„A szerelem bolonddá tesz.”
Úgy tűnik, a bolond szerelem a Roux család osztályrésze, és Ava Lavender, a madárszárnyakkal született lány örökségének kulcsa is. Ava felderíti Franciaországból Seattle-be költözött, különös családja még különösebb, huszadik századon átívelő történetét, miközben egyre inkább vágyik arra, hogy helyet kapjon a közönséges emberek között. Végül felkészületlenül kimerészkedik a világba, amely még nem döntötte el, leánynak vagy angyalnak tekinti-e őt.
Ava és családja élete egy napon fordulópontra jut, amikor megnyílnak az ég csatornái, esőcseppek és tollak záporoznak alá, és Ava sorsa mindörökre megpecsételődik.
Elbűvölő, költői történet sóvárgásról, vágyról és a szerelem fájdalmáról.
Nagy megbizonyosodással állíthatom, hogy bárki is látja meg ezen könyv borítóját, egyszerűen nem tud mellette csak úgy elsétálni. Legalább egy gondolatot szán rá, vagy jobb esetben olyannyira megragadja, hogy megáll és közelebbről is megvizsgálja. Az aranyozott szélű toll nemes, finom történetet sejtet, a cím pedig erős töltettel ruházza fel. A könyv hátoldalán található félmondat pedig a hab a tortán. Tökéletesen felkelti az olvasó figyelmét.
Engem sem hagyott hidegen. A megjelenést követően nem sokkal meg is kaptam ajándékba egy jó barátnőmtől, kollégámtól, ám azóta sosem vitt rá a lélek, hogy elolvassam. Első pillantásra is különleges hangulatot áraszt, így egy kivételes napra tartogattam. Mellette taszított a könyv merevsége, hogy alig lehet kinyitni anélkül, hogy megtörjük a gerincét. Nem szeretem, ha egy könyvnek nincs kényelmes fogása. Lehet bármilyen jó a történet, ha folyamatosan küzdenem kell, hogy lássam a sorok belső felét is. Nem is lehet így maximálisan kiélvezni.
Miközben a könyv arra várt, hogy levegyem a polcról, óvatosan beköszöntött az új év. Pezsgővel a kezemben ránéztem a könyvgyűjteményemre, keresve, mely kötet legyen az, mely elsőnek megörvendeztet egy kalanddal.
Ebben a különleges hangulatban szólított meg.
Úgy tartják, hogy az évben először olvasott könyv meghatározza a következő 365 nap olvasmányait is. Úgy érzem, hogy van benne valami. Például ha egy szomorú könyvvel nyitottam az évet, akkor utána sorba érkeztek a megrázó történetek, anélkül, hogy keresnem kellett volna őket. A tavalyi évben például több jó, de nem kiemelkedő krimi került a kezembe, miután az évet Sharon Bolton Egyikünk hazudik című regényével nyitottam meg.
Az Ava Lavender különös és szépséges bánata alapján az évem a meglepetésekről fog szólni. Száz és ezer ponton váltotta ki belőlem ezt az érzést. Voltak pozitív és negatív meglepődések is, s összességében azt kell mondanom: nem vagyok még teljesen biztos abban, hányadán is állok vele. Remélem, hogy mire kiadtam magamból a gondolataimat, teljesen kitisztul a kép.
Legszívesebben egyetlen gondolattal tölteném meg az egész oldalt: Ez nem egy ifjúsági regény. Ez nem egy ifjúsági regény. Ez nem egy ifjúsági regény. Mondom: ez nem egy ifjúsági regény! Minden egyes elolvasott mondat után ez ugrott a fejembe. Minden egyes lapozáskor hallottam agyamban visszhangozni. Minden gondolatnál dübörgött a mellkasomban. Ez nem egy ifjúsági regény.
Jogosan merülhet fel bárkiben, miért hangsúlyozom ezt ennyire. Nem mindegy igazából, hogy a könyvtárak és a könyvesboltok mely részén találunk rá? Hát, azt kell mondjam, nem. Mert itt van ez a fantasztikus könyv, amit, ha levesz egy zsenge tizenhárom éves a polcról, már az első oldalak után messze fogja hajítani. Jobb esetben. Ha kitartóbb, akkor kap egy cseppet a mágikus realizmusból és egy csipetet a kegyetlen, sötét világból is, s csak ezután rakja félre. Ez a könyv azoknak íródott, akik már tényleg megértek rá. Sokkal inkább tudnám elképzelni a szépirodalom kötetei között megbújva. Szerintem oda tartozik. Remélem, ezzel nem vagyok egyedül.
De természetesen nem csak a megérzéseimre alapozva jelentettem ki ennyire sziklaszilárdan, hogy téves besorolást kapott. Ha a történetet nézzük, akkor is nyilvánvalóvá válik, hogy egy hatalmas megtévesztés áldozatai vagyunk. Ugyanis a címszereplő, Ava Lavender, vajmi kevés szerepet kapott. Ez a könyv igazából egy családregény, ahol sokkal többet foglalkozunk a nagymamával és az anyával, semmint a szárnyakkal rendelkező lánnyal, pedig biztosra veszem, hogy az olvasók nagytöbbsége pontosan az ő történetére lenne kíváncsi, hiszen az sokkal érdekesebb, miként boldogul az emberek világában, minthogy a család további tagjai milyen lelki sérüléseket szenvedtek el.
Ava bánata teljesen eltörpül a felmenői életében bekövetkezett tragédiák mellett. Lehet, hogy pontosan ezért lett teljesen háttérbe szorítva. Körülbelül negyven oldal lehet, ami ténylegesen róla szól, ami valljuk be: kevés. Természetesen, ha címként azt adták volna meg mondjuk, hogy a Lavender család szépséges és külön bánata, akkor máris máshogy állna a helyzet. Abban az esetben egy nagyon elgondolkodtató regényt kaptunk volna. De sajnálom, ez az aprócska dolog túlságosan sokat elvett az olvasási élményből.
A történet generációkkal Ava születését megelőzően veszi kezdetét. Megismerjük a család teljes történetét, mely városból hova költöztek, s hogy mi volt ennek az oka. Láthatjuk a személyek különböző tragédiáit, hogyan hullt darabokra a kapocs közöttük. Meglepő dolgokat olvashatunk, melyek nagytöbbsége megrázó. Egyáltalán nem erre számítottam, így kétes szemmel szemléltem az eseményeket. Kezdetben nem értettem, miért fontos tudni ezeket, hiszen a főszereplő Ava, akinek az életére ezek természetesen hatással vannak, de mint tény van jelen az életében. Ebbe született bele. Elegendő lenne pár mondatban megfogalmazni, ki mivel küzd, kihagyva a teljesen érdektelen karakterek részletes leírását. Jobb lett volna, ha hamarabb a tárgyra tér, ugyanis Ava a regény közepén bukkan először fel, amire nincs mentség.
Olvastam a könyvet és teljesen el voltam képedve. Egyáltalán nem arról szólt, mint ami be volt harangozva. Nem tudott lekötni ez a depressziós család. Egyedüli reményem Ava és a szárnyai voltak, csak bennük hittem, hogy feldobják az eseményeket. Amikor végre megjelent, megkönnyebbültem. Úgy gondoltam, végre beindulnak az események. Hiszen egy olyan gyermek látott napvilágot, akinek a hátán két gyönyörű, szürkepettyes szárny van! S ott van még az ikertestvére is, Henry, a drága, mindenki által elfelejtett Henry. Furcsa módon ő volt az egyik olyan karakter, aki közel került hozzám. Lehet, közrejátszik a kutyához fűződő szeretete, de önmagáért is szerettem. Bonyolultabb lélek, mint ahogy gondolják. Okos, magának való, egyáltalán nem átlagos fiú.
Ahogy szó szót követett, rá kellett döbbennem, hogy mégiscsak valahogy belefolytam én is a történetbe. A különböző típusú szereplők felbukkanásával kezdtem látni magam körül az eseményeket, sőt, kezdtem átérezni a Lavender család tagjaiban lezajló érzéseket. Mindenki másként zárkózott be, de egyben egyeznek: a problémájuktól szabadulni nem tudnak, sőt, nem is akarnak, mivel elkerülő üzemmódot alkalmaznak. Az ő elvük szerint, amivel nem foglalkozol, az nem is létezik. Ám egy idő után mindannyian rádöbbennek, hogy ezt sem lehet örök időkig folytatni.
Akaratlanul is belefolytam az eseményekbe, s a szereplőkkel együtt érezve küzdöttem egy jobb jövőért. Reménykedtem, hogy nem fognak bizonyos dolgok bekövetkezni, míg másokért a kezemet összetettem, hátha megvalósulnak. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám.
Minden könyv szól valakinek, valakihez. Vannak, melyeknek a felvevői rétege szélesebb, mások pedig éppen csak egy vékony közönséget szólítanak meg. Leslye Walton könyve az utóbbi kategóriába tartozik, ám meg kell mondjam, ennek nem biztos, hogy így kellene lennie. Egy megfelelő címadással sokkal jobban eljutott volna azon emberek körébe, akik hamar beleszeretnének a különleges varázsába. Mert Ava Lavender és családja története varázslatos.
Kevesen lesznek, akik ezt a könyvet igazán értékelni tudják, s be kell vallanom, hogy magam sem tartozom közéjük. A végére magával ragadott a mágikus realizmussal finoman átszőtt világkép, ám az eleje számomra túlságosan elrugaszkodott és nem utolsó sorban érdektelen volt. Hiába ismertem el a történet legvégén, hogy szükség volt a családtagok ily részletes bemutatására, ám nem értem, miért kellett ennek Ava történetének ismertetésének rovására mennie. Az ő szála is lehetett volna domináns, ahelyett, hogy ennyire háttérbe szorítják. Kevés jelenet szólt igazán róla, lehet, hogy ez nem tett ki még ötven oldalt sem. S ezt nagyon sajnáltam.
Egyfelől megértettem a regény mondanivalóit, mégis, biztos vagyok benne, hogy csak a felszínt kapargattam. Ez a könyv nem hozzám szólt. Talán a humán beállítottságú olvasóknak több esélyük van megérteni, miről is szól az Ava Lavender különös és szépséges bánata. Mi pedig, akik reál beállítottsággal bírunk: vagy szeretni fogjuk a kiváltott érzéseket, vagy nem. De nagyobb az esély arra, hogy nem teljesen. Itt nincsenek konkrét tények, bármi megtörténhet.
Azoknak ajánlanám, akik két méterrel a föld fölött szárnyalnak, de nem felejtenek el letekinteni az alattuk húzódó valóság szörnyűségeire.
"– Csak azért, mert a szeretet nem úgy néz ki, ahogy szerinted ki kéne néznie, még ne hidd azt, hogy nincs az életedben!"
"Sokak számára maga voltam a hús-vér mítosz, a legpompásabb legenda, a tündérmese megtestesülése."
"Az esőnek télen egyszerűen jégszaga volt, mint a fülcsúcsot, arcocskát, szempillát maró, hideg levegőnek. A téli eső arra volt jó, hogy az ember takaróba és plédekbe burkolja magát, gyapjúsálját felhúzza az orrára és a szájára – és a rekedtes lélegzet gőze még jobban kicsípje a berepedezett ajkakat."
"Az a fajta szépség volt, akit csak a szeretet szemüvegén át vesz észre az ember."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése