Feltettem a polcra a szívemet

Vannak napok, mikor megszáll az ihlet és semmi másra nem vágyom, csak egy papírra és egy tollra. Van, mikor egy benyomás, máskor egy hang idézi elő. Sosem tudom, mikor jön és azt sem, mikor távozik.
Régóta nem látott vendégem most épp zenehallgatás közben talált meg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már rég nem a klippet látom, a szemem előtt egy másik film fut. S én hevesen ragadtam magamhoz, hogy megörökítsem. 

Nem lett tökéletes. Lenne mit csiszolni rajta. De gyakran a hibáktól lesz kiemelkedő. 

A teljes átélés érdekében, kérlek, mielőtt elolvassátok a novellámat, hallgassátok meg az ihletadó számot, az Intim Torna Illegáltól a Feltettem a polcra című dalt. Figyeljetek a sorokra, s halljátok meg a mögöttük csendülő érzéseket. 

Csak ezután jöjjön az, amit belőlem kiváltott. S ha ezzel is végeztetek, hallgassátok újra meg a számot. 

Végül pedig hasonlítsátok össze az érzéseiteket. Mi volt az első benyomás. Mit váltott ki az irományom. S mit az újbóli meghallgatás. Ha gondoljátok, írjátok is meg. Nagyon érdekelne!

Nem vagyok ártatlan, tudom, hogy nem vagyok az. Elvetettem a sulykot. Tudnom kellett volna, hol a határ, de elvakult dühömben azt sem vettem észre, pontosan mikor léptem át. Gyorsan történt. Pár másodperc alatt összeomlott a már amúgy is régóta málló fal. Láttam a szemében azt a pillanatot, mikor döntésre jutott. Láttam, mikor telt be a pohár. A régóta érlelődő gondolat döntéssé lépett elő. Nem szólt egy szót sem, csak összeszorította ajkait, majd besietett a hálószobánkba, kivette az ajtó mögül a bőröndöt és elindult a bejárati ajtó felé. Hiába rimánkodtam. Hiába fenyegettem. Hiába könyörögtem. Könnyes arccal csapta be maga után az ajtót. Csak a csend maradt utána. Csend és a benne kavargó érzések.

Készült már erre a napra. Látta maga előtt a pillanatot. Tudta, hogy meg fog történni, ezért előre összekészített magának egy menekülő felszerelést. Számított rá, hogy egyszer elvesztem a fejem. Vajon mikor pakolt be? Mióta félt tőlem, úgy igazán?  

Mindent megtett, az égbe is felvitt. Azt hitte, majd együtt fogunk szárnyalni. Azt hitte, hogy ő képes lesz arra, amiben oly sokan már elbuktak: megtanít repülni. De míg ő fent, a hegycsúcsok körül ropta égi táncát, addig én a földről néztem. Apró pont volt csupán, elérhetetlen távolságban. Kezdetben azt hittem, képes lesz rá: ő lesz az, aki megmutatja, mi is az igazi szabadság. Kezébe adtam az irányítást. De hiába. Elbukott én pedig lezuhantam. Sosem vallottam volna be, hogy magamban csalódtam, ezért őt kezdtem hibáztatni. Mindenért.

A sok kudarc után már nem hittem magamban, sem az álmokban. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, hogy vannak hibáim. Tudtam, hogy forrófejű vagyok, de sosem gondoltam igazán bele, mire is vagyok képes. Hibáztathatom azért, hogy fél tőlem, mikor önmagamtól is rettegek? Hogyan várhattam volna el tőle bármit is, ha még mindig körém fonódnak a múlt démoni árnyai? Hogyan tudnám széttörni a lelkemet rabul ejtő béklyókat? Miért nem tudott segíteni benne ő sem?

Gyerekkori sérelmek, kamasz tapasztalatok tarkítják utamat. A családom közel sem volt tökéletes, mégis, a magunk módján szerettük egymást. Volt, aki ezt szavak nélkül, folyton óvó tekintettel fejezte ki, más pedig az aggodalmának minden cseppjét a tenyerébe összpontosította, hogy onnan átadja. Sokszor ütött meg édesanyám, de minden fájdalmas érintkezésben a törődést éreztem. Nem akarta, hogy elkanászodjak. Nem akarta, hogy apám útjára lépjek. A maga módján figyelt rám, gondot fordított a nevelésemre. Én pedig szerettem ezért. Fájt minden csapás. Kisebb koromban másnapra gyakorta fedték testemet zúzódások. Elestem. Mindig ezt mondtam, ha bárki rákérdezett. Sosem vallottam volna be senkinek, hogy édesanyám bántalmaz, mert az én érdekemben tette. 

Egyszer mégiscsak napvilágra került. Onnantól kezdve mindenki másként tekintett rám. Volt, aki szánt, sajnálkozó szemekkel követte utam, míg a folyosón botorkáltam, mások pedig kigúnyoltak miatta. Kinevettek, bántottak, hogy egy lány elvert. Nem értették, miért nem ütök vissza. Egy idő után már én sem értettem.

S most itt vagyok, egyedül a lakásomban. Üresen. A könnyes szeme és a becsapódó ajtó hangja mindent kimosott belőlem. Nem maradt bennem sem frusztráció, sem düh, sem önsajnálat. Semmi sem maradt meg nekem. Teljes üresség. Tompa visszhangot ver bensőmben a szívem. Dübörögve kérlel, mozduljak már, menjek utána. De nem engedelmeskedem neki. Sosem tettem. Mozdulatlanul nézem az ajtót, s saját képem tekint vissza rám. Látom a tükörben azt a két szemet, melyet nemrégen még a remény töltött meg. Még látom bennük visszacsillanni a szép emlékeket. Ott van aprócska lángja az érzéseknek, melyek tegnap még nagy hévvel égtek. Benne rejlik minden kimondott érzés visszhangja és azok is, melyeket szavakkal nem lehetett kifejezni. Az őszinteség. A szenvedés. A múlt. A jelen. 

Igaz szerelem. Egyáltalán létezik? S ha igen, akkor tényleg ilyen? Egy apró szikra, melyből futótűz lesz? Gyorsan terjedő lángokkal fedte el teljes lényemet, maga alá temetve az észérveket. Maga alá temetve a múltat. Maga alá temetve mindent. 

De minden tűz egyszer kihuny, s csak a szürke hamu marad. Pernye száll a levegőben, s befedi az egész világot. Ott van a padlón, s ott van a kanapén. Ott van a kezemen, s ott van a szívemen. Belélegzem. Eggyé válok vele. Magam is csupán por vagyok, érzések nélküli halom a kék ég alatt. A parázstól messze vitt a szél.

„Nagyszerűek voltunk együtt. Ketten megválthattuk volna az egész világot!” Dübörög lelkemben. Bam-bam-bamm. A váza, mely egykor az asztalon állt, most ezer szikrázó darabként egyesül a tükörrel. Szerteszálló vízcseppek és szilánkok lepik el az ajtó előtti teret, melyre puhán érkezik a hat szál frézia, amit az évfordulónkra kapott tőlem. S akkor végigrobog rajtam a tűz, amit ő okozott. Felégeti artériáimat. Körbejárja testem minden porcikáját, majd a számon és az öklömön tör ki. Üvöltök. Török. Zúzok. Testemet már nem én irányítom. Nehéz visszaragadni a bennem lakozó démontól a hatalmat, mikor kiszabadul. Tombolni akar. A földdel egyenlővé tenni mindent. Egyáltalán nem akar visszavonulni a szívem sötét zugába, hogy újra rázárhassam az ajtót. Hogy újra óvatos legyek. Tartózkodó. Hogy újra ne érezzek semmit. Mert bármit engedek be - szeretetet, kíváncsiságot - odaadást, akkor is mindig ő kerekedik felül. Öve az utolsó szó.

Széttört bútorokra csepeg öklömről a vér. A néma csöndben végre meghallom önmagam. Hallom, ahogy a belsőm két énje egymás ellen feszül: az egyik folytatni akarja a pusztítást, míg a másik önsajnálatba fordulva összekuporodni és sírni. Villámként hat a felismerés: én okoztam ezt magamnak. Én voltam az, aki először emelte fel a hangját. Az én kezem lendült a magasba. Az én üvöltésem rázta meg a falakat. De az ő szíve tört először össze.

Kiskölyökként tanultam meg, miként óvjam meg magam. Nem engedtem, hogy bármilyen érzés áthatoljon a páncélomon, mely az évek során egyre csak gyarapodott. Nem hagytam, hogy bármi hatással legyen rám. Évekkel ezelőtt feltettem a polcra a szívemet, hogy ne törjön össze, ha vétkezek. Feltettem, hogy ne sérülhessek. Ő volt az egyetlen, akinek megmutattam. De neki. sem engedtem, hogy levegye. 

Egyedül állok a lakásom közepén, a bennem lakozó démonok pusztítása között. Egyedül vagyok, csak is egyedül. Nagy léptekkel haladok a szekrényem felé, ahol gondolkodás nélkül kezdek egy táskába ruhákat tömködni. Ingek, nadrágok, zoknik kerülnek a kezembe. A cipzár szemei hangosan egyesülnek, majd szinte kimenekülök a lakásból. Ki az ajtón. Le a lépcsőn. El a postaládák előtt. Ki a szabadba. Csak megyek. Egyesegyedül. Lépteim csattognak a köveken, egyre messzebb jutok. Messze a fájdalomtól, a csalódástól. Messze a szívemtől. Mert feltettem a polcra, s mostantól onnan ragyogja be az elhagyott eget.