Niitaabell Világa: Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Fülszöveg:
Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Nagy várakozások előzték meg ezt a könyvet könyvmoly körökben. Rengeteg ismerősöm rajongva várta, szinte visszafele számlálva a napokat. Először a Művelt Nép Kiadó tárta elénk, az ő kiadásukban kellett volna érkeznie. Bevallom, emiatt én teljesen letettem róla. A kiadó könyveivel nem sok pozitív élményt éltem meg. Elfogadtam, hogy az ő stílusuk és hozzáállásuk nem egyezik az enyémmel, így nem engedtem, hogy útjaink néhány könyv elolvasása után keresztezzék egymást.

Ezután kiderült, hogy mégsem náluk jelenik meg. Nem tudom, mi lehetett a háttérben, nem is foglalkoztatott igazán, mivel ezt egy jelnek vettem: ez a történet hozzám is el szeretne érni. Sok köszönet jár érte a Kossuth kiadónak, akik az eredeti magyar kiadó által beharangozott kiadási időponthoz képest nem sokat csúsztak, így hamar a kezeink között lehetett a könyv.

A Mielőtt a kávé kihűl, ránézésre hű a címéhez. Négy rövid történetből áll, melyeket tényleg szinte el lehet olvasni annyi idő alatt, míg a forró, éltető nedű hőmérséklete le nem csökken. Egy-egy rövid időutazás, mely megadja az aznapi gondolkodnivalót, így úgymondva ez egy négynapos könyv.

Egyik kora reggel, úgy négy óra tájban, kíváncsian ültem le a kanapéra és vettem kézbe. Készen álltam a kalandra, ami rám vár.

A négy, rövid történet előtt találhatunk egy összefoglalót a helyzet által felállított szabályokról. Megtudjuk, hogy miként lehetséges részt venni az időutazásban, mivel komoly szabályok vannak, amiknek meg kell felelni. Ezek a szabályok sokszor értelmetlennek tűnnek a szereplők számára, én mégis logikusnak látom őket, sőt számomra megkönnyebbült boldogságot ad, hogy megvannak a szigorúan felállított keretek, melyek között kell maradni ahhoz, hogy létrejöhessen az ominózus esemény. Emellett gondoljunk bele, hogy a Mielőtt a kávé kihűl című könyv szerzője japán író, akiknél nem létezik szabálykövetőbb, rendszerezettebb népcsoport a földön. Szóval igen, teljes mértékben várható volt, hogy a könyvben is sok feltételhez kötött lesz az időutazás, ebből fakadóan nem tolonganak az ajtóban hosszú, tömött sorokban a megmérettetni kívánt emberek.

Az első történet a Szerelmesek címet kapta. Ez egy viszonylag egyszerű, könnyű történet, ahol megismerhetjük a történet lényeges szereplőit és az időutazás szabályainak zömét. Fumikonak az élete épp nagy fordulatot vesz: párja, aki mellett megtalálta a helyét, messze költözik tőle, a munkát választotta a nő helyett, hiszen régóta dédelgetett álma volt már, amit most valóra válthat. Fumiko nem fogadja valami jól az elutazás és ezáltal a szakítás hírét. Nem rendez jelenetet, de sértett érzései felülkerekednek rajta, így nem azok a szavak hagyják el a száját, melyek a lelkében megfogantak, amit persze később nagyon megbán. Erre a nagy beszélgetésre a Funiculi Funicula nevezetű kávézóban esett sor, ahova egy véletlen során tértek be. Úgy néz ki, ez volt a nagy szerencse, hiszen itt lehetséges csak az időutazás megvalósítása. Fumiko nem is tétlenkedik sokáig: a sok szabály ellenére úgy dönt, muszáj még egyszer találkoznia azzal, aki elrabolta a szívét, hogy legalább elmondhassa neki azt, amit valójában érez, még ha ezzel nem is tudja megváltoztatni a jelent, tehát mindenféleképp egyedül marad.

