet az olvasóhoz. Ugyanúgy megtalálhatóak benne az érzelmi leírások, ám ebben a más közegben másként mutatkozik meg.

Talán a legfontosabb különbség, hogy míg Az essexi kígyó egy reális történet, addig a Melmoth már misztikusnak mondható. Olvasás közben próbálkoztam a legtöbb eseményt átvitt értelemben felfogni, a Tanút csupán csak a bűntudat kivetüléseként megjelentetni. Voltak részek, ahol ez lehetetlennek bizonyult, mert túlságosan erőteljes, kézzel fogható jelentekkel találtam szemben magam, s ha nem szó szerint értelmezem a szituációkat, akkor több kérdés merül fel bennem, mint amire választ kaptam. Sokáig ragaszkodtam a tévképzetemhez, miszerint ezen könyv is azonos alapra íródott az előző regénnyel, s leginkább ez vetett vissza az olvasás közbeni reakcióimból. Emiatt nem bírtam teljes valójában átélni. Melmoth valós, véres lábbal járja útját, s várja, hogy az eltévedt lelkek csatlakozzanak örökös magányához. Ugyanakkor nem keseredtem el ettől. Ezzel a tapasztalattal sokkal élvezetesebb lesz majd, ha a későbbiekben újraolvasom, hiszen minden téves elképzelésemet már le tudom vetkőzni.

Egy újabb olyan könyvhöz volt szerencsém, ahol nem csak a borítója a szemet gyönyörködtető, hanem tartalommal is büszkélkedhet. Mindenki életében megjelenhet Melmoth. Sőt, lehet, hogy gyerekkorunk óta figyelemmel tekint ránk. Ám csak rajtunk múlik, hogy megfogjuk-e kinyújtott kezét, s csatlakozunk hozzá örökös vándorlásához. Mert ő ott van, figyel, kivárja a megfelelő pillanatot, majd, mikor a leggyengébb vagy, megszólít:

"Ó, barátom, kedvesem, nem fogod meg a kezem? Hiszen annyira magányos voltam!"

"Vajon, amikor Isten áldását adta a bukásunkra, tudta, hogy ilyen mélyre süllyedünk?"

"Minden, ami korábban történt, előhang volt; minden, ami utána, lábjegyzet."

"– Szoktad azt érezni – kérdezi –, hogy a tarkód bizsereg… hogy feláll rajta az összes szőr… mintha hideg szél tört volna be a szobába, és az csak rád, egyedül csak rád vadászna? Semmiség, mondod magadnak… hogy is szoktuk mondani?… Libabőrös leszel?"

"De ki ne hallott volna már arról, hogy az ember akkor nevet a leghangosabban, amikor a legjobban fél?"

"És Melmoth magányos, társra vágyik, ezért aztán cellákat, elmegyógyintézeteket, kiégett házakat és csatornákat keres fel – és a füledbe suttog, dúdol, és mindig tudja a nevedet. Vagy követ, amerre mész, utakon és sikátorokban a sötétben, vagy meglátogat éjszaka, és várakozón ül az ágyad végén – el tudod képzelni, ahogy megérzed a lesüllyedő matracot, a megmoccanó lepedőt?"