Niitaabell Világa: Tom Ryan: Atticus nyomában

Fülszöveg:
Tom Ryan középkorú, túlsúlyos, szókimondó újságíró. De amikor a sors összehozza Atticus M. Finch-csel, a törpe snauzerrel, arra kényszerül, hogy újragondolja addigi életét.

Hogy pénzt gyűjtsön rákban elhunyt barátja emlékére, Tom elhatározza, hogy kutyájával együtt egyetlen tél alatt megmássza New Hampshire negyvennyolc legmagasabb hegycsúcsát – méghozzá kétszer.
Odafent életük legnagyobb kalandja vár rájuk.
A varázslatos, ám veszélyekkel teli téli mesevilágban hóval, faggyal és viharokkal kell megküzdeniük, és ez a különleges bátorságpróba idővel spirituális utazássá válik.
Alig egy hónappal a hazatérésük után újabb tragédia vár rájuk. Atticus megvakul, és a vérvizsgálat eredménye még nagyobb bajt vetít előre. Az újabb kihívással szembenézve Tom és Atticus elindul a sötét alagútban, hogy megtalálja a fényhez vezető utat.
Kis kutyáknak és tériszonyos, cinikus újságíróknak semmi keresnivalójuk a hegyekben…

Az Atticus nyomában egy szívmelengető történet a barátságról, az önzetlenségről, a megváltásról – és mindenekfelett a szeretetről.

Az idei évben rengeteg régóta halogatott könyvet sikerült sorra kerítenem. Erre nagyon büszke vagyok, mert van, ami már évek óta porosodott a polcomon, miközben a bűntudatom folyamatosan nőtt. Nem mondanám, hogy az összes ilyen könyvvel leszámoltam, ám igazán szép arányt értem el.

Az Atticus nyomában is ezen könyvek közé tartozott, noha beszerzését tekintve ez még viszonylag nem váratott sokat magára. Tavaly karácsonyra kaptam meg egy kedves barátnőmtől. Mivel ekkor sok kutyás könyvvel gazdagodtam, úgy döntöttem, nem falom be az összest egymás után, hanem elosztom egész évre, hogy mindig legyen egy kis szőrös napsugár, amely biztosan feldobja a hangulatom és az olvasmányaimat, ha monotonná válnának.

Nos, ez úgy néz ki, nem sikerült terv szerint, mivel az Egy kutya négy élete nagy csalódást okozott, de ez nem árnyékolta be Atticus kalandjait, ugyanis ezen könyv egy másik szerző tollából származik, illetve valós eseményeken alapul. S mivel főként havas tájegységeken játszódik, ezért hangolódásként is tökéletesnek gondoltam a télre. Minden szempontból külön választottam az eddigi kutyás történetektől, sem jó, sem rossz benyomások nem álltak az olvasásom útjába.

Így kezdődött meg a mi kalandunk.

Az év elején több kihívásra is jelentkeztem, ahova többnyire ugyanazokat a könyveket adtam meg, így motiválva magamat, hogy mindent elolvassak végre, amit már régóta tervezek. Úgy tűnik, kellő mértékű motivációt adott, mert igaz, hogy az utolsó hónapra kicsit bele kell húznom, de teljesíthetőnek tűnnek a kitűzött célok. Szóval úgy néz ki, nem fogom bukni azt a 4-5 nagyobb volumenű, egész éves kihívást, bár az Atticus nyomában igen megnehezítette a dolgomat.

Nagyon sok kell nálam ahhoz, hogy félbehagyjak egy könyvet. Nagyon sokszor végig szenvedem inkább, de szeretném a teljes esélyt megadni, mert lehet, hogy a végén találok majd valami korszakalkotót, ami a kezdeti nehézségeken is túlmutat. Nos, Tom Ryan majdnem elérte mindössze harminc oldal alatt, hogy minden kihívást feledve, feladjam a játszmát. Nem viccelek. Egy hajszálnyi választott el tőle, hogy a szoba egy sötét sarkába száműzzem. Egyszerűen annyira untatott, hogy muszáj volt mellé egy izgalmas, vaskos kötetet társítanom, így felváltva olvasva a két könyvet csökkenhet az általa okozott szenvedést. Justin Cronin A szabadulás című regényére esett a választásom, mely amúgy is régóta az újraolvasandó könyvek toplistáján szerepel nálam. Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Pontosan erre a fajta irányváltásra volt szükségem, hogy túléljem az Atticus nyomában mélypontjait.

Ezt a viszonylag vékony könyvet egy hétig olvastam. Máskor két nap alatt letudom ezt a mennyiséget, de most képtelen voltam vele haladni. Minden sor küzdelmet jelentett.

Kezdjük ott, hogy Tom Ryan egy roppantmód unszimpatikus, link alak. Szinte minden jellemvonással rendelkezik, amit nem bírok. Képzeljünk magunk elé egy átlagos, kissé túlsúlyos fickót, akinek a hobbija az, hogy fontos embereket szapul, s mivel rájön, hogy ezt élvezi, ezért szintén egy olyan dologba fog bele, amihez se tehetsége se tapasztalata sincs: újságot ír és ad ki. A könyvében leírja, hogy sosem tanult írni és nem is foglalkozott vele, ebből fakadóan nem tud jól írni. Csak szövegel. S miről? Arról, hogy azon város lakóit, ahová pár éve költözött, ízekre szedi. Természetesen nem a közembereket, bár ők is kapják az ívet, hanem a hatalommal bíró közegek, mint politikusok, rendőrség tagjai. Ezzel nincsen semmi gond. Ha őt a propaganda élteti, akkor legyen úgy. De az, hogy névvel együtt közli le a diszkrimináló, személyes információkat... na az mindennek az alja. Személyiségi jogokról nem hallott még? Roppant felidegesített ez a fajta "munka". Undorodtam a főszereplőtől, hiszen semmivel sem jobb másoknál, hiszen mások életébe vájkál. S ezután még csodálkozik, hogy folyamatos támadások érik. Jó, aláírom, pitiáner, gyerekes dolgokat követnek el ellene, de ezen nem illik csodálkozni. Én is kiborulnék, ha valaki az engedélyem nélkül közölne rólam le egy cikket, amely nem csak rám, de a családomra is szégyent hoz. Tipikusan az a fajta ember, aki ahelyett, hogy unatkozásból túltengő energiáit valami jó felé fordítaná, inkább másokat aláz meg. Csak, mert élvezi. Csak, mert megteheti.

Már csak azt nem értem, miből tudta fenntartani magát. Az újságja a kezdeti időszakban, az első jó pár évben nem a jövedelmező, biztos anyagi forrást megteremtő dolgok közé tartozott, sőt, maga is bevallotta, hogy sokszor többet költött rá, mint amennyit a konyhára hozott. Ebből kiindulva akkor vagy egy gazdag családból származik és sosem volt képes leszakadni a szülők által nyújtott tőkéről, vagy egy nagyobb örökség szakadt a nyakába, melyet meg nem becsülve él fel. Mert hivatalos munkája nem volt. Csak az újságírás és kiadatás úgy, hogy abszolút nem ért hozzá...

Kimondhatatlanul felidegesített a személye. De komolyan. Talán azért bosszantott fel ennyire, mert valódi személyről beszélünk, nem csak egy kitalált karakterről. Elszomorít, sőt, egyenesen dühít, hogy a valóságban is vannak ilyen ingyenélő alakok, akik nem tudják megbecsülni a környezetükben élőket. Nem tartom igazságosnak, hogy én minden forintért megküzdve, iskolákkal a hátam mögött próbálom élni a lemondásokkal tarkított életemet, hogy egyről a kettőre tudjunk lépni, belátható időn belül, addig mások simán a saját szabályaik szerint élnek, s a jövőre nem gondolva, a mában léteznek, ahol a legnagyobb problémájuk, hogy ellopták a szemetüket.

