Fülszöveg:
Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki.
Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek.
Furcsa dolgok.
Rossz dolgok.
Halálos dolgok.
Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt.
De Juliette-nek is megvannak a maga tervei.
Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.
Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.
Ó, ha tudnátok, hány éve tervezek olvasni Tahereh Mafitól! Annyira régóta bennem van ez a késztetés, hogy már idejét sem tudom meghatározni! Mégis, valahogy mindig elkerült. Amikor könyvtárba jártam, még Kecskeméten, sosem volt bent az első része a Ne érints sorozatának. Kézről kézre járt, hatalmas volt az előjegyzési listája – így fel sem iratkoztam. Szerettem, ha a könyvek találnak meg engem, nem én őket. Szóval vártam, hátha egyszer eljön a pillanat, mikor gazdátlanul ücsörög a polcon – de nem jött. Az ország másik felében viszont úgy néz ki, csak rám várt. Szegényt a raktárból hozták ki a számomra, polcra sem volt már kitéve. A három részt csak egyben lehetett kihozni, így mind jöttek velem haza. Toprongyos, megviselt kötetek, melyek fénykorukban rengeteg kézben megfordultak. Az első rész néhány lapja ki is van szakadva, gerincén ezer irányba futnak a törésvonalak. Furcsamód ez most egyáltalán nem zavart, pedig én mindig makulátlan állapotban tartom a könyveimet. Ennél viszont éreztem a sok lelkes olvasót és ez újult erővel töltött el. Van abban valami csodálatos, hogy annyian vették lelkesen kézbe a kötetet.
Meglepődve tapasztaltam, hogy nem a szokványos szövegezési szabályok érvényesek erre a könyvre. Tahereh Mafi mondhatni korszakalkotó az egyedi kivitelezés miatt. Kezdjük ott, hogy a történet jelentős gondolatai át vannak húzva. Első pillantásra nem értettem. Azt hittem, ez csak a borítón egy hatásos kiemelési mód, semmi több. Ám olvasás közben hamar kiderült, mire gondolt a szerző. A főszereplő, Juliette belső gondolatait, reakcióit jeleníti meg ekképpen. S ez briliáns! Mert, hogy is van az embereknél? Legtöbbször nem az jön ki a szájukon, mint amire valóban gondolnak. Nos, egy ilyen kirívó lány esetében ez főként fontos momentum. S valljuk be: a belső nagy monológok már unalmasak. Számomra kifejezetten tetszett ez a megvalósítás. Valahogy ezek a röpke mondatok másként szólaltak meg a fejemben is. Egy enyhén mélyebb tónusú hanggal hallottam az áthúzott szavakat. Még most sem hiszem el, mégis mekkora élményt adott ez a fajta kinyilatkozás. Az olvasó úgy érzi, hogy ezáltal a főszereplőt is jobban megismerheti, hozzáfér a rejtett, valódi énjéhez is.
S ha mindez nem elég még, akkor vessünk egy pillantást a nyelvrendszerre is. Ha a könyvet egy tetszőleges oldalnál felütjük, s kiragadunk pár mondatot bármely környezetből, akkor is érezhető az a bizsergés, amit kivált. Nem az átlagos, hétköznapi szavak és kifejezések tolultak a szerző szájára, sokkal inkább egy egyedi megközelítést kapunk. Nehéz lenne igazán kielemezni, annyira sajátosnak bizonyul. Szinte leutánozhatatlan anélkül, hogy erőltetettnek tűnne. S ez, kérem szépen, úgy odaszögezi az olvasót a kanapéhoz, mint a pinty!
Egyetlen gondom volt csupán a nyelvezettel, az is csak egy bizonyos oldalszám után vált a számomra is bizonyossá. Mikor a szereplők fennkölt módon diskurálnak, a fejemben a felolvasó hang is egy másik hangszínre váltott, igazodott a kifejezésmódhoz, mely viszont egyáltalán nem illeszkedett a történethez. Néha, egy-egy percre sikerült elvonatkoztatnom tőle, s normális „hangon” olvasni. Ilyenkor maximális volt az élményem is. De sajnos mindig hamar visszatértem az előtte levő állapothoz, így egy idő után nehezen feküdt a számomra a könyv.
Juliette egy nem mindennapi lány. Ahogy a borítón is látszódik, érintése halálos. Elsőnek azt hittem, ez valamilyen szuperképesség, hogy a keze fegyverré is változhat, ha úgy akarja, de hamar kiderült, hogy nem éppen ez a helyzet. A keze minden esetben veszélyes, ha akarja, ha nem. Nem ő irányítja a képességét, hanem az csak úgy van, létezik. Hozzáérsz, meg is hallhatsz. Hozzád ér, meg is hallhatsz. Nem is csoda, hogy így sosem voltak igazán barátai. Nem sokan szeretnének közel kerülni egy ilyen veszélyes tenyérpárhoz. Juliette-ről a saját családja is lemondott, így került az elmegyógyintézetbe, ahol már sok ideje senyved magányában. Ép eszét próbálja megőrizni, ám a négy fal között ez nem egyszerű feladat. Juliette az elején nagyon szimpatikus volt. Tetszett egyedi gondolkodásmódja, a pozitív hozzáállás, ami a kétségei alól azért kiszivárgott. A későbbiekben is rokonszenves marad, ám valahogy mégis többet vártam volna tőle. Azt hittem, sokkal eszesebb karakter, aki könnyen és gyorsan átlátja a körötte fekvő világ apró dolgait is. Nem mondanám butának, inkább egy átlagos, bizonytalan tizenévest alakít.