A kávézóban kevesen dolgoznak, de egy ilyen kis forgalmat lebonyolító hely esetén ez teljesen érthető. Ugyanakkor hiba beszélhetünk csak pár karakterről, mégis nagy nehézséget okozott a számomra a beazonosításuk. Számomra nagyon idegenül csengenek a japán nevek, így rendesen megküzdöttem a beazonosítással és a kapcsolatok fejbeni kiépítésével. Egy két szereplő történetét eléggé nagy kétkedéssel fogadtam, nem tudtam összerakni az eddig felvázolt képpel, majd a könyv közepe tájékán döbbentem rá, hol csúszott hiba a számításomba: akkor jöttem rá, hogy a másik nemhez tartoznak. Roppant nehéz volt így felvenni a könyv hangulatát, hogy még csak arra sem voltam képes, hogy egy név alapján bizton tudjam: férfivel vagy nővel van épp dolgom.

Szerencsére a történet nem nehezítette meg még jobban a helyzetemet. Ha úgy nézzük, minden fejezet ugyanarról szól: a kávézóban dolgozók és azok barátai beszélgetnek, miközben kiszolgálják azt a maximum három embert, aki betévedt hozzájuk. Sokszor cseng az ajtó nyitását jelző kis harang, melyre hangos, reflexszerű köszönéssel reagálnak. Ezután valaki leül az ominózus székbe, s egy pár oldalas kalandban vesz részt, mely kihatással lesz az életére, majd távozik a kávézóból, annak rendje és módja szerint. Ennyi.

A Mielőtt a kávé kihűl című könyv esetében nem a történeten van a hangsúly, hanem a szereplőkben lejátszódó folyamatokon, a kiváltott érzések viharán, s az időutazás emberre gyakorolt hatásán. Sok ismétlést tartalmaz. Vannak folytonosan felbukkanó helyzetek, s mikor az olvasó már tizedszer olvas ugyanarról a folyamatról, akkor már szinte a könyv lapjaira sem nézve szavalja tovább a következő mozzanatokat. Mérhetetlenül kiszámíthatóvá teszi, ám ez mégsem szegte kedvemet. Volt valami kellemes rendszer benne, ami megnyugvással töltött el. Engem inkább a folytonos szabályismételgetések csipkedtek. Volt, hogy egy történeten belül kétszer, de akár háromszor is elhangoztak az időutazáshoz kapcsolódó ismérvek, melyek így, unalomig ismételve már inkább bosszantottak. Teljesen elvette a követelmények erejét. Emellett nem tartottam indokoltnak a kávézó bemutatását sem minden egyes történetnél. Ugyanakkor megértem, miért éppen így lett megalkotva. Tudvalevő, hogy a szerző drámaíró és színházi rendező. A négy felvonásból álló könyve ezt remekül alátámasztja. Végig úgy érezzük, mintha az első sorból szemlélnénk az eseményeket, melyek a szemünk előtt mennek végbe. Emiatt a szövegezés is átalakult, nem a megszokott stílusban íródott könyvről beszélgethetünk. Elfogadom, hogy a szerző saját stílusában alkotva hozta létre ezt a könyvet, ám ettől független úgy érzem, mintha csak szerette volna egyben kiadni a megtervezett forgatókönyveit. Ha egy könyvről beszélünk, akkor igenis elvárható egy minimális átírás, mely által megfelel az alapvető igényességi fokoknak. Így ki lehetett volna küszöbölni azokat a bemutatkozásokat, melyek többször is megjelennek a lapokon – és mellette semmilyen plusz hatást nem adnak az olvasó számára. Bár ezáltal még rövidebb lett volna a regény, mely így sem hosszú.

Mindegyik történet más mondanivalóval rendelkezik. Ha túllépünk az ismétlődések okozta kellemetlenségen, akkor egy nagy életigazságok tárulnak fel a szemünk előtt, illetve a szabályok egyfajta kijátszása is, mely nem várt elégedettséggel tölti el az olvasót. Noha pont ezekre az élményekre számítottam, mégis tudtam élvezni a történeteket. Számomra egyértelmű volt a könyv mondanivalója, már az olvasás megkezdése előtt. Nem okozott semmiféle újdonságot, katarzist, mégsem hagyott hidegen. Jelentős műnek látom, amelyet érdemes volt elolvasni.

