Niitaabell Világa: Maggie Stiefvater: The Dream Thieves

Fülszöveg:

Varázslat és romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!

Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan például egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmai is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba.
Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey…

„A Hollófiúk elképesztően sokrétű és eredeti mese: semmihez sem fogható misztikus thriller. …A rajongók már tűkön ülve várták a második részt.” School Library Journal

Lenyűgöző új sorozat!
Hová kalauzol az elkerülhetetlen halál és egy különös szerelem?

A Hollófiúk első részét még régebben, a magyar megjelenésekor olvastam el. A könyvtárban bukkantam rá. A borító megfogott, így jött velem haza. Akkoriban nagyon tetszett. A folytatásra azonban nem volt lehetőségem, így maradt a vágyakozás. Tudtam, hogy egyszer a polcomat fogja díszíteni a teljes sorozat. Mikor a negyedik részt is a kezünkbe foghattuk végre magyarul is, akkoriban sikerült az összes kötetet megszereznem. Nem szeretek úgymondva használt könyvet venni, de ezen sorozat esetében kivételt tettem, hiszen akkoriban a második kötet hiánycikk volt. Nem mondom, hogy csúnya példányokra tettem szert, ám meg sem közelítik azt az állapotot, ahogyan én tartom a könyveimet. Ez főként a második rész olvasásánál, tehát most jött ki. A gerincén van egy halvány vonal, mely egy törésnek a kezdete. Ez mélyen megrendített, így a könyv olvasása még nehézkesebb lett, mivel nem szerettem volna ezt megerősíteni, így épp csak résre nyitva olvastam. Emiatt jó hosszú ideig el is húzódott az én mércém szerint mérve.

Ugyanakkor próbáltam haladni vele, amennyire csak engedte. Kíváncsi voltam, milyen hatást vált ki belőlem a történet, ugyanis az első részt nemrégiben újraolvasva, merőben megváltoztak az emlékeim. Anno szerettem, de most kevésnek bizonyult. Volt benne spiritusz, esély, de mégsem kaptam meg azt az érzést, mint zsenge olvasó koromban. De a folytatásban bíztam, főleg, mert sokan kihangsúlyozták, hogy ez a kedvenc kötetük a sorozatból. Szóval nagy reményekkel kezdtem neki ennek a küzdelmes, hosszan tartó olvasásnak.

A könyv öt főszereplővel dolgozik: a négy hollófiú és Blue, a Róka utca egyetlen látói képességgel nem rendelkező lakója. Az első kötetben már megismerhettük mindannyiójuk jellemrajzát, így a második kötetnek már magabiztosan álltam neki. Azzal a tudattal, hogy tudom, kitől mit várhatok. Ez a megérzésem be is jött. A gyerekek nem okoztak nagy meglepetést, pontosan az előre felvázolt szinteken mozogtak. Természetesen történtek apróbb változások, nagy felismerések, de ezek egyike sem volt olyan domináns, hogy bármely karaktert kiforgassa a megismert szerepéből. Ebből kiindulva nem is változott igazán az irányukba tanúsított érzéseim.

Adam az, akit még mindig nem tudok elviselni. Pedig emlékszem, régen megértettem az érzéseit, még odáig is elmennék, hogy nem is sajnáltam őt. Most viszont roppant mérges vagyok rá. Annyira egy öntelt hólyag. Ő savazza Ganseyt, hogy milyen beképzelt, meg mennyire irányításmániás, mikor ő maga generálja mindig a feszültséget. Semmi gond nem lett volna itt, ha nem direkt menne mindenkivel szembe. Az a legnagyobb bajom vele, hogy olyan dolgokért haragszik a többiekre, amiről egyáltalán nem tehetnek. Pl Gansey családi helyzete, tehát a szerető környezet és a gazdagság jelenléte. Arról sem a többiek tehetnek, hogy ő szégyelli, honnan jött, s eszébe se jut büszke lenni arra, mit ért el eddig az életben. Természetesen ebben a részben sem csupán antihősként van jelen, mint az előzőben sem, ám hiába vannak jó cselekvései, ha azok téves érzésekből fakadnak. Nem is értem, miért is barátkoznak vele a többiek. Én nem látom, hogy ő bármit is tenne azért, hogy megkedveltesse magát. Természetesen baj esetén nagyjából számíthatnak rá, de egy barátság nem csak erről szól.

