Ötágú csillagot alkottak a kis bucka körül. Csak ők tudták, hogy a frissen felásott föld sírgödröt takar. A fagyott földet ásni olyan volt, mintha kőbe akartak volna vésni valamit, ezért felváltva dolgoztak. Mindenkire sor került. Mind az ötükre.
Ha felnőtt méretű gödröt kell ásniuk, az tovább tartott volna.
Kézről kézre járt az ásó. Volt, aki tétován, habozva fogta meg, mások biztosabb kézzel. De senki sem ellenkezett, és senki sem szólt egy szót sem. Tisztában voltak vele mindannyian, hogy egy ártatlan életet vettek el, de az egyezség megköttetett: a titkaikat el kell temetni!
Amikor megtelepedtek a sírhanton a szállingózó hópihék, a csoport tagjainak hátán végigfutott a hideg. Aztán ment ki-ki a dolgára: az öt emberalak lábnyomai csillagot tapostak a friss, ropogós hóba.
Elvégeztetett.
Ám a titkok sosem maradnak eltemetve
Angela Marsons valósággal berobbant a Kim Stone felügyelőnő bűnügyeit leíró sorozatával az angol krimiirodalomba. Óriási sikert arató első könyvével hónapokig vezette az eladási listákat, szarkasztikus, ám szerethető főszereplője pedig elszántan göngyölíti fel a nehezebbnél nehezebb eseteket.
Angela Marsons neve már kis hazánkban is sokaknak ismerősen csenghet. Kim Stone sorozata csak úgy robbant a krimi rajongók körében. Immáron négy kalandját is megismerhetjük a General Press kiadó jóvoltából. Már több éve foglalkoztatott engem is. Az Elfojtott sikoly első pillantásra megragadta a képzeletemet, pedig akkor még egyáltalán nem rajongtam a krimiért, mégis, úgy éreztem, ebben lehet valami, ami kiragad a megszokottból és valami újat mutat. A fülszöveg érdekesnek bizonyult, s egyre nagyobb kedvem támadt hozzá, mely egyre csak fokozódott. Ennek ellenére hosszú időnek kellett eltelnie, mire a kezembe vettem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Mindig volt más, könnyebben elérhető, amit ugyanúgy szerettem volna olvasni. Talán azért merült ilyen sokáig feledésbe, mert a házi könyvtáramban nem található meg, ezért elsőnek a beszerzéséről is gondoskodnom kellett. A tavalyi év második felében váltottam az itteni könyvtárba bérletet, így úgy gondoltam, lassan eljön az ideje ennek is. Miután többször is sikertelenül „vadásztam” rá, feliratkoztam az előjegyzési listára. Egy hideg januári napon pedig jött az értesítő, hogy mehetek érte. Így végre, hosszú várakozás után sorra kerülhetett ez a sokak által szeretett regény is.
Sokat vártam rá és a legtöbb olvasó barátom, általam követett könyvmoly jó véleménnyel van róla. Az új részeket mindig lázas várakozás előzi meg a részükről. Úgy gondolom, emiatt érlelődött bennem egy elképzelés, melynek elvárásai napról napra nőttek. Szinte isteni szintre emeltem ezt a regényt, noha még csak a közelembe se került. Biztos vagyok benne, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem tudtam maximálisan kiélvezni. Mert sokat vártam el tőle. Olyan mércét állítottam fel vele szemben, amit még egy sok évnyi tapasztalattal és milliós rajongótáborral rendelkező író sem tudott volna talán megugrani. Ritkán szalad el velem ennyire a ló, de még ilyen esetben is tudok nagyjából kívülállóként tekinteni az általa nyújtott élményre, félre tudom tenni a személyes szeszélyeimet, melyek alapvetően nincsenek kihatással más olvasási élményére. Most ezt az állapotot mégis nehezemre esik elérni. Mert csalódtam. Nagyon. Ennél többre számítottam. S van egy olyan érzésem, hogyha nem vártam volna remegve, akkor sem ütött volna akkorát, mint, ami elvárható lett volna.
