Niitaabell Világa: J. M. Darhower: Sempre

Mindörökké tart majd, vagy pedig belepusztulnak?

Haven Antonelli és Carmine DeMarco igencsak eltérő körülmények között nevelkedett. Haven második generációs rabszolgaként elszigetelten élt a sivatag kellős közepén. Napjai kemény munkával teltek szörnyű bántalmazások között. Carmine gazdag maffiózó családba született, életét kiváltságok és kicsapongások határozták meg. Egy sorsfordulat mégis egymás közelébe sodorta őket. Titkok és hazugságok hálójában kell rájönniük, hogy noha látszólag különböznek, mégis több közös vonásuk van, mint bárki is hinné. A kaotikus, pénz és hatalom uralta világból Haven és Carmine is szabadulni szeretne, ám a születésük előtti események miatt a megsemmisülés fenyegeti őket.

A csalás és a gyilkosság egy létforma része, amiben semmit sem adnak ingyen. Főleg a szabadságot nem. De vajon milyen áldozatot kell hozniuk érte? Elmenekülhetnek a múltjuk elől? És főleg mit jelent szabadnak lenni?

Elég régóta kerülgettem ezt a kötetet. A megjelenésekor nagyon lelkes voltam, aztán ahogy a kezembe fogtam, meggondoltam magam. Visszatettem és nélküle mentem haza. A maffia témakörében elég sok könyv született, melyből akaratom ellenére több is megtalált. Az én véremet nem pezsdíti fel a sötét olasz alakok vérmérséklete, így most már tudatosan próbálom kerülni ezeket a történeteket. Így teljesen lemondtam róla, hogy J. M. Darhower könyvét elolvassam.

A Sempre, vagyis Mindörökké egy kihívás miatt került még is hozzám. Ebben az évben, két barátnőmmel együtt megadtunk fejenként öt könyvet, amit mindannyiunknak el kell olvasnia. Idővel ez a lista feledésbe merült, nem foglalkoztam vele addig, míg az egyikőjük nem jelzett, hogy bizony ő már végzett is. Nem volt mese, össze kellett kapnom magam. Nem odázhattam tovább el ezeket a köteteket, mivel mindenkinek mindent el kell olvasni ahhoz, hogy a kihívás sikeres legyen. Ezért belevetettem magam a pótlásba.

A könyvtárba éppen bent volt egy példány, mikor arra jártam, így gyorsan magamhoz vettem és már szaladtam is a pulthoz, hogy kikölcsönözzem. Minél gyorsabban, nehogy meggondoljam magam. Otthon, az aktuális olvasmányom után rögvest neki is kezdtem, hogy minél előbb túl legyek rajta.

Ez most teljesen úgy hangzik, mintha előre leírtam volna magamban a történetet. Higgyétek el, nem így van. Míg hazafele sétáltam, felidéztem magamban azt az érzést, ami még anno, a megjelenési időszakban töltött el. Ezt dédelgetve kezdtem neki a könyvnek. Ha borzasztana, bárki is kérné, akkor sem venném kézbe. S különben is: egyszer, régebben érdekelt, tehát annyira mégsem állhat messze a stílusomtól! Szóval teljes megnyugvással, egyenlő eséllyel ütöttem fel a könyvet.

Mint ködből előtűnő táj, úgy bontakozik ki előttünk a történet. Pár percnyi betekintést nyerhetünk egy kislány életébe, majd ugrunk az időben. Nem tudjuk, hogy a kettő között mi történt, mégis, az emlékfoszlány hatására szorítunk a lánynak, hogy messzire jusson, mert vannak elképzeléseink. Mély, megbotránkoztató elképzelések, melyek megvalósulni látszanak. A lánynak nem sikerül. Megpróbálta, bátor volt, de elbukott és most vállalnia kell a következményeket. Vajon megérte a pillanatnyi remény az árát?

Haven egy mexikói családhoz tartozik, ám közel sincs velük egy szinten. Édesanyját és őt is rabszolgaként tartják, akiket arra se méltatnak, hogy rendes helyen tudják lehajtani a fejüket. Haven itt nőtt fel, beleszületett ebbe az embertelen bánásmódba. Számára ez a természetes, ugyanakkor mindig is többre vágyott. Jobb körülmények, az élethez alapvető szükségletek szerepelnek kívánságlistáján, miközben próbálja a feladatát tökéletesen elvégezni, ne kapjon érte verést. Azzal, hogy nem sikerült a szökés, sokat kockáztatott. Valószínűleg az életével kell fizetnie vagy még nagyobb árat fog tette kívánni. (Igen, van nagyobb!) Ezen a ponton kapcsolódunk be a történetbe.

A könyv kifejezetten szívszorítóan indul. Ahogy belecsöppenünk a világukba és látjuk, mennyire nincsenek megbecsülve… lehet, hogy éppen csak pár oldal erejéig érezhetjük a szörnyűségét, mégis azt kell mondanom, hogy ez bőven elég ahhoz, hogy megfelelően átérezzük a dolgok súlyát.

Szerencsére, hamar jobbra fordul a sorsa, mikor egy ismeretlen férfi magával viszi a házába és új szabályokat állít fel: el kell végeznie bizonyos feladatokat, de a maradék idejével szabadon rendelkezhet – a négy fal között. Ez hatalmas lépésnek bizonyul, s a kis főszereplőnk jelleme végre elkezdhet megmutatkozni, ugyanis már nem a túlélés az elsődleges szükségállapot.

Haven karaktere közel került hozzám. Az elején. A későbbiekben voltak vele problémáim, de a legtöbb a logikai hibákból fakadt, szóval azt nem rónám fel az ő bűnének. Szeretettel olvastam, miként fedezi fel a környezetét, hogyan éli meg már a nagykorúság küszöbén az alapvető dolgokat, mint például a patakban mezítláb való ugrálást. Csodálatos volt, ahogy szárnyra kap. A szelet pedig Carmine biztosította a számára.

Nos, ez a srác is szimpatikus volt az elején, de csak az elején. Egy kicsit bunkó, ám mélyen sebzett lelket láttam. Tucat karakter, ám ki lehet még belőle hozni valami újat, amitől eldobom az agyam. Tetszett, ahogy szabadszájúan kiereszti a véleményét a nagyvilágba, s a következményeket viselve éli mindennapjait. Édes volt, ahogy kerülgették egy csöppet egymást Havennel, de ez elég hamar átcsapott valami kiforratlan romantikus katyvaszba, aminek semmi értelme nincs. Azt hittem Carmine képes lesz a sarkára állni, ehelyett egy teljesen puha, ingerlékeny kis totyogós maradt.

Kettejük kapcsolata elsőnek aranyos volt. Tetszett, ahogy egymás mellett próbálgatják az új szabályok által létrehozott világot. Két elveszett lélek ők, akik egymásra támaszkodva tudnak előre haladni az életben. Jó hatással vannak egymásra, nem csak a hormonoktól túlfűtött agyuk és egyéb testrészeik irányítanak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez majdnem hatszáz oldalon keresztül egyáltalán nem elég.

Annyi minden rejtőzhetett volna az alaptéma mögött! Egy egész világot rá lehetett volna építeni a szegény rabszolgalány és a maffiózó kapcsolatokkal rendelkező ifjú témakörére. Akár egy modern Rómeó és Júlia vagy átvitt értelmű Szépség és a szörnyeteg is lehetett volna! Bármi! Ehelyett kaptunk egy olyan történetet, ahol konkrétan háromnegyed rész csak arról szól, hogy Haven megismerkedik a szentjánosbogarakkal meg az autókkal, miközben Carmine épp beveri valaki arcát, vagy épp az övét lapítják ki. Látványosan szenvedtem amiatt, hogy igazából nem történik semmi. Az író próbált utalásokat, apróbb gesztusokat belevinni a történetbe, mellyel előre vetíti a cselekményszálat, de ez sokkal inkább volt idegesítő, mint felcsigázó. Mint amikor melletted már huszadszorra, fennhangon beszél valami nagyon titkosról, ezzel próbálva elérni, hogy rákérdezz és lógva hagyhasson, de téged egyáltalán nem érdekel.

Emellett a könyvben több logikai hiba is fellelhető. A szerzőnek volt egy jó ötlete, jó kis burkot vont Haven köré, melyet folyamatosan tört át. Ám nem figyelt eléggé oda az apró részletekre. Kis dolgokra gondolok, melyeket nem szeretnék most konkretizálni, mivel azzal túl sokat árulnék el a könyv bizonyos csavarjairól, de higgyétek el, hogy fel fog tűnni. Csak gondoljatok olvasás közben arra, hogy mennyi biztonsági intézkedés van bevezetve, mégis a személyiségek védelmére nem gondolnak. Közismert rendszerekben fognak megjelenni olyan nevek, ahol inkább álverziót kellett volna használni ahhoz, hogy valóban megadathasson az új élet reménye.

