Van egy srác, akit bármikor felhívhatsz. Egy srác, akinek sok lány tudja a számát, aki egyetlen éjszakára a Tiéd lehet, és egyszeriben megváltozik az életed. Tudja, ki vagy, mit szeretsz, hová tartasz. Szigorú szabályokat kell betartanod, ha vele akarsz lenni. Soha többé nem találkozhattok, nem hív, nem válaszol, egyszerűen eltűnik az életedből. Egyetlenegyszer lesz csak a Tiéd. De teljesen soha nem kaphatod meg.
Liza, egy női magazin újságíró gyakornokaként próbál boldogulni, de a vérmes főszerkesztőasszony mindent megtesz, hogy megkeserítse a napjait. Egyedül segítőkész kollégájára, Barnira számíthat, akinek mindig kisírhatja magát. A sármos ex, Adrián újra feltűnik a lány életében, de csak szerelmi pótléknak tartja Lizát, aki így sem tud ellenállni neki…
Amikor a lány egy riport kapcsán felhívja azt a bizonyos számot, és találkozik a titokzatos Gábriellel, tudja, hogy nagyobb a tét, mint holmi újságírói babér. Mindketten súlyos titkot őriznek, mindketten kaptak már halálos sebet, és mindkettőjüknek szüksége van arra, amit a másik adhat… csak egy a gond, az éjszaka véget ér, és soha többé nem találkozhatnak. Vagy mégis?
Zakály Viktória a nagy sikerű Szívritmuszavar és Hanna örök fiatal írónője legújabb regényében egy izgalmas városi legenda nyomába ered: vajon tényleg megválthatja az életedet valaki, akivel csak egyetlenegyszer találkozol? És lehet belőle örök szerelem?
Egy újabb olyan regény akadt a kezemben, ami a megjelenésekor roppant érdekelt, de aztán idővel mégsem sikerült sorra keríteni. A megjelenése előtt mindössze egy hónappal kezdtem egy könyvesboltban dolgozni, így szó szerint minden nap kísértett. Mindig a szemem előtt volt, sokan hozták a kasszához is, sokszor kellett új példányokat kirakni belőle. A sok forgatás hatására a kíváncsiságom nőttön nőtt. Nagyon tetszett az, amit a fülszövegben találtam.
A könyvesbolt egy belső nyereményjátékán első helyezett lett a mi kis üzletünk, ezért ajándékba választhattunk a hozzá tartozó kiadó repertoárjából egy bizonyos összeg keretén belül. Gondolkodás nélkül vettem magamhoz Zakály Viki könyvét. Egy jelnek tekintettem, hogy úgy mondva ingyen is hozzájutottam. Igazi kincsként tekintettem rá. Otthon bekerült az akkor még igencsak kicsi magánkönyvtáram egyik polcára. És ott is maradt. Két évnek kellett eltelnie, hogy leemeljem és felüssem. Két év. Igazából most sem éreztem oly mértékű késztetést az irányába, amivel nem tudtam volna megbirkózni, de ez is a barátnőim és általam kijelölt 15 könyv egyike. Szóval nagy levegőt vettem és nekigyürkőztem.
Mivel régóta tologatott könyvről volt szó, így erősen élt bennem a teljesítési kényszer. Imádom csökkenteni a régóta halogatott regények listáját, mindig jó érzéssel tölt el, mikor látom, hogy kisebb lesz az a bizonyos szám. Visszagondolva nagyon is örülök, hogy megvolt bennem ez a fajta tűz és elhatározás, mert nem tudom, hogy nélküle képes lettem volna-e befejezni - főleg ilyen rövid időn belül.
Már a kezdetek kezdetén akadt vele problémám. A regény úgy kezdődik, hogy hajnalban főszereplőnk, Lizi kipattan az ágyból nagy nehezen és elindul futni. Egy apró sóhajjal nyugtáztam, hogy mennyire elcsépelt ez a kezdés. Mostanában a karakterek maratonjai igen felkapottak lettek. Mindenki szalad valamerre, hogy kitisztítsa a fejét. Na már most, már csak heccből is ilyenkor elkezdem számolni, hogy hányszor említi meg később a szerző a futást, hiszen mindig kijelentik, hogy rendszeres. Zakály Viki esetében ez háromszor fordul elő, abból is az egyik az epilógusban van. Tehát itt van egy regény, mely több hetet felölel, s a főszereplő rendszeresen sportol, tehát havonta kétszer elmegy futni. Aha, príma. Nos, szalad Liza, halad előre és közben elkezd gondolkodni. Mindössze pár oldal alatt eljutunk oda, hogy mennyire fájdalmas lehet, ha egy nőnek a nemiszervébe egy majdnem húszcentis tőrt helyeznek… HOGY MI?! Na, gyerekek, itt tettem le (először) a kötetet. Néztem a fülszöveget, vizsgáltam a besorolást, de sehol nem láttam feltüntetve, hogy ez krimi, thriller vagy pszichózis betegség témájú lenne. A sokk elmúlta után folytattam – s akkor megmagyarázásra is került az említett rész. De számomra már mindegy volt. Már tudtam, hogy nem fogok új kedvencet avatni.
Hamar kiderült, hogy Lizával nem leszünk barátok. Egy felelőtlen lány, aki azt hiszi, hogy köze volt a spanyolviasz feltalálásához is. Minden második oldalon szerettem volna a képébe ordítani, hogy attól még, hogy az apád író, te nem vagy az! Ahhoz mondjuk alkotni is kéne! Az egész regény alatt egy billentyűt sem ütött le önszántából, csak és kizárólag a munkájához alkotott. De ott sem sokat. Alapvetően rettentő kényelmes élete van, amivel nincs megelégedve. Ha nekem valami nem tetszik, akkor megkeresem, hogyan lehetne változtatni az adott dolgon. Liza legtöbbször ahhoz is buta, hogy felismerje azokat a helyzeteket, amik kedvezőtlenek a számára. Emellett pedig nyomatja a buta poénjait, amiken még csak mosolyogni sem lehet, nem hogy nevetni.
Elég sok mindennel kiborított a történet során. Nem láttam a létezésének értelmét. Sajnálom, de számomra ő az igazi antifőhős.
S akkor itt van még Gabriel, akiről szólna a könyv. Hát, nem tudom, engem ő sem győzött meg igazán. Nem dobtam el az agyamat tőle. Nem érintett meg úgy, mint másokat. Ahhoz képest, mekkora tetteket és gondolatébresztő magatartást társított hozzá az író, kifejezetten szürke figura. Ne haragudjatok, de bármelyik srácot leszólítom a környezetemben, az hasonlóan képes arra, hogy kifejezze a dolgokról alkotott véleményét értelmesen. Logikus gondolkodás! Ennyi. Minimális agyfunkció működtetés. Számomra az elvárt a Gabriel-féle szint, alatta nem foglalkoznék senkivel. S nem azért, mert annyira remek srác, meg egyedi, hanem mert ennek kellene a normálisnak lenni. Mármint nem a minden nap anoniman mással vagyok részre gondolok, hanem az intelligencia és az empátia szintjére.
S a többi karakter? Hát, egyik sem lett maradandó. Barnitól a hideg rázott. Az író próbált a tipikus informatikus képre építeni, majd folyamatosan adagolt információkkal próbálta félistenné alkotni. Csak találgatni tudok, milyen szerepet szán neki a későbbiekben a szerző, de van egy olyan megérzésem, hogy nem ő lesz a hős lovag…
A történet? Az alapötlet kifejezetten tetszett. Egy férfi, aki a titkok homályán keresztül mindössze pár óráig lehet a miénk, aztán eltűnik örökre. De az átélt pillanatok örökre megmaradnak. Akármilyen jó a koncepció, ez attól még egy piszok nehéz téma, ami rengeteg buktatót rejt magában. Kíváncsi voltam, miként kerüli ezeket ki a szerző, vagy hogyan fordítja őket a saját javára. Hát, az álmaim nem teljesültek: szemét becsukva vezetett minket végig az aknamezőn, s minden robbanásnál úgy tett, mint aki nem hall. Ezzel mindent aláásott. Az egész inkognitó megvalósítása borzalmas. Nem lettek kellőképp alátámogatva. Még egy Pest méretű városban is rengeteg ismerős bújik meg, akikkel simán össze lehet futni. De úgy tűnik, ez meg sem fordult a szerző fejében.
Az utolsó csapást a végső csavar vitte be. Annyira nevetségesnek találtam, hogy arra nincsenek szavak. Szinte az összes karakter hitelességét aláásták. Egy szerető szülő foglalkozott volna rég a felmerülő problémával, nem vár vele éveket. Egy orvos nem csak a vállát rándítaná meg ebben a helyzetben. És még sorolhatnám. Az egész logikai alapja úgy dőlt össze, mint a vízipisztollyal szétlőtt kártyavár. A lapok pedig úgy eláztak, hogy újra sem lehet építeni.
De hát egy szerelemmel átitatott könyvről beszélünk, így érdemes szót ejteni ezen részre is. Kezdjük ott, hogy a könyv erotikus kategóriába van sorolva, de ez olyan harmatgyenge, mint egy pillangó szárnya. Nem sok jelenet van benne, amire rá lehetne ragasztani az erotikus jelzőt. Ami pedig van, nos, hát, az is még bőven a romantika határán belül mozog inkább, szóval nem, egyáltalán nem erotikus könyvvel állunk szemben. De kapunk egy majdnem szerelmi háromszöget. Majdnem, mivel annál bonyolultabb a helyzet, hogy kapásból rásüssük ezt a jelzőt. Ugyanakkor nem érzem a mögötte levő érzelmek mélységét. Az egész szituáció felszínes, bár mit is várhatnék egy pár napos ismeretségtől?
Tudjátok mi a jó az olvasásban? Egy könyvet annyiszor veszek kézbe, ahányszor csak akarok. Vannak olyan kötetek, melyeket rongyosra forgatok, évente többször is felütök. Mások épp csak nem porosodnak a polcon, figyelek rájuk. Ám vannak olyan kötetek, amiknél sokkal nagyobb örömet okoz, hogyha a végére érek, semmint amit átad. Egyszerű ez, mint az Egyszeregy. Nem szeretném többet látni. Sem a folytatást.
Azt hittem, hogy több kötettel a háta mögött, két nevesebb kiadóval karöltve nagyobb szakmai tudással rendelkezik már az író. Elnéztem volna neki még, ha biceg, értékeltem volna, hogy legalább nem adta fel az álmát és halad előre. De a logika teljes mértékű nélkülözését már nem tudom szó nélkül hagyni. Ha már elcsépelt, humortalan viccekkel töltjük meg a lapokat, meg semmitmondó szereplőkkel, akkor legalább egy jó történetet rakhattak volna alá! De nem. Nem elég kiforrott. Olyan, mint egy finommotorika nélküli ember, aki épp valaki vakbelét műti.
Tudom, hogy én hoztam magamra a bajt, hiszen én jelöltem ki olvasásra ezt a kötetet, de nem voltam arra felkészülve, amit a lapok között találtam. Utolsó gondolatként csak annyit mondanék még, hogy Millim, minden elismerésem a tiéd, hogy hősiesen végigküzdötted magad a málna aranydíjat érdemlő olvasmánylistánk tagjain! Te vagy a példaképem!
"Sóhaj. Egy eszméletlenül jóképű srác a szobám közepén a kezében egy könyvvel. Van ennél szexibb dolog a világon?"
"Hogy nem te irányítasz. Talán ez a legfélelmetesebb érzés a világon. Hogy nem vagy ura önmagadnak, a sorsodnak."
"– Csodálatos a magyar nyelv. Tudtad, hogy a basz ige minden egyes igekötővel értelmes szót alkot? Próbáld ki!
Lenyelem az utolsó falatot, és az égre nézek, úgy gondolkodom. Végigsorolom, és tényleg, igazából mindegyiknek van értelme, és ami még megdöbbentőbb: egyiknek sincs köze a szexhez."
"– Miért van az, hogy az ember egész életében a nagy lehetőségre vár, amikor meg ott van előtte, akkor csak hebeg-habog, és hagyja elillanni? Miért ilyen tünékeny minden az életben?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése