Niitaabell Világa: W. Bruce Cameron: Egy kutya négy útja

Fülszöveg:
Buddy jó kutya.

Miután számtalan kalandos életen át kereste küldetését, Buddy immár biztos benne, hogy végre megtalálta, és teljesíti is azt. Mégis valahányszor végignézi, ahogy az eleven Clarity újból és újból bajba kerül, Buddy meggyőződik róla, hogy a lánynak szüksége van saját kutyára.

Amikor Buddy újjászületik, repes az örömtől, mikor Clarity, akiből azóta érdeklődő, de problémás tini lett, magához veszi. Azonban hirtelen elválasztják őket egymástól, és a kutya kétségbeesik – vajon ezentúl ki viseli Clarity gondját?

Elbűvölő és szívmelengető történet tárul az Olvasó elé reményről, szeretetről és végtelen odaadásról. A Dog’s Journey felveti a kérdést: vajon mi emberek gondoskodunk-e házi kedvenceinkről, vagy inkább ők mirólunk? A regény több, mint egy újabb kedves kutyás könyv – az örök hűségről és az akadályokat leküzdő szeretetről szól.

Az Egy kutya négy élete című könyv olvasása után minden magyarul megjelent könyvet be szerettem volna szerezni W. Bruce Camerontól. Azon olvasók táborát erősítem, akik szeretik az állatos történeteket, főleg, ha a középpontban négylábú, csaholó kedvenceink vannak. Kutyabolond vagyok, nem vitás. Tavaly karácsonykor a barátnőim megsoroztak kutyás könyvekkel, így különböző helyekről, de sikerült szert tennem az Egy kutya négy útja, Egy kutya hazatér és a Karácsonyi kutyavásárra is. No meg az Atticus nyomában is a fa alatt volt, bár az más szerző tollából származik.

W. Bruce Camerontól már csak egy könyv maradt, melyet sokáig dédelgettem. Nem szerettem volna, ha elfogynak az olvasatlan könyvek tőle, de most már, majdnem egy év távlatból nézve eljött az ő ideje is. Az eddigi könyveket nagyon szerettem, minden hibájuk ellenére, így ehhez is végtelenül pozitívan álltam. Úgy gondoltam, hogy ismét egy csodálatos kutyás történettel fogok gazdagodni, ami megmelengeti majd a szívemet és minimálisan pótolja a kutya utáni vágyódásomat.

Hát, úgy néz ki, hogy az álmok nem mindig válhatnak valóra…

Szeretném leszögezni, hogy tisztában voltam vele, hogy az Egy kutya négy életének a folytatásaként van jelölve a négy útja, ám úgy néz ki, mégsem realizáltam kellőképp ennek a jelentését a fejemben. Azt hittem, egy újabb kutyus történetét ismerhetjük meg, az előző részhez hasonlóan. Fülszöveget sem olvastam, hiszen az író neve döntött afelől, hogy ez a könyv nekem kell. Ezek után szinte hideg zuhanyként ért, hogy újra Cimbi sütteti a hasát a napon, a tó mellett. Ő jó kutya volt, aki véghezvitte a rá bízott feladatot, s aki szeretett volna végre megpihenni, hisz az utolsó életénél is már nagyon küzdött az újraszületés nehézségeivel. Nem akart több életet. Ethan mellett akarta befejezni, amit elkezdett. Erre most újra kezdődik a körforgás, amibe lelkesen veti bele magát. Ez az ellentét számomra nagyon sok negatív hullámot gerjesztett. Kezdtem úgy érezni, hogy a szerző átlépett egy vékony határvonalat, amit nem kellett volna. Mindenesetre összeszedtem magam és próbáltam túltenni magamat a saját hibámon: hiszen én nem informálódtam eléggé, csak magamra vethetek.

Nagyon hamar feltűnt, hogy a szerző semmilyen fejlődésen nem ment keresztül, sőt, ha lehet, még rosszabbul fogalmaz, mint eddig. A mondatok bugyuták – nincs rá jobb szó. Képtelen voltam igazán élvezni a történetet, míg minden megjelenített forma túl egyszerű volt, mintha egy óvodás fogalmazta volna meg. A kutya szemszögéből nézve nem bántam, mivel ő egy állat, egyszerű gondolkodással, ám sokszor sokkal szebben, gazdagabban fogalmazott, mint maguk az emberek. Több figyelmet kellett volna fordítani a párbeszédekre. Elgondolkodtam azon is, hogy lehetséges, hogy csak a fordító nem végzett kellő minőségű munkát. Noha nem tartom valószínűtlennek, mégis afelé hajlok, hogy ebben az esetben a szerző a vétkes, mivel az első részt németül is olvastam, s bár még igen töröm a nyelvet, mégsem okozott akkora nehézséget, mint amire számítottam.

Szóval itt van velünk újra Cimbi, ezen esetben Molli. Érdekes, mert mindössze három új életet kapott, mivel az első már volt, tehát hivatalosan hét életet élt meg ez a kutyus. S ezt nem is pazarolja el: Molli mindenfajta tudással rendelkezik, amit az előző életeiben megtanult. Igaz, hogy Ethan mellett jó munkát végzett, de még nem ért véget a küldetése: az unokára, CJ-re is neki kell vigyáznia. Ilyen anya mellett, mint Gloria, tényleg elkel a védelem. Egy igazi nárcisztikus személyiséggel van dolgunk. Csak magára gondol, mindenkit háttérbe szorít, még a saját gyermekét is. Minden tette csakis önmagát igazolja, s nem ismeri el a hibáit, rossz elveit. Borzalmas anya, mondjuk ki. Sok kis húzása utána már én is meg akartam fojtani egy kanálnyi vízben.

Ezzel szemben CJ sokkal szerethetőbb karakterré nőtte ki magát. Anyjában sosem látott követendő példát, így hamar a függetlenség útjára lépett, s maga intézi a dolgait. Ugyanakkor csak egy gyerekről beszélünk, tehát nem minden döntése célravezető, sokszor negatív következményekkel jár. Érdekes volt látni az útját, látni a botlásait, hibáit, majd a kijavításukra tett kísérleteket úgy, hogy csak félig szólt róla a könyv. Mivel minden eseményt a kutya szemszögén keresztül észlelünk, így más súllyal bírnak egyes tettek. Molly számára sosem a kiváltó ok a fontos, hanem a gazdája lelki állapota. Ha szomorú, zaklatott, ő ott van, hogy támogatást nyújtson, mely sokszor pont elegendőnek bizonyul, ám nem szabad elfelejteni, hogy igazából a legtöbb helyzet megoldásában nem játszik aktív szerepet.

Az előző részben is sokszor megtapaszthattuk, ahogy a kutyák az emberi beszédet „félreértelmezik”, hiszen a jelenését nem értik, csupán a hangsúlyokra alapozva reagálhatnak. Most sincs is ez másképpen. Sőt, ugyanúgy megvannak a fontossági sorrendek, mivelhogy egy kutya életében csak a gazda, az étel és a játék számítanak, no meg az elvégzendő feladatok. Ebből a szempontból nézve, nagyon jól visszaadja a kellő hangulatot a regény, ám mégis kevésnek éreztem. A sok nasi keresés és farkcsóválás mellett hiányoltam azt a helyzetmegoldó tartalmat, ami az előző kötetet is jellemezte. Most a kutya inkább várakozott, míg ölébe nem csöppen a legjobb helyzet, majd miután újra CJ mellett találta magát, újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk. Mindössze apróbb változtatásokat tapasztalhatunk, de a nagy egészet nézve, a lényeg ugyanaz: a gazdi mellett lenni, minden helyzetben.

Lehet, hogy ezt a hiányosságot a szerző is érezte és komolyabb témákkal próbálta kompenzálni. Így került előtérbe a bulimia is. Ez egy alattomos betegség, amit nagyon nehéz legyűrni, főleg egyedül. Egyre több könyv foglalkozik ezzel a témával is, hiszen leggyakrabban a kamaszoknál jelentkezik, s akár felnőtt korba is elhúzódik, míg megkapják a megfelelő támogatást ahhoz, hogy legyűrjék. CJ is küzd ezzel az alattomos betegséggel. Édesanyja rossz üzenetet közvetít felé, így úgy érzi, nem mehet 45 kg felé, különben már kövérnek minősül. Az életét megbélyegzi, melyről két ember tud: legjobb barátja és Gloria. Azt még megértem, hogy az anyja nem tesz semmit, jelleméből fakadóan képtelen rá, de hogy a barátja miért nem lép, azt fel nem foghatom!

Emellett kapunk más komolyabb témákat is, mint az emberi halandóság, és elmúlás témaköre. Szorosan beletartozik a betegségek, mint a rák jelenléte. Itt volt a szerzőnek egy jó pillanata, nagyon jól elkapta a kutya és betegség közötti láthatatlan szálat. Örülök, hogy említésre került a segítőkutyák ezen rétege is, hiszen nagy szolgálatot tehetnek az emberiségnek, ha megkapják a kellő mértékű támogatást.

A történet hol magával ragadott, hol eltántorított. Voltak benne érdekes megmozdulások, jó pontok, amelyek hatására újra fellángolt bennem az szerző munkássága iránti rajongás, ám a tüzem túl gyakran lett elfojtva. Egy év kellett csak hozzá, hogy az, ami eddig tökéletesen megfeleljen, mostmár csak egy gyenge próbálkozásnak tűnjön a szemembe. Mert hiába van jó mondanivalója, ha nem tartalmaz semmi új külső vonást és nem látszódik a fejlődés sem. Folytatást nem azért adunk valaminek, hogy megismételjük az első részt. Gyerekmeséknél még elment, de felnőttek számára is írt könyveknél már nem.

S még egy apróság: nagyon jó, hogy magyarosították a kutya nevét az újrafordításban, de legyünk céltudatosak: ha az elején még Buddy szerepel, akkor a végén ne legyen Cimbi, illetve fordítva!

Nem hittem volna, hogy valaha is ezt mondom, de ez a kutyás könyv nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az eddigiek annyira jók voltak! S pont ezért okozott ekkora csalódást az Egy kutya négy útja. Sokkal többet vártam volna el tőle, messzemenően többet. Sokszor még a főszerepben levő négylábú sem volt szimpatikus. Önzően gondolkodott, nem úgy, ahogy egy kutyának kellene. Többségében megállta a karaktere a helyét, megláttam benne azt az Ellie-t, akit szerettem, de voltak pillanatok, mikor az egész roppant erőltetettnek tűnt.

A túlontúl egyszerű fogalmazásmódtól futkározott a hátamon a hideg. Bármikor is írta az írói pályája alatt is W. Bruce Cameron, akkor is sokkal többet kellett volna már letennie az asztalra. A leíró jellemzések, történeti mesélések aránylag a helyükön voltak, de a párbeszédek! Azoktól nyílt ki a bicska a zsebemben.

Próbáltam a mondanivalójára figyelni, a komoly témákra, amikkel felszínesen foglalkozott – hiszen egy kutya számára mit sem jelent a bulimia -, de képtelen voltam elvonatkoztatni a hibáitól, így nem tudtam kellőképp élvezni az olvasást.

Úgy érzem, gyorsan rá kell olvasnom egy másik kutyás történetet, hogy ne veszítsem el az állatos könyvekbe vetett hitemet!

"Nem a kutyáknak kell gondoskodniuk egymásról, hanem az embereknek a kutyákról."

"(…) az emberek bonyolult érzésein egy kutyának nehéz kiigazodnia."

"Nos, a könyvek kiváló rágcsálnivalók, igaz, szinte semmi ízük, az emberek pedig egyáltalán nem szeretik, ha a kutyájuk a könyvüket csócsálja. Megtanultam, hogy ez egyike azon játékoknak, amit jobb elkerülni."

"Hiába, vannak emberek, akik egyszerűen nem viselik el a kutyákat maguk körül. Szomorú dolog, még belegondolni is rossz, de attól még így van."