A felépített világ a pusztulás szélén egyensúlyoz. Naponta érkeznek hurrikánok, tornádók, árvizek, melyek mind rombolják azt, ami még megmaradt a Földből. Az állatok immáron kihaltak, csak néha, egy-egy madár szeli át az eget. Bár az új eszmék szerint már a madarak sem tudnak repülni. A rendszer feletti uralmat egy elég drasztikus módszerekkel dolgozó csapat vette át, akiknek gondolkodásmódjuk nem egészen megfelelő - de hát kellenek a főgonoszok, ezért elfogadható az elvakultságuk a saját nézeteik irányába, akármennyire is tévesek. Természetesen van az ezzel szemben helyezkedő oldal, mely mélyen megbújik. Kisebbség, melyet azonnal eltipornának, ha hangoztatnák téziseiket. Alapvetően tetszett az elképzelés, de mégsem vagyok vele maximálisan megelégedve. A könyv elején kapunk egy pár oldal erejéig egy száraz leírást, amin el-el lehet bóbiskolni. Ezzel mindent elintézett a szerző, pipát rakott az ismertetés mellé és haladt tovább. A későbbiekben nem is esik több szó úgy igazán róla. Na és ez a hozzáállás nagyon nem szimpatikus a számomra.
A nyelvezethez és a kifejezésmódhoz visszatérnék egy pillanatra még. Tényleg gyönyörű, édes nektárként hatott a lelkemnek ez az igényes megfogalmazás. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy milyen nehéz dolga is lehetett a fordítónak és magamban mély tiszteletet éreztem az irányába, hogy képes volt ennyire érzékletesen visszaadni Tahereh Mafi stílusát. Ugyanakkor ennek a szépségnek is megvan a hátránya: a történet háttérbe került a megvalósítással szemben.
Nagyon tetszett a történet. Tényleg. Az alapötlet zseniális. A lány, aki nem tud megérinteni másokat anélkül, hogy fájdalmat ne okozzon. A lány, aki szörnyetegként tekint magára, miközben mindenki más eszközt vagy épp kincset lát benne. A lány, aki kétségbeesetten szeretné, ha elfogadnák. S persze ott van a fiú, aki segíti, támogatja, amennyire csak tudja. Úgy érezzük, hogy az élet rengeteg akadályt görget eléjük, tehát egy rendkívül csavaros történetet tartunk a kezünkben. Sajnos ez nem így van. A történetet három mondatban le lehetne írni. Bevallom, sokkal többre számítottam. Perzselő fordulatokra vágytam, ennél jóval többre. De akkor mit tartalmaz ennyi oldalon keresztül? Hát a díszes gondolatmeneteket. Mikor egy ölelésről másfél oldalas leírás készül. Ez sem szúrt volna alapvetően szemet, hiszen értékeltem a benne rejlő erőt, de csak abban az esetben, ha több akciót tartalmazott volna a könyv. Vagy legalább Adam karaktere határozottabb lett volna. A srác unikornispuki erősségű. Számomra túlságosan lagymatag, noha az élet keményre nevelte. Szerettem volna jobban látni azt, hogy eszes, csalafinta, furfangos. Számomra túlságosan keveset nyújtott. Nem is tudtam neki igazán szurkolni sem.
Nem lettem a sorozat rajongója, de elismerem, hogy érdemes rá figyelmet fordítani. Van benne potenciál, ó de még mennyi! A szerző eddig számomra ismeretlen módon játszik a szavakkal. Olyan szókapcsolatokat alkot, mely másnak eszébe sem jutna, mégis tökéletesen megállja a helyét az adott szituációban. S ez csak fokozza az olvasás nyújtotta élményt.
Ha még egy kicsit több figyelmet fordítottak volna a történetre és a világ felépítésére, akkor egy kifejezetten jó regény született volna meg, melyért tűzbe tenném a kezem. Viszont jelen helyzetben sokkal inkább visszafogott érdeklődéssel szemlélem az eseményeket.
Mindenesetre a folytatásra kíváncsi vagyok, s ha már itt is van nálam (hála a könyvtárnak, hogy csak egyben lehetett kölcsönözni), s időm is adja, ha hazaértem a munkából, folytatni is fogom a második kötettel.
Az addig hátralevő időben meg reménykedem, hogy Adam megférfiasodik, Juliette önbizalma megerősödik és Warner továbbra is aktív szereplő marad.
Ha felkeltette az érdeklődésedet a könyv, akkor azt javaslom, mindenféleképp olvass bele, mielőtt vásárlásra adod a fejed. Hiába szép a nyelvezet, biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek jön be. Tényleg egyedi. De ha ez nem zavar, sőt, kifejezetten élvezed és mellette szereted a disztópikus ifjúsági irodalmat, akkor mindenféleképp jó választás!
"Könyvek lapjai között töltöttem az életemet. Emberi kapcsolatok hiányában papírszereplőkkel létesítettem kapcsolatot. A leírt történetek által éltem meg szerelmeket és veszteségeket, képzettársításokban tapasztaltam meg a kamaszkort. Világom világok hálójával átszőtt háló; láb a lábhoz, csont az ínhoz, gondolatok és képek együvé szövődnek . Betűkből vagyok, mondatokból kreált karakter, kitalált történetek alakította képzelettöredék."
"Mindig csodáltam az esőcseppeket.
Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."
"Kifogytam a szavakból. A zsebem tele van betűkkel, amiket nem tudok összerakni, és olyan kétségbeesetten akarok mondani valamit, hogy inkább semmit sem mondok."
"Azon gondolkodtam, vajon az eltérő szemszín azt jelenti-e, hogy az emberek másként látják a világot. És hogy fordítva is működik-e a dolog: a világ is másként látja-e az embert."
"Tekintete emlékekkel telt éjféli pillanat, szeme a világomra nyíló egyetlen ablak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése