Niitaabell Világa: Tahereh Mafi: Ne félts

Fülszöveg:

Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Tahereh Mafi nagy varázsló. A Ne érints című könyve, noha nem nyerte el maximálisan a tetszésemet, mégis kellő mértékű kíváncsiságot generált bennem ahhoz, hogy a kezembe vegyem a folytatást is, amely már viszont levett a lábamról. Az írónő rendkívüli módon fokozta a hangulatot, majd olyan befejezéssel örvendeztette meg az olvasóit, ami minden, csak nem könyvmolybarát - ugyanis azonnal kívánja a folytatást.

Nagy szerencsémre a könyvtár előrelátóbb volt, mint én, így nálam volt a következő rész is. Nagy vehemenciával vettem kézbe, ugyanakkor nem mertem felütni. Mivel ez a sorozat nem háromrészes, így számítottam a kezdetek kezdetén rá, hogy most sem fogok olyan befejezést kapni, amivel elégedetten teszem le a könyvet - ugyanakkor a további folytatásra még várnom kell. Igaz, hogy egy rész még elérhető magyarul, ám az még annyira friss, hogy a könyvtárunk nem szerezte be, szóval várnom kell, ki tudja, mennyit! S akkor ne is beszéljünk a továbbiakról! Azokról a részekről, melyek még nem elérhetőek a magyar nyelven olvasók számára! Hajjaj, vajon mi vár rám, ha felütöm?

Na jó, kezdjük az elején. Igazából nem tudom eldönteni, hogy a szerző tapasztalatlan még, vagy épp direkt játssza az eszét. Mivel az előző rész nagyon durván ért véget, ezért azt hittem, hogy hasonló hangulatban fog folytatódni is. Juliette majdnem meghalt. Nagyon kevésen múlt, hogy örökre kialudjon a benne lángoló tűz, de mégis, életben maradt, mert még küldetése van. Warner megmutatta, mekkora szíve van, s hogy mennyi mindent megtesz azokért, akik közel állnak hozzá. Akár lehetetlen dolgokra is képes értük. Szóval itt van Juliette, aki új elhatározásokra ébredt. Jelleme teljesen megszilárdult, döntésre jutott: a küldetése az, hogy ő maga döntse meg a Renegációt, a gyökerénél fogva tépje ki, majd ő és senki más alakítsa ki az új világrendet, mellyel megállítható a Föld romlása, sőt: talán javulásnak is indulhat. No már most, ha valaki ilyen tisztán látja a szerepét, akkor az már nem lehet gyámoltalan és önbizalomhiányos. Persze, elbizonytalanodhat, hogy jól döntött-e, tényleg ő-e az erre alkalmas személy, de ettől független egy minimális elvárásnak meg kell felelnie. Juliette viszont visszatér az előző könyvbeli változatához. Kicsit önzővé válik, s a célja elé helyezi Warnerrel való kapcsolatát - ha egyáltalán beszélhetünk erről. Persze, ő csak egy tapasztalatlan tinédzser, de aki ennyire elhatározza magát egy eszmény mellett, attól sokkal többet várnék. A későbbiekben újra észhez tér és végre olyan emberré válik, aki mindig is lehetett volna, de addig hosszú utat jár be.

Ezt a jellembeli megragadást nem minősíteném hibának, hiszen így erősebb a jellemfejlődés, illetve megadja a részeket összekötő ismétlődő jelenségek sorozatát, de véleményem szerint nem kellett volna visszatérni ehhez az állapothoz. Ha már egyszer a változás útjára térünk, akkor ne úgy játsszunk, mintha mindig a „vissza a Start mezőre” kártyát dobná nekünk az élet.

Warner végre annyi szerepet kapott, amennyit megérdemelt. Tudtam én, hogy ez a zord viselkedésmód és az őrület mögött egy érző lélek rejtőzködik! Tetszett, ahogy végre megmutatja, mit rejt az álarc, amit kénytelen volt sok évvel ezelőtt magára ölteni. Szinte egész életében félreismerték, annyira jól játszotta a szerepét, mégis itt van egy lány, aki előtt képtelen továbbra is az érzéketlen humanoid lenni. Imádtam, ahogy minden róla alkotott vélemény megváltozott, ahogy fény derült a részletekre és az indokokra. Warner az irodalmi alakok közül az egyik legtökéletesebb példa arra, hogy sosem szabad ítélkezni senki fölött, mert sosem tudhatjuk, hogy mi a mozgatórugója, miért cselekszik úgy, ahogy, ha nem jártunk egy mérföldet a csizmájában. Vagy az is elég, ha kellő nyitottsággal meghallgatjuk, tehát megadjuk neki az esélyt, hogy elmagyarázza a tettek mögött meghúzódó okokat. Mert nagyon sokszor az élet kényszerít minket olyan dolgokra, melyek a személyiségünktől a lehető legmesszebb állnának, mégis egyetlen zokszó nélkül meglépjük, mert a nagyobb jó képe lebeg célként a szemünk előtt.

