Niitaabell Világa: Rachel Higginson: Szerelem 5 lépésben

Elizabeth Carlson a poklok poklát járja – más szóval gyászol.

Nyolc évig volt Grady felesége, négy gyereket szült neki, ő élete szerelme, csakhogy a férfi meghalt. A prognózis kezdetektől fogva borzasztó volt, ám Liz sosem adta fel a reményt, hogy Grady meggyógyulhat. Hogyan is tehette volna, ha egyszer ő volt a mindene?
Fél évvel később igyekszik összeszedni darabokra hullott életei darabkáit, és időben eljuttatni a gyerekeket az iskolába. Mindkettő lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Manapság mintha minden lehetetlen lenne.
Amikor Ben Tyler beköltözik a szomszédba, Liz bánatban és fájdalomban fuldoklik, a gyerekei lázadoznak, úgy érzi, sosem éri utol magát. Nincs ideje kíváncsi barátokra, nem vágyik kéretlen segítségre, ám Ben mindkettővel megajándékozza. És nem csak az udvaron meg a fűnyírásban akar segíteni. Ben többet akar Liztől. Sokkal többet, mint amennyit ő valaha is adni képes a történtek után.
Liz igyekszik feldolgozni a férje halálát, keresztülvergődi magát a gyász öt szakaszán, és rádöbben, hogy jóval többet képes adni, mint azt korábban gondolta. Új szerelem kél a szívében, miközben lehántja a bűntudat és a fájdalom kérgét, és rádöbben, hogy az élet sokkal fontosabb, mint a halál.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért olvasok el ennyi könyvet. Erre mindig a helyzetnek megfelelő választ szoktam adni, mivel minden kézbe vett kötettel más és más célom van.

A Szerelem 5 lépésben esetében egy erős tartalommal rendelkező olvasmányra vágytam. A Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent könyv arany pöttyös besorolást kapott, ezzel egyértelművé téve a leendő olvasó számára, hogy a célközönsége sokkal inkább a felnőttkor küszöbét átlépő réteg, semmint a még gyermeki vonásokkal rendelkező fiatalok. A könyv témáját közelebbről megszemlélve máris megkaphatjuk a választ, miért is van ez így. A történet középpontjában egy négy gyermekes, harmincas éveiben járó nő áll, akit a gyász mérhetetlen súlya próbál eltiporni. Férje elvesztése után a veszteség feldolgozására megállapított öt lépésből álló folyamatot ismerhetjük meg egy újfajta megközelítésből, melyet a szerző kitűnően megfogalmazott:

„Ez a történet nem arról szó, hogyan szerettem bele valakibe.

Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg ismét élni, miután a szerelem elhagyott.”

Már a borítót szemlélve is éreztem, hogy nem egy könnyed utazás előtt állok. Az egyszerű, fehér háttér előtt megjelenő, több helyen sérült szív erősen vonzotta a tekintetemet. Azt az érzést keltette bennem, hogyha csak levegőt veszek mellette, a törékeny szélei elpattannak és kiömlik belőle minden, amit csak magába rejt. Botorság, de ezen érzés miatt mérhetetlen óvatossággal vettem kezembe a kötetet. Gyengéd mozdulatokkal forgattam. Ugyanakkor a szerző nem volt ilyen kegyes hozzám: a tartalommal mély sebeket ejtett a lelkemen.

Már az első oldalakon képes volt könnyeket csalni a szemembe. Sok könyv indul halálesettel, a legtöbb hatásvadász módon. Itt erről szó sincs. A szerző oly érzékletességgel fejezte ki magát, mely fölött nem lehet csak úgy elsiklani. Noha karakterei mind kitaláltak, az olvasó akkor is érzi a köztük húzódó érzések mélységét. Persze, nem ismerhettük, milyen életük volt, milyen gyakran törte meg a házuk nyugalmát egy-egy haragos szó, de a halál árnyékában egymás iránt tanúsított megnyilvánulásokból arra lehet következtetni, hogy a mögöttük álló évek intenzívek, pozitív érzelmekben gazdagok voltak. Őszintén szerették egymást, és nem csak az utolsó időszakban.

