Niitaabell Világa: Tahereh Mafi: Ne keress

AJKUNK ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Tahereh Mafi leghíresebb sorozatának első része, a Ne érints igazán pozitív élménnyel lepett meg. Sokat halogatott könyv volt ez a számomra, mellyel folyton elkerültük egymást. Nemrégiben nyílt alkalmam végre elolvasni, az itteni könyvtárból végre ki tudtam hozni, ám ez nem úgy ment, ahogy én szerettem volna: mert míg én csak az első részre vágytam, a második és a harmadik kötetnek is haza kellett jönnie velem, mivel csak egyben adták ki. Gondoltam elolvasom azt, amit szerettem volna, majd visszaviszem a többivel együtt. Nos, ez nem így alakult. Igaz, hogy szűkös volt már az időkeretem, de úgy döntöttem, adok egy esélyt a folytatásnak is.

A Ne érints nem tökéletes. Vannak hibái, amik számomra vontak le az olvasási élményből, ám éreztem a benne rejlő lehetőségeket. Így került a kezembe a Ne keress.

Szimplán az előző részre, a tapasztalataimra és a felkapott könyvek sémáira építve felépítettem magamban egy előzetes tervet arról, mi fog rám várni ebben a kötetben. Éreztem, hogy lesz szó a főszereplő magabiztosságáról, látni fogjuk, hogyan találja meg a saját útját, melyhez önmagával is meg kell küzdenie. Gondoltam, hogy a szerelmeseknek újabb problémával kell szembenézniük, melyek valószínűsíthetően közéjük is áll. Mondjuk ezt legfőképp az mondatta velem, hogy az előző kötetben Adam nem került közel hozzám. Számomra egy nagyon gyenge karakter volt, unalmas alak, aki nem érdemel meg egy olyan fantasztikus lányt, mint Juliette. Reménykedtem, hogy Warner nagyobb szerepet kap, s több esemény, bonyodalom okozója is lesz. És valami döbbenetesre vártam, ami meggyőz arról, hogy érdemes tovább folytatni a sorozatot. Bevallom, ha most sem nyűgözött volna le, akkor ment volna a félbehagyott sorozatok közé.

A regény ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Mindössze pár napot ugrottunk előre, melyek kihagyhatók is voltak, hiszen nem történt ez időszakban semmi különös. Juliette bizonytalan, nagyon bizonytalan. Olvasás közben az volt a benyomásom, hogy tapasztalatlanságából és a helyzete újdonságából fakadóan enyhén depressziós is. Nem tudja, kivel hogyan viselkedjen, s legfőképp: nincs tisztában önmagával. Ameddig pedig nem jön rá, hogy ki ő maga, hol van a világban a helye, addig az idő megáll a számára. Hiába zajlanak az események, nincsenek rá kellő hatással.

Az első harmad pontosan úgy alakult, ahogy gondoltam. Megkaptuk a tipikus középső könyv szindrómában szenvedő eseményeket, a kötelező, klisés elemekkel. Persze egy jó kis szerelmi háromszög nem hiányozhat, az a tipikus Stephenie Meyer-féle. Mint egy New Moon retelling lett volna a kezem között, bár kevesebb szenvedéssel, illetve itt nem szurkoltam, hogy a csaj zuhanjon le az első szikláról vagy lépjen ki egy arra járó kamion elé.

Aztán pedig… te jó ég, egy szempillantás alatt úgy beszippantott, hogy azt hittem, eldobom az agyam. Juliette összeszedte magát, végre haladtunk előre, nem sodródtunk az árral és olyan események következtek, melyek nem csak szimplán megleptek, hanem elérték, hogy az állam a földön koppanjon. Képes voltam reggel fél ötkor felkelni, hogy még munka előtt a végére érjek. Mert képtelen voltam még kilenc órát kibírni úgy, hogy nem tudom meg, hogyan végződik a történet!

Persze, nagyon fontos momentum volt, hogy Juliette megtalálja magában azt a bizonyosságot, amire szüksége volt, de engem sokkal jobban érdekelt Warner szerepe. S visszatért, igen! Gondoltam, hogy lesz még szerepe ebben a részben is, hiszen az első kötetben elég jelentős személyiség, főleg, hogy ő is meg tudja érinteni a főszereplőnket, de azért kicsit tartottam tőle, hogy túlságosan elnyomják, nem használják ki a karakterében rejlő erőt. Úgy néz ki, félelmem alaptalan volt: Tahereh Mafi tökéletesen tisztában volt vele, hogy kinek kell adni itt a fontosabb szerepeket. Warner egyszerűen zseniális. Engem teljesen levett a lábamról, még akkor is, hogyha eszelős vagy őrült, vagy nevezzük bárminek is. De komolyan! Adam mellett ő tényleg nagybetűs pasi. Lehet, hogy az élet megcincálta, lehet, hogy a neveltetése kissé félrement, sőt még azt is elismerem, hogy sérült a személyisége, de talán pont ezért, mert egy brutális, kegyetlen életre nevelték, nem puhult el, hanem arra törekszik, hogy mindig meglegyen a saját akarata. S nem enged belőle. Mindig eléri, amit akar. Vagy így, vagy úgy. Erre jön egy lány, egy csinos lány, aki elrabolja a szívét, noha eddig annak létezésében sem volt biztos, s ő nem vágja magát hanyatt egy szóra, sőt: ellen megy az akaratának és saját útján jár. Mégis, kettejük között van valami, egy fellobbanó szikra, mely lehet, hogy a gyűlöletből fakad, lehet, hogy szerelemből, de tagadhatatlanul mély érzelem keltette. Érzem, hogy az ő történetük még nem ért véget. Kell még lennie itt valami oltári nagy meglepetésnek. Sőt, megmondom őszintén: én Warnernek szurkolok. Adam pedig mehet a susnyásba. Sajnálom, de ő nem az a karakter, akit becsülni tudnék. Oké, segített Juliette-nek megszökni, de ennyi. Gyerekkorában sem segített neki, az meg, hogy meg akarta szólítani nem számít, hiszen végül nem tette meg. Most sem csinál semmit, csak szenved és picsog. Egy férfi a megoldást keresse, határozottan, ne elkeseredve hitegessen. Sajnálom, de ő semmilyen mércét nem tudott megütni.

Ezzel szemben Kenji sokkal jobban belopta magát a szívembe, mint ahogy azt hittem volna. Hát ő egy végtelenül aranyos srác! De komolyan! Egy igazi kis fényfolt a föld alatt! A képessége pedig szuperhasznos, de ennél számomra meggyőzőbb volt a saját jellembeli vonásai. Határozott férfi, aki képes felelősséget vállalni saját döntései és a hozzá tartozó személyekért is. Mindenkinek megadja a kellő esélyt, hogy bizonyítson, megmutassa, mi rejtőzik benne, sőt: akár szigorú napirendjét átalakítva segít azokon, akik rászorulnak.

A könyv címe elsőnek érdekes választásnak bizonyult. Nem értettem a „Ne keress” lényegét. Miért ne keresse meg és ki? Olvasás közben rájöttem, hogy nem csak egy értelme van, hiszen lehet szó szerint is venni, úgy is van benne ráció, de átvitt tartalomra is utalhat: ne keress, ne kutass, ne érdekeljen ki vagyok, míg magam sem tudom meg. Lehet, hogy ezt már csak belemagyarázom, lehet, hogy a szerzőnek ez eszébe sem jutott, csak a szoros értelemben vett meghatározás, mégis jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ennyire sokrétű lehet mindössze két szó.

Elismerem, jól tette a könyvtár, hogy mind a három rész kivételére kötelezett, mivel, ha csak az első lett volna nálam, akkor nem valószínű, hogy folytattam volna a sorozatot - vagy csak jóval később. Nincs időm olyan könyveket olvasni, amik talán megütik a mércét. Mégis, a Ne keress bebizonyította, hogy igenis kell kockáztatni és megéri a sorozatoknak is több újabb esélyt adni, ha volt az előzményben valami, ami kicsit is megragadt. Nagy élménytől fosztottam volna meg magam, ha kihagytam volna Tahereh Mafi könyveit. Olyan zsigeri vonzást éreztem a történet közepétől, hogy szerintem erővel sem lehetett volna kitépni a kezemből a kötetet. Egyszerűen megszűnt a külvilág, semmiféle hang, külső hatás nem ért el hozzám. Éreztem a föld alatta alagutak nedves falait, a levegő összetételét, majd láttam a felszínen bekövetkezett borzalmakat. Itt már nem volt gondom a világ ábrázolásával, vagy a karakterek jellemzésével. Mindenből megkaptam a számomra kellő mennyiséget. De ha még nem is így lett volna, akkor is lettek volna benne olyan jelentek, mely mindent háttérbe sorolnak.

Komolyan, nem tértem még azóta sem magamhoz. Fogalmam sincs, mit tennék, ha nem lenne itt nálam a harmadik kötet is. Mert ez egy zseniális sorozat! Már csak attól félek, hogy annak is olyan gyilkos vége lesz, hogy a falat fogom kaparni, míg a könyvtárunk beszerzi a negyedik részt is - azután pedig újfent folytatom a körömkoptatást, míg lefordításra kerül a sorozat többi része is.

Ritkán mondom, hogy megszerettem egy sorozatot, de jelen esetben így történt. Tahereh Mafi tud. Nagyon tud. Érződik, hogy itt már révbe ért önmagával is, hiszen a nyelvezet is sokkal simulékonyabb lett. A költői képek tökéletesen síkban vannak az eseményekkel, nem löktek messzire olvasás közben.

Csak ajánlani tudom ezt a sorozatot!

" – Az igazság… fájdalmas emlékeztető, hogy miért élek inkább hazugságok között."

" Mintha az idő olyasmi lenne, ami elfogyhat, mintha tálkába mérnék, és a kezünkbe adnák, amikor megszületünk, és ha túl sokat vagy túl gyorsan eszünk belőle, vagy vízbe ugrás előtt fogyasztjuk, akkor az időnk elveszik, elpocsékolódik, elhasználódik.

Ám az idő messze túl van azon, amit értelmünk felfoghat. Az idő végtelen, az idő rajtunk kívül létező, nem fogyhat el, nem veszíthetjük el, nem állíthatjuk meg. Velünk vagy nélkülünk, az idő halad."

" – Menj a pokolba! – kiált Adam dühösen Warner után.

– Az, hogy a pokolra megyek, még nem jelenti azt, hogy megérdemled őt."

" Remény.

Olyan, mint egy csepp tiszta méz, tavasszal virágzó tulipánmező. Friss eső, suttogott ígéret, felhőtlen ég, a tökéletes írásjel a mondat végén.

És ebben a világban csak ez tart engem a felszínen."