Adam most sem nyerte el a kedvenc férfi címet nálam. Említettem már, hogy mennyire nyámnyila, férfiatlan, unikornispuki erősségű személynek tartom? Az egész lénye taszít, a lehető legmélyebb módon. Volt valami benne, valami zsigeri, ami nem engedte meg, hogy tiszteletet érezzek az irányába. Oké, lehet, hogy ő hozta ki Juliette-t arról a szörnyű helyről. Az is igaz, hogy rengeteget segített neki, de mégis… nincs benne semmi. Tipikusan az a fajta fiú, akit nem tudok férfiszámba venni. Nekem ez kevés. Hát ebben a részben ezt az érzést csak megerősítette bennem. Egy önző, gyerekes, toporzékoló kissrác bőrébe bújt, aki a legnagyobb gond kellős közepén is azért hisztizik, mert elvették a nyalókáját. Na, ez az, amit nem tudok értékelni. Félreértés ne essék, imádtam, hogy a könyvben ilyen szerepet kapott, mert végre nem az angyali jófiú lett az igazi befutó! Ez az, ami már régóta hiányzott, hiszen ezáltal felhívja szerző a figyelmet arra, hogy az első szerelem a legtöbb esetben nem az utolsó. Sőt, arra is rámutat, hogy a szerelem érzését gyakran összekeverik a hála és a szeretet keverékével, mert lehet, hogy csak az adott helyzet adta úgy, hogy egymás mellé sodródtak, de valójában ők nem illenek össze.

S ha ez még nem lenne elég, akkor a szerző még egyéb fontos igazságokat is megfogalmazott, melyeket indirekt módon közvetít az olvasó számára. Olyan dolgokról beszélünk, melyeket nem lehet eléggé hangsúlyozni az élet bármely szakaszában lévő embereknek. Ugyanúgy fontos újra és újra elmondani, megerősíteni, tinédzser és felnőtt számára egyaránt, hogy az embereket ne skatulyázzuk be. Mindenkinek engedni kell, hogy megmutassa a saját arcát, mert nagyot csalódhatunk, ha csak egy álarcba szeretünk bele, mely előbb vagy utóbb, de biztosan lekerül. S ilyenkor nem áll jogunkban, hogy felróni ezt, hiszen mi nem akartuk meglátni az igazit.

Noha a könyv felépítését illetően voltak kétségeim, hiszen a már jól ismert bizonytalanságból kiinduló belső kétségek fokozatos megszűnése kezd elcsépelté válni, mégis jó viszonyt alakítottam ki vele. De még mennyire! A történet menete nagyon sok mindenért kárpótolt. Tetszett, ahogy lépcsőről lépcsőre haladunk, pontosan a megfelelő módon, miközben újabb meglepő, de mégsem elrugaszkodott dolgok derülnek ki. Újabb és újabb kirakósdarabokat találunk, melyeket összeillesztve egy sosem látott képet kapunk. Izgalmas és fordulatos a történet, telve erős érzelmekkel.

Pedig egy jó ideig haragudtam Juliette-re is, mivel felállított létrehozott egy valódi mexikói felállást. Ott volt ő, Adam és Aaron, egymásnak szegezett pisztollyal. Egyetlen rossz lépés és a törékeny valóság összeomlik. Nem értettem, miért van szükség erre a hitegetéssel és kételyekkel teli időszakra, ám a feloldásnál teljes mértékben igazat adtam neki. Úgy néz ki, én sem vagyok hibátlan, se tévedhetetlen. Juliette jól gondolkodott, tovább látott, mint én. S ez a „hűha” érzés is hozzáadott ahhoz, hogy a sorozat ezen része a kedvencek között landoljon.

Most ülök a kanapén és búsan meredek magam elé. Szomorú vagyok. Bánatos. Nem, nem azért, mert olyan rossz lett volna, sőt ellenkezőleg! Azért ment el a kedvem, mert a folytatásra még sokat kell várnom, mire a kezembe kaphatom. Tudom, hogy már bolti forgalomban van, de inkább megvárnám, hogy a könyvtár is beszerezze, ne árválkodjon egyedül a polcomon. Bár ki tudja… lehet érdemes lenne az egész sorozatot beszereznem…

Nagyon tetszenek a részek címei: Ne érints, Ne keress, Ne félts. Mindig megfelel az aktuális témának, Juliette lelki állapotának. Egyszerű összetételek, mégis pontosan jellemzik a köteteket. S megfogadtam a tanácsot, egy percig sem aggódtam a kis csapatért. Tudtam, hogyha valakinek egyáltalán esélye nyílhat arra, hogy megrengesse a Renegáció hatalmát, az ők. Ha sikerül, ha nem, akkor is csak nekik lehet rá lehetőségük.

Nem hittem volna, hogy ennyire szívemhez nő Tahereh Mafi munkássága, de meg kell mondjam, megvett magának. Részről részre, folyamatosan ette be magát a bőröm alá, s mire észbekaptam, már rajongtam a sorozatáért. Az állapotom menthetetlen.

Év vége van, az utolsó napokat rúgjuk, mégis értek még meglepetések: a Ne félts is felkerült az idei év kedvencei közé. Akik nem olvasták még, azoknak üzenném: ha jó sorozattal szeretnék indítani a következő évet, akkor nagyon tudom ajánlani Tahereh Mafi könyveit!