Noah, akit viszont nagyon megszerettem az előző részben, sajnos elég kevés szerephez jutott. Reménykedem benne, hogy a továbbiakban ez meg fog változni és ő is sokkal inkább lesz látható, mint eddig. Ő az, aki a háttérből összetartja a csapatot. Csupa szeretet és érdeklődés, olyan, mint Pinokkió vállán ülő tücsök. Sajnos az Álomrablókban sem jutott nagyobb szerepkör neki, sőt, itt még a jelenléte is sokszor nem volt számottevő. Az eltűnése annál inkább. Viszont az a pár jelenet, amelyben fontos szereplőként volt jelen, nem csak háttértámogatóként, azokat nagyon szerettem. A szívemnek legkedvesebb epizódok voltak.

Gansey az előző részben kevésbé ragadta meg a fantáziámat, mint most. Már látom, mi mozgatja, hogyan gondolkodik. Kicsit jobban kiismertem, s rá kellett jönnöm, hogy őt bizony én megszerettem. Bár azt nem értem, miért próbálja a szerző folyamatosan, minden fronton ráhúzni, hogy irányításmániás lenne, amikor ez egyáltalán nem így van. Igazából sosem mondta meg, ki mit csináljon, csak neki voltak meg a szükséges eszközei a projekt további lépéseihez, ezért ő elindult egy úton, ahol a többiek követték.

S végül Ronan, az én kedvenc Hollófiúm. Miért van az, hogy az olvasóhoz mindig a nehezen kapható karakterek kerülnek közel? Ez a könyv szinte végig róla szólt, amiért repesett a lelkem. Őt szerettem volna igazán megismerni, az álarca mögé látni. Hiszen sohasem volt igazán negatív szereplő, a megnyilvánulásaiból is azért érezhető a tartózkodó szeretet. Az ő karakterében az tetszett leginkább, hogy tisztában van azzal, hogy nincs egyedül. Sokan vannak körülötte, akikre számíthat, ha baj van, s ez a tudat egy biztonságos burokba vonja, de nem él vissza vele. Ugyanakkor a saját álmát álmodja, s maga jön rá a lényeges dolgokra, önálló. Ebben a részben még jobban felfedezi, miként lehetséges az, hogy az álmából a valóságba magával hozhat dolgokat. Egyre érdekesebb kincsek lapulnak meg a kezében, melyek közül lenne, amit én is elfogadnék.

A könyvbeli események fokozatosan épülnek egymásra. Az egész sorozat mozgatórugója Gansey mániákus keresése, tehát, hogy megtalálják Glendowert. Ebben a részben már Cabeswater megléte is kérdéses, ugyanis miután Adam aktiválta a Ley-vonalakat, eltűnt. Ez megnehezíti a nyomozást, de a gyerekek nem adják fel. Nos, ez az egész Cabeswater-es szál az én számomra sokáig sántított. Nem bírtam összetenni, hogy most mégis ez mit takar, hogyan épül fel. Annyira misztikus lett az irányvonal, a sejtelmes megfogalmazásokkal, hogy míg a történet háromnegyedénél vissza nem tértek rá pár szó erejéig, hogyan is épülnek itt fel az erőviszonyok, addig elveszettnek éreztem magam. A felszínt láttam, értelmeztem, de nem volt teljes a kép, a szélén mindig voltak homályos foltok. Valószínűsítem, hogy emiatt volt az, hogy úgy éreztem, noha a végső cél ki van jelölve, mégsem célirányosan tartunk felé. Mindenki csinálta a saját kis dolgát, apróbb előrelépések történtek, de úgy éreztem, igazából senki sem tudja, mit csinál, hova tart. Nem voltak kiforrott tervek, előre megtervezett lépések. Emiatt pedig még lassabban ment a könyv olvasása. Úgy éreztem, hogy feleslegesen húzzák az időt, melyből amúgy sem áll sok a rendelkezésükre, s a végén a saját hanyagságuk miatt kellett annyira kapkodni minden fronton.

Noha a történet felépítése számomra nem volt megfelelő, azért mégiscsak akadt pár attitűd a történetben, amik vittek előre. Ennek nagyon örültem, mivel, ha ezek a kis segítő mankók sem lettek volna jelen, akkor nem hiszem, hogy képes lettem volna sokáig folytatni a történetet, vagy ha ki is tartottam volna, kínkeservesen könyörögtem volna a végéért. Mert egyszerre élveztem és mélységesen untatott is.

A nyelvezet az egyik, mely megfogott. Tetszik a szerző szóhasználata, ahogy apró kis ismétléseket tett néhány jelenetbe, mely által igazából sem megerősíteni nem kívánja az adott szó hangsúlyát, sem kiemelni a történetből, pusztán a szórakoztatás célját elégíti ki. Mivel fiatal srácokról és egy minden fronton különleges családról van szó, így rengeteg humorral átitatott helyzet lépett fel, melyek szintén színfoltként virítottak a szürke égbolton.

Illetve van valamilyen különleges varázsa ennek a sorozatnak, mely arra ösztönöz, hogy folytassam és szeressem. Nem egészen tudom megragadni, miben rejlik, hogyan tör felszínre, mindössze a benyomásaim mondatják ezt velem. Körül lengi valami egyedi, valami különleges mágia, mely teljesen beburkolja, s melynek én is részese szeretnék lenni. Egyszerűen én is szeretném átélni Cabeswater csodáit és nagyon érdekel, mi vár még a kis csapatra, ki találja meg végül Glendowert, s milyen áldozatokkal jár a rögös úton való közlekedés.

Ha úgy vesszük, akkor pozitív élménnyel zártam le az olvasást. Noha nehezen haladtam vele, mind a saját példányom minősége, mind a szereplők céltalan bóklászása miatt, mégis a saját bája teljesen bűvkörébe zárt és ösztönöz a további kitartásra. Tehát az már biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot.

Az első részből az újraolvasás során kiábrándultam, de a második kárpótolt. Az, ami a Hollófiúkból hiányzott, az Álomrablókban már megvolt. Valahogy erősebb volt a mágikus kisugárzása, a titok iránti elhivatottság.

Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott, még ha úgy is érzem, hogy túl lett húzva a történet. Mindenesetre a karakterek egyre érdekesebbek lettek a számomra, s kíváncsian várom, hogy a közöttük feszülő érzelmek miként fognak kicsúcsosodni.

"Noah nevetése szűrődött ki Ronan szobájából. Noah és Ronan különféle tárgyakat dobált le a parkolóba az emeleti ablakból. […]

– Kidobott az ablakon!

– Már úgyis halott vagy! – kiáltotta éneklő hangon Ronan az ajtaja mögül."

"Nem jó, ha már azelőtt megismerjük a poklot, hogy odakerülnénk."

"Noah az előbb elcsatangolt valahova, de most diadalittasan tért vissza, kezében egy hógömbbel. Addig álldogált Ronan háta mögött, amíg a barátja el nem lökte magát a polctól, hogy megcsodálja a szóban forgó ocsmányságot. A gömb belsejében feldíszített pálmafa és két arctalan napozó fogta közre a kézzel festett, alapjaiban téves feliratot: VALAHOL MINDIG KARÁCSONY VAN.

– Csillámporos – suttogta Noah áhítatosan, azzal megrázta a hógömböt."

"– (…) A valóságot mások álmodják helyetted."