De az élet közbeszól, számukra nem létezik „boldogan éltek, míg meg nem…” fajta befejezés. A férj betegsége túl korán érkezik, túl hamar ragadja el a családtól. Liznek így egyedül kell megküzdenie az élettel, a négy gyerekkel járó felelősséggel. Úgy tartják, hogy a gyásznak öt szakasza van. Először a tagadás, majd a harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Liz minden lépcsőfokkal tisztában van és tudatosan éli meg őket, ám ez sem segít abban, hogy jobban elfogadja a történteket és a saját reakcióit.

Liz karaktere jól megformált. A férjét elvesztő anya szerepe nem könnyű, nehéz hitelesen ábrázolni úgy, hogy az olvasóban ne ébresszen ingerültséget, ugyanis a legtöbbször túlgondolják az írók és olyan szenvedést aggatnak a szereplőjükre, melytől elveszti a lényegi értelmét. Liz fájdalma hosszú, sokáig tartó, szűnni nem akaró folyamat, ami az olvasó lelkéig hatol. Elfacsarodott a szívem, ahogy láttam, miként próbál talpon maradni, hogyan próbál mindent jól csinálni félemberként. Minden összeomlásánál éles fájdalom nyilallt a lelkembe. Akaratlanul is végig a szemem előtt lebegett a kérdés: mit tennék, hogyan éreznék, ha az életem szerelme nélkül kellene a továbbiakban létezni? S a kettő együtt: a saját gondolataim és a történet hatására potyogtak a könnyeim. Az író mély érzékletességgel beszél a témáról, így az olvasó képtelen távol maradni a történettől.

Ám nem csak a gyászból fakadó fájdalom elevenedik meg a könyv lapjain. A könyv a Szerelem 5 lépésben címet kapta, ebből elvárható, hogy a nehéz téma ellenére is ez egy reménnyel telt történet. És így is van. A gyerekek folytonos melegséget csempésznek a szereplők és az olvasó szívébe is. Naivabb hozzáállásukkal, egyéb szintű világlátásukkal teljesen másként élik meg a veszteséget, mint a felnőttek. A négy gyermek, melyek közül a legidősebb nyolc a legfiatalabb pedig kétéves, mind máshogy reagál az új helyzetre, ezáltal négy különböző példát hoz fel arra a szerző, hogy egy gyermek miként tud megküzdeni ezzel a csapással. S megmutatja, mennyire reménnyel telt kis csodák, akik miatt képes az ember összekaparni magát és folytatni az életet.

Sok minden miatt alakulhat ki az emberben a bűntudat érzése. Vannak kisebb és mélyebb szintek, van, mikor magunknak generáljuk, máskor pedig az életben megélt szituációk velejárója. Az újrakezdés kérdése is pont ilyen. Az ember társas életre teremtetett, így alapvetően semmi kivetnivalónak nem kellene abban lenni, hogy a lelki társunk elvesztése után is úgy érezzük, jogunk van a boldogsághoz, valaki más oldalán is. Ezzel mindenki tisztában van, mégis rengetegen megvetendőnek tartják, ha valaki tovább lép. Úgy érzik, ezzel a halott személyét sértik meg, vagy éppen a volt kapcsolatot kicsinyítik le. Én úgy gondolom, hogy senkinek nem lehetne joga, hogy bárkit megbélyegezzen. Senki nem mondhatja meg előre, hogy mennyi ideig kell a gyászt magunkkal hordozni. Minden ember más, mindenki más ütemben dolgozza fel az életét ért veszteségeket.

A szerző ezt a témát is érinti, bár nem megy igazán mélyre benne. Lizt csupa támogató ember veszi körül, akik őszintén kívánják neki, hogy újra boldog legyen. Úgy mondva szerencsés helyzetbe került, mert a valóságban sokkal hamarabb törnek pálcát az emberek a másik feje fölött.

Rachel Higginson sokkal inkább a belső folyamatokra tette a hangsúlyt, az özvegy érzéseit, gondolatait emelte ki. Mert a legnehezebb önmagunkkal elhitetni, hogy van lehetőség az újrakezdésre, továbblépésre. Lizben folyamatosan ott van a bizonytalanság. Bűnösnek érzi magát, ha éppen boldogság éledezik a lelkében Ben által, de nem engedheti azt sem, hogy elnyelje a teljes szomorúság, hiszen az élet nem állt meg, vannak kötelezettségei, amiknek eleget kell tennie. S ez a kettősség, ez a kétely az, amit a legnehezebb legyűrni. A gyász lépései nem csak arra szolgálnak, hogy idővel feldolgozzuk a számunkra fontos ember elvesztését, hanem arra is, hogy önmagunkkal révbe érjünk. Meg kell találnunk újra önmagunkat, a járt utat, hogy folytathassuk az életünket. Meg kell tanulnunk a másik nélkül élni, akármilyen nehéz is úgy, hogy ne érezzünk magunkban emiatt bűntudatot.

Ritkán érzem könyv kapcsán azt, amit a Szerelem 5 lépésben váltott ki belőlem. Egyfelől órákig tudnék róla mesélni, alaposan kirészletezve, milyen hatással voltak rám az egyes jelenetek. Kivesézném azokat a pontokat, amiknél megrezgett a léc, szükségtelennek tartottam, vagy épp oda nem illőnek. Hosszú véleményezek törnének ki belőlem a szakaszokat tekintve, melyet a saját életemből vett példákkal tarkítanék. Másrészről viszont ott van az a gombóc a torkomban és a friss seb a lelkemen, ami nem engedi, hogy bármit is mondjak. Annyira közel került hozzám Liz története, hogy túlságosan személyesnek érezném, ha kiadnám az általa kiváltott gondolataimat. Mert ezt mindenkinek magában kell feldolgoznia. Ahogy minden ember másként éli meg a gyász különböző egységeit, úgy a Szerelem 5 lépésben című könyvre is mindenki máshogy fog tekinteni. Sokan nem fognak egyetérteni Liz gondolataival, döntéseivel és tetteivel, mások pedig végtelenül elfogadónak bizonyulnak vele szemben. Én az utóbbiak táborát erősítem. Nem tökéletes, sosem volt az. A férje elvesztése pedig a lényének jelentős részétől megfosztotta. De senki nem mondhatja, hogy nem keresi a kiutat, hogy feladta volna. Nem. Sokkal erősebb, mint ahogy azt önmagáról is gondolja. Mert a könnyek mögött egy túlélő szíve dobog. Egy túlélőé, aki nincs magányra ítélve.

Liz története nem csak a gyászfeldolgozásban segít. Több fontos attitűd is megjelenik benne, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. Láthatjuk a gyerekeit egyedül nevelő anyát, a háztartásbeli asszony szerepkörét. Sokan azt hiszik, mennyire egyszerű otthon maradni, nem dolgozni. Hogy ezeknek a nőknek mennyi idejük van, s naphosszat csak henyélnek. Rachel Higginson megmutatja, hogy ez egyáltalán nem így van. Arra is rámutat, hogy mindenki életében kell, hogy legyenek olyan emberek, akikre baj esetén lehet számítani, s sokszor észre sem vesszük őket, vagy az értünk tett erőfeszítésüket nem értékeljük a megfelelő módon. Felnyitja az olvasó szemét, hogy vegye számba a kapcsolatait, s mindet a megfelelő szinten kezelje.

Mélyen megérintett. Sokszor azon kaptam magam, hogy együtt sírok a szereplőkkel vagy az én arcomon is mosoly játszik egy-egy lopott boldog perc erejéig. Azokat, akik veszítettek már el olyan embert, aki a világot jelentette a számukra, nem fogja hidegen hagyni.

"Az életünk ajándék, érték, és olyan borzasztóan rövid."

"Néha a szerelem teljesen érthetetlen. De nem baj. Sokkal jobb szeretni és szeretve lenni, mint azzal kínlódni, hogy megfejtsük ezt az érzelmet."

"Ez van, ha az ember elveszíti az egyik szerettét. Soha nem múlik el a fájdalom. Soha."

"A gyász nem válik könnyebbé. Ezt is megtanultam az elmúlt egy év során. Egyáltalán nem könnyebb, csak kevésbé gyűr maga alá."

"Nincs meghatározva, hogy hány embert szerethetünk. A szívünk képes annyi embert befogadni, amennyit csak szeretnénk."

"Ideje volt kimászni a kétségbeesés verméből, és némi fényt engedni összetört világomba."

"– Te is szeretsz, ugye?

– Igen, persze, hogy szeretlek – suttogtam, pedig a torkomat szorongatták az érzelmek. – De hát ezt te is tudod.

– Lehet – felelte gyengéden. – De soha, soha nem hallhatom elégszer."