Olvasás közben felmerül bennünk a kérdés, hogy ha elfoglalnánk ezt a széket, akkor hova térnénk vissza, kivel szeretnénk találkozni. Egyáltalán leülnénk-e. Tételezzük fel, hogy számunkra is elérhető helyen van, ott, ahol tényleg meg is fordulhatnánk. Sok helyen látom azt a választ, hogy ők bizony nem használnák ki a lehetőséget, pont a szereplőket ért lélekbeni változások miatt. Nem állnak készen arra, hogy szembesüljenek egy olyan oldalukkal, cselekményükkel, ami megváltoztatná a mostani értékrendjüket és gondolkodásmódjukat. Ezzel szemben én mindenféleképp kihasználnám a lehetőséget. Ha megadathatna, akkor édesanyámmal innék meg egy kávét, hogy ha csak egy pillanatra is, de megmutassam neki, hol tart az életem. Szeretném látni, ahogy büszke szemmel mosolyog rám. Ugyanakkor ez nem valósulhatna meg anélkül, hogy előtte le nem ültünk volna az adott helyen, közösen, együtt, ezért van egy B tervem is.

Ha elérhető közelségben lenne egy ilyen hely, biztosan gyakran fordulnék meg ott egy kávé erejéig. A társaságomban mindig az aktuális olvasmányom lenne. Mivel olvasás közben nem mindig vagyok képes elrejteni az érzéseimet, ezért egy meghatározó olvasmány által kiváltott reakciók kiülnének az arcomra. Milyen jó lenne, ha újraélhetném ezt a pillanatot az időutazás lehetőségével! Szóval igen. Mindenféleképp kihasználnám a lehetőségemet, nem hagynám veszni, s olyan dologra fordítanám, ami mindenféleképp pozitív élményként hatna rám. Én úgy gondolom, hogy vétek lenne csupán félelemből elszalasztani egy időutazást. Már magáért az élményért is megérni. A tapasztalatért pedig még inkább. Akkor is, ha nincs előre eltervezett célunk vele.

Lassan kihűl a kávém, ideje leütnöm az utolsó karaktereket, mielőtt letelik az időm. A laptop az ölemben, mellettem pedig a könyv foglal helyet, miközben ezeket a sorokat rovom. Nézem a borítót, kortyolom a kávém, koppintom a betűket és közben arra gondolok, mennyire sok bizonyosságot szilárdított meg bennem ez a remek kis könyv. Nincsenek benne világmegrengető dolgok. Egyszer emberek egyszerű álmairól, vágyairól szól, mégis nagy hatást vált ki az olvasóból. Olvasás közben éreztem a köröttem terjengő kávéillatot, az asztal kopott felületét. Láttam a dolgozók ténykedését, hallottam a beszélgetésüket. A félhomályban, fejem fölött a régóta forgó lapátokkal én is ott voltam a díszletben. A hátsó sarokban ülve figyeltem a szemem előtt kibontakozó eseményeket.

Sokan távol tartják maguktól a szépirodalmi alkotásokat. Úgy gondolják, hogy ezek valami magasztos, megfoghatatlan dolgok, melyek elvontságukból fakadóan nem lehetnek igazán élvezetes, kikapcsoló olvasmányok. Ezeknek az embereknek adnám gyengéden a kezükbe Kavagucsi Tosikadzu könyvét. Pontosan magába foglalja azt, ami naggyá teszi a kortárs világirodalmat.

Emellett ajánlanám azoknak, akik egy könnyed, gondolatébresztő olvasmányra vágynak. Végezetül pedig egy jó tanács: mindig tedd félre azelőtt, mielőtt a kávé kihűl.

"A víz a magas helyekről az alacsonyabbak felé folyik, a gravitáció törvényének engedelmeskedve. Az érzelmeknek is van súlyuk, rájuk is hat egyfajta nehézségi erő. Például nehéz hazudnunk annak, akivel szoros érzelmi kötelék fűz össze bennünket."

"Elvégre is a könny a nő fegyvere, ez volt az életfilozófiája."

"A kávé az Edo-korban, nagyjából a tizenhetedik század végén érkezett az országba. Kezdetben nem nyerte el a japánok tetszését. Fekete színe és keserű íze miatt sokáig nem is tekintették élvezeti cikknek."

"A múltba való visszatérés nincs kihatással a jelenre. A jövőbe menni pedig egyszerűen elfecsérelt idő. Értem már miért nevezte „értelmetlennek” ez a cikk az itteni időutazást."