A történet főhőse, Kim Stone rendőrnő, akiről rögvest megtudjuk, hogy egy valódi kemény nő. Motorral jár, az igazság nevében még a törvénnyel is szembe megy - furcsa ellentét - , s úgy szúr, mint egy tövises bozót. A nyelvét felvágták, nem tudja hogyan kell viselkedni a legtöbb esetben, de mégis szimpatikus lesz a számunkra, mert minden tettét igazolja az, hogy megszállottan nyomoz az épp aktuális „főellenség” után. Nem tűri a várakozást, sem a halasztást. Mindent azonnal akar. S természetesen a történet előrehaladtával kiderül, hogy a nyomozásnak személyes vonzata is van: sosem volt felhőtlen a gyerekkora. Nem ismerős ez nekünk valahonnan?
S ez volt az, ami főként eldöntötte, hogy én ezt a regényt nem fogom tudni igazán értékelni. Mert, ha akkor, amikor először megpillantottam, ott nyomban vettem volna kézbe, akkor rajongással tekintettem volna rá. Minden elképzelésemet felülmúlta volna. De így, hogy már nem egy krimi, thriller fordult meg a kezeim között. Hát, így már csak azt mondanám, hogy egy a sok közül.
Egyszerűen nem értem, hogy a női nyomozókat miért kell egy kaptafára megalkotni. Megértem, hogy egy férfiak és bűnözők uralta világban csak akkor tud az ember egészben maradni, ha kemény, ám ezt nem csak úgy lehet elérni, ha egy mindenkitől magát távol tartó, lelkileg sérült embert helyezünk a középpontba. Mert azzal még nem fog se tiszteletet se szánalmas ébreszteni bennem, hogy minden segítő kéztől elhatárolódik, s maga megy szembe a nagyvilággal. Természetesen, ezen szakma tipikusan férfias, ezt elismerem, tehát kell a bizonyítás, mégis azt mondom: az újdonság varázsával érne fel, ha egy nő itt a saját fejével, a határozott, de barátságos jellemével tudna érvényesülni, ahelyett, hogy minél nagyobb érzelmi roncsot csinál belőle a szerző.
Nem mondom, kellett pár oldal, míg ezen túl tudtam tenni magam. Maga a történet se segített hozzá az elején ahhoz, hogy elkezdjem megszeretni. Teljesen más volt, mint amit a fülszöveg és a rövid intro sejtet. Azok szerint egy sokkal sötétebb történetet vártam volna el. Természetesen megkaptam ezt a fajta adalékot is, derültek napvilágra olyan tettek, melyek mélyen elborzasztották lényemet, ám még azokat sem éreztem teljesen helyénvalónak. Hiányzott belőle a fokozatosság. Nem tartom helyesnek, mikor van egy egyenletes gyorsulást végző cselekményünk, melyekbe random helyekre kiugró értékek kerülnek. Akkor inkább a sebessége rohamosabban növekvő tendenciát mutasson, minthogy ilyen összevisszaságban legyünk. Olyan érzés volt olvasni ezt a könyvet, mint horgászni: alapvetően unalmas, ám ha éppen megmozdul a csali, akkor még a levegőt is visszatartva koncentráltam, hogy megszerezhessem erőfeszítésem gyümölcsét.
A történet egy szálon halad, ám többféle nézőpontból láthatjuk az eseményeket. A szereplők gyorsan váltakoznak, rövid fejezetekben bontakozik ki előttünk a teljes kép. Kim nyomoz egy, már sok éve meggyilkolt fiatal ügyében. A holttestet egy ásatási területen fedezték fel. Ám nem csak csontok kerültek elő a földből, hanem régi titkok is napvilágra bukkantak. A gyilkos felkutatása közben megismerkedünk az egykori árvaház volt lakóival, dolgozóival, s velük együtt veszünk el a rettenetes múltban.