S egy ilyen emberhez kerül egy öreg, beteges kutya, akinek szeretet kell és törődés. Tom alapjába véve nem rossz ember, így képes úgy bánni Maxwell-el, ahogy az a kis pöttöm megérdemli. Mindent megad neki, amire szüksége van, hogy utolsó éveit boldogságban és biztonságban élje le. Általában, ha valaki osztozik a kutyák iránti rajongásomban, azokat magam is szívlelem. Jelen esetben a közönyig tudtam visszaszorítani a negatív érzéseimet. Ez a történet végére sem sokat változott. Voltak hullámok, mikor szinte barátságosan álltam hozzá, hogy aztán jöjjön egy újabb jelenet, ami visszalök az egykedvűség szürke mezejére.

A történet címszereplője Atticus, aki még az első harmadban meg is érkezik gazdájához. Itt voltak kedves jelenetek, amik mosolyt csaltak az arcomra. Mindig örömmel tekintek az összeszokás és alkalmazkodás fázisára, mikor új családtag üti fel a fejét. Atticus nem könnyítette meg Tom sorsát, kifejezetten egyedi alkatnak minősült. Tetszett, hogy Tom engedi kibontakozni a személyiségét, ugyanakkor úgy érzem, pont ezzel hátráltatta sok esetben, ugyanis nem húzta meg az összes határvonalat, amire szükség van. Mindenki életében fontos meghatározni, mikor, meddig mehet el, hol van az a pont, amit már nem léphet meg. Szabályokra szükség van, legyen szó felnőttről, gyerekről, kutyáról vagy egyéb állatról. Mivel Atticus épp csak a legalapibb dolgokban kapott iránymutatást, így, a sokkal szélesebb szabadsági körét birtokolva nem tudott úgy kötődni a gazdájához, ahogy az általában szokás. Ne értsetek félre, elismerem, hogy különleges kapcsolat volt köztük, mely vitathatatlanul mélynek is bizonyult, ám nem érték el az empátia egy bizonyos szintjét, amit csak egy állat szeretete tud előcsalni. Vagy csak szimplán Tom a későbbiekben sem értett annyira az íráshoz, hogy át tudja adni a teljes történetet.

S miről szól a könyv? A kezdeti idegesítő és unalmas állapotot feldobja egy kiskutya jelenléte, aki hegyről hegyre vezeti gazdáját. Mert ezek ketten másznak. Sokat. Mást se csinálnak. Én elhiszem, hogy minden helyről másmilyen kilátás nyílik, s más érzések kerülnek a felszínre. Nincs két azonos túra, minden csúcshódításkor új élménnyel gyarapszik az ember, de sosem hittem volna, hogy valaki képes háromszáz oldalt teletölteni hóval, túlsúlyból fakadó szünetekkel és mászással. Még a hobbitok is elunták volna magukat olvasás közben! Az ő vándorlásuk igazi hullámvasút volt Atticus és Tom kalandjaihoz képest!

Az elején élveztem a hegyekben tett túrákat. A szerző próbálta visszaadni azt az érzést, mikor fentről tekintesz le a végtelen messzeségbe, s szabad folyást engedsz a gondolataidnak, érzelmeidnek. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Ám mikor már a háromszázadik mászást írja le, ugyanazokat a sorokat ismételgetve, miszerint hóban menni nehéz, nem jó, ha van társaság, ez a kiskutya többet tud, mint amennyit kinéznek belőle, kapkodja a levegőt tíz percenként, mert nem elég edzett, világmegváltó gondolatok keringenek benne és a kedvencem: minden csúcson újjászületik. Bailey simán elbújhat a sarokban a négy és hét életével: Atticusnak ötvenszer annyi jutott a szerző szerint...
S nem csak ezt ismételgette. Rengeteg informciót oszt meg velünk duplán, triplán, százszorosan. Ha a korrektor ezeket kihúzta volna, akkor a könyv harmadakkorára esett volna össze.

Próbáltam elengedni a közömbös hozzáállást, hogy meglássam a felszín alatt rejlő értékeket: hogy mennyire fontos, hogy az embernek legyen egy társa, aki a legnehezebb pillanatokban is kitart mellette. Kitér arra is, hogy a szeretetnek többféle arca van, s utat talál magának mindenhol, ahol engedik felparázslani. Megmutatja, hogy az embernek a tűréshatárja éppen ott van, ameddig engedi kitolni, s sokszor a kockáztatással tapasztalhatja meg a legnagyobb csodákat. Kifejezi, hogy a cél elérése érdekében elszenvedett sérülések szükségesek és ne adjuk fel, ha akadályokba ütközünk. Új személyiségek születhetnek, ha engedjük magunkat kibontakozni. Spirituálisan is sokat ad a könyv. Sokszor mesél ezekről az érzésekről, unalomig ismétli önmagát. Találd meg a benned rejlő hegyet, s a csúcsáról tekint Isten arcába!

De ha visszagondolok a könyvre, nem ezekre emlékszem. A pozitív benyomások, a szemet felnyitó jelenetek eltörpülnek a sokszor idegesítő, de szinte mindig unalmas, vontatott történet mellett.

A könyv elolvasását követően, napokkal később is csak a megkönnyebbülést érzem amiatt, hogy végre véget ért. Mazoista hajlamaimat a felszínre hozva próbáltam haladni. Úgy küzdöttem a lapokkal, mint Tom a csúcsokkal. Folyamatosan bíztattam magam, hogy igen, képes vagyok rá, el tudom olvasni. S csak így sikerült tényleg a végére érnem. Tipikusan az a könyv, amit többet biztosan nem fogok kézbe venni. Bőven elegendő volt egyszer átélni ezt a sok mászást. Ha új kalandokra vágyom, inkább futok egy kört a lakótömb körül, mert akkor is több impulzus ér, mint amit a regény képes volt belőlem kiváltani.

Kutyás történetnek van titulálva, hiszen Atticus a fő oka Tom változásának. Ő miatta lett képes megtalálni az önmagába rejtőző kalandort, azt, akire az apja is büszkén tekinthetne. Sok mindenre megtanította emberünket, de végtére is, nem ez lenne a kutyák feladata? Hogy egyszerű jellemükkel a szépre és a jóra hívják fel a figyelmünket? Az apró dolgokban rejlő boldogságra? Egy jó séta örömére? A testmozgás okozta endorfinra? A barátság nyújtotta melegségre? De, pontosan ez.

Ha meglátok az utcán egy kutyát, a hangom három oktávval magasabban kezd csengeni. Ennyire lelkesedem ezekért a szőrös szeretetbombákért. Mégis, Atticus nem tudta elérni, hogy ő érte is rajongjak. Aranyos kutya, de távolságtartó. Kis buddha. A kutyákban legfőképp az általuk adott szeretetért rajongok. Atticus nem nagyon mutatta meg, milyen érzelmi fokokra képes. Ő csak ment, jóval a gazdi előtt, majd leült a tetőn és szétnézett.

Nem ez volt életem kutyás könyve. Talán, egyszer másként fogok majd visszatekinteni rá, s a közönyön túljutva a mondanivalójára fogok emlékezni. Talán, egyszer. Mindenesetre, nem sok reményt fűzök hozzá.

"Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy a szüleink ilyen magas kort élnek meg, akkor észrevesszük, hogy a szerepek felcserélődnek: az apából gyerek lesz, aki a fián keresztül éli ki magát."

"De én hiszek benne, hogy ha képesek vagyunk jó irányba terelni az életünket, és olyanná válni, amilyennek mindig is lennünk kellett volna. Olyanná, amilyennek fiatalon és tiszta lélekkel megálmodtuk magunkat. Akkor, de csakis akkor hazatalálhatunk. Azt hiszem, csak kevesek képesek erre. Túl sok akadályt kell leküzdeni. Másrészről viszont a legrosszabb, amit tehetünk, ha feladjuk, és nem keressük tovább az utat."

"Mindannyiunkban van egy kis Ádám és Éva. Előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor elveszítjük az ártatlanságunkat, és úgy érezzük, mintha kiűzettünk volna a paradicsomból."

"Készülj fel rá, hogy bármilyen probléma van az életedben, azt egy kiskutya csak növelni fogja."