S ha már itt tartunk akkor ejtenék még pár szót a maffiáról is. Nos, ez is keserédes volt a számomra. Úgy vagyok vele, hogyha már véletlen belefutottam az olasz, orosz vagy mit bánom én, a norvég maffiába, akkor az csapjon a lapok közé. De egy olyan csoportosulással nem nagyon tudok mit kezdeni, akik szinte semmit nem csinálnak a könyv nagy részében. A végén persze van egy aktivitás, de akkor is megmaradunk az alapszereplőknél, nem társul hozzájuk pár név, így nincsenek meg a mély összefüggések, melyekre szükség lenne ennél a témánál. Számomra lagymatag volt az olasz maffia. Voltak jó pillanatai, meg pár olyan kiemelkedő alakja, akik miatt tudott üzemelni, de szerintem ez a Cosa Nostra kicsúfolása volt az író részéről.

S még egy apróságot jegyeznék meg, mely nem a könyv hibája, hanem a fordító végzett kreatív, de mégsem jó munkát. A regényben a következő részlet lelhető fel:

„ - Jönnek.

- Kik? – ráncolta a homlokát a homályos kijelentés miatt Carmine.

- Dévényi Tibi bácsi meg a Három kívánság stábja. Mégis kire gondolsz?

Carmine meglepődött az irónián.

- Az FBI?

- Bárcsak ők jönnének - rázta a fejét Vincent.”

Nos… ezen a ponton azt hittem lerakom a könyvet és többet fel sem veszem. Előtte nem volt gondom a fordítással, bár sokszor túl egyszerűek a mondatok, de ez a fordító, hanem az író részére róható fel. De ez! Vannak, akik jópofának tartják ezt a részt. Engem úgy dobott ki a történetből (meg majdnem én is őt az ablakon), hogy lábam sem érte a földet. Egy külföldi szerző tollából származó műben hogyan fordulhatna elő Dévényi Tibi bácsi? Segítőkész molyok megkeresték nekem az eredeti részletet és kiderült, hogy ott is egy hasonló személyiség szerepel, csak külföldi, így a neve nem lett volna ismert. Megértem a fordítói szabadságot is, de kérem szépen: akkor sem alkotjuk újra a szöveget! Hozott anyagból dolgozunk! Szabályok szerint! Miért nem lehetett az eredeti személyt meghagyni és mondjuk lábjegyzetbe becsillagozva elmagyarázni egy fél mondattal, hogy ki is ő? Miért kellett ilyen silány fordítást végezni? Nálam ez annyira kivágta a biztosítékot, hogy eldöntöttem: nem szeretnék a továbbiakban az adott hölgy fordításai közül olvasni. Nem.

Noha jókedvűen álltam neki, a végére igazi szenvedést okozott a feldolgozása. Többször is megkérdeztem magamtól olvasás közben, hogy én tényleg akarom ezt? Miért nem keresek valami mást, ami jobban leköt? De nem szerettem volna feladni, ezért folytattam, noha úgy éreztem, hogy ennek sosem lesz vége.

Hiába volt az eleje izgalmas, ha úgy elnyújtották a beilleszkedési folyamatot, miközben minden egyéb is pihent. A szálaknak a háttérben mozognia kellett volna. Nem egy apró megrázkódásra gondolok, hanem folyamatos borzongásra. A legvégére hiába történt végre valami, ha az előtte levő négyszáz oldalon várakozó álláspontot foglaltunk el. Így nem lehetett maximálisan átérezni a helyzetek komolyságát. Meg igazából az sem olyan volt, mint amire vártam. Az akció is annyira gyorsan, simulékonyan lefolyt, mintha meg se történt volna.

Jó lett volna, ha a sok nyálcsere helyett inkább akciót kaptunk volna. De ez nem Dévényi Tibi bácsi és a Három kívánság stábja, ahogy azt Vincent is megjegyzi. Agyamat eldobom…

Hát, nem ez volt életem regénye. Örülök, hogy anno a boltban visszatettem a helyére és inkább mással tértem haza. Így most nincs egy fölös eladó példányom.

"Calpo di fulmine. A villámcsapás, ahogy az olaszok hívják. Amikor a szerelem úgy sújt le valakire – tagadhatatlanul, óriási erővel. Gyönyörű és szörnyű is egyben. Feltépi a mellkasodat, és közszemlére teszi a szívedet. Valósággal kifordít és nem lehet belőle kihátrálni. Amikor becsap a villám, visszavonhatatlanul megváltozik az életed."

"– Visszaadom a kártyádat, ha jobban megerőlteted magad.

– Hogyan? Tartsak rendet a szobámban?

– Megerőltetést mondtam, nem csodát."

"– Azt hittem minden csaj fél a kígyóktól.

– Én nem – kacag Haven. – Skorpiókkal nőttem fel.

– Félsz egyáltalán valamitől?

– Hát persze. Mindenki fél valamitől.

– Akkor te mitől?

– A reménytől – felelte egy kis gondolkodás után.

– Megijedsz a reménytől?

– Próbálok nem remélni. Ha semmit sem vársz, nem csalódsz,

amikor tényleg nem kapsz semmit."