Sokszor éreztem, hogy nem tudom, éppen merre tartunk. Megesett, hogy vissza kellett lapoznom, újraolvasni egy-egy részt, mert annyira untatott, hogy fel sem fogtam a tartalmát. Valahogy engem a könyv humora sem nyert meg. Legtöbb helyen erőltetett vagy épp ízléstelen. Nem tartottam helyénvalónak. Főleg, mert ezzel szemben olyan nyomozókat kaptunk, akikről mindössze annyit tudunk meg, hogy borzalmas a humorérzékük, más egyebet, nem sokat. Érintőlegesen elhangzik róluk egy-két szó, ám ez bőven nem elegendő ahhoz, hogy a csapat munkájába belelássunk. Ennél több kellett volna.
A krimik és thrillerek esetében a fő, égető kérdés mindig a gyilkos kiléte vonja maga után. Ez most sincs másként, ám gyakorlott olvasók számára nem okoz nehézséget kideríteni, ki állhat a szörnyűségek mögött: az első színrelépésekor már biztos voltam benne, hogy ő lesz a ludas itt. Ahogy haladtam előre a történetben, a szerző próbált félrevezetni, ám ezen kezdeményezései nagyon gyengének mondhatók, így végig megtartottam a hitem, míg igazam nem lett.
Ennek ellenére, azt azért nem jelenteném ki, hogy nem tudott meglepni. Voltak benne olyan fordulatok, melyek belőlem is döbbenetet váltottak ki. Különösen a végső csavar utáni oldaltöltések kerültek hozzám közel. Volt, hogy leesett az állam, noha miközben a földön keresgéltem utána, rá kellett jönnöm, hogy az író hibát is vétett: az utolsó döféshez szükséges dolgokat nem tudta megfelelően kivitelezni. Maradtak a történetben apró hibák, amiket nem lehet vele megmagyarázni. De ettől független, elismerem, hogy jó ötlet volt.
Akadtak a szívemnek kedves jelenetek is, melyek színfoltként ragyogtak ki a lapokról. Ezeknek hála a történet olvasása még az unalmasabb részeknél sem akadt meg, könnyen lehetett vele haladni. Most pedig pontosan erre volt szükségem. A sztoriba szőtt valós tények, melyek alátámasztották az események forgatagát pedig külön üdítően hatottak rám.
Hogy sikerült-e megfelelnie az alapvető elképzeléseimnek? Nem, egyáltalán nem hozta az elvárt szintet. Ennél sokkal nagyratörőbbnek képzeltem el a regényt, sokkal másabb jellemnek Kimet, és csalódnom kellett, hogy az egyediség helyett egy klisébabát találtam. Én mondom, a krimiknek szükségük lenne már egy olyan nyomozó - vagy rendőrfőnöknőre is, aki nem egy érzelmileg sérült roncs, aki nem a munkába menekül a saját élete és múltja elől. Mert nem csak a fájdalmak miatt lehet valaki motivált és nagy teljesítőképességű.
Ugyanakkor elismerem, hogy nem volt rossz könyv. A történet zömében vitt előre, volt, mikor meglepett vagy épp megbotránkoztatott, sőt, még olyan is akadt, mikor egy kis melegséget csempészett a lelkembe. A vége tényleg bravúros lett. De már több olyan könyvet olvastam, mely teljesen erre a sémára épül.
Elsősorban azoknak ajánlanám, akik most kezdik megízlelni a krimik libabőrt okozó, megbotránkoztató, de mégis fantasztikus világát.
"Az emberi természet már csak ilyen: szeretünk meglesni olyasmiket, amitől utána rémálmok gyötörnek minket…"
"Olvasta valahol, hogy a lelkiismeret nem több, mint a lebukástól való félelem."
"Nem iszom, nem dohányzom, nem száguldozom luxuskocsival, nem hajkurászok nőket.
De a jó kávét szeretem."
"Tisztában voltak vele, hogy az egész világot nem tudják megváltani, bármennyire szeretnék – de vannak pillanatok, amikor egyszerűen muszáj foglalkozni a világnak azzal a parányi részével, amelyikbe az ember éppen belebotlik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése