Niitaabell Világa: Justin Cronin: A tizenkettek ( A szabadulás 2.)

Fülszöveg:

Justin Cronin trilógiájának második kötete újabb mesteri formába öntött, vérfagyasztó remekmű, méltó folytatása A szabadulásnak.

Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön. A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük. Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét. Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti.

Justin Cronin munkássága mindig is közel fog állni hozzám. Ő nyitotta meg számomra az olvasás egy új világát: megmutatta, hogy a világvége hangulat legtöbb esetben nem a depressziót váltja ki az emberből, hanem a túlélni akarást. Egy olyan történetet alkotott meg, ahol láthatjuk, miként következett be a baj, s mi lett a végső eredménye. A teljes folyamatot elénk tárja, ezáltal az olvasó megkaphatja azt, ami a legtöbb disztópiából hiányzik: a miért és a hogyan kérdésre is a választ.

Az első rész, mely A szabadulás címét kapta egy jó, vaskos kötet lett, mondhatni elsőrangú védekezési fegyver világvége esetén. A történet tömény, a szerző sok olyan részletre is kitért, melyek inkább a világkép felépítésében segédkeztek, semmit a történet gördülékeny előrehaladásában, ám ennek ellenére nem mondható el róla, hogy nehezen csúszna az olvasó számára. Nem, meglepően hamar a végére lehet érni, mivel a történet egy szempillantás alatt a hatalma alá von bárkit.

Ennek a csodálatos műnek a folytatását vettem nemrég kézbe, hogy újra elmerülhessek a Justin Cronin által megalkotott világban.

Az előző rész ott ért véget, hogy Amy és Stacey nővér, Peter és a többiek segítségével legyőzték Babcockot, aki első volt a Tizenkettek között. Akár három könyvnek is megfelel eseményt kaptunk, ám véleményem szerint ez így volt tökéletes: vétek lett volna tagoltan kiadni. Főleg, mivel ő még csak egy volt, tehát maradtak még tizenegyen, akik miatt az emberek kora leáldozott. Szóval, vár még ránk egy nagy kaland, aminek a végén az emberiség vagy győz, vagy kipusztul. Justin Cronin esetében ez nem egyértelmű.

Biztos vagyok benne, hogy aki kézbe vette a folytatást, kivétel nélkül arra gondol, hogy kis időugrással, de onnan halad a történet továbbra is előre, ahol abbamaradt. Pontosan ezért volt a számomra olyan meglepő, hogy visszaléptet a szerző minket a Start mezőre: A harminc perc letelt, a fertőzöttek kiszabadultak, a világvége már a sarkunkban van. Itt már jártunk, noha éppen Amy és Wolgast történetét láthattuk, de akkor is nagyjából tudjuk, hogyan tarolták le a fertőződöttek a világot, vagyis legalább a kontinenst biztosan. A második részben jobban elmerülhetünk a megalkotott világban. Újabb információmorzsákat kapunk a terjedési vonalról, a katonai rendelkezésekről és az emberek menekülési hullámainak kialakulásáról. Lebilincselő volt olvasni ezeket a részeket, mégis folyamatosan az pörgött bennem, hogy ez már a múlt, miért ezzel foglalkozunk még mindig, hiszen égetőbb problémáink is vannak. Tizenegyen még mindig életben vannak. Mert ez nem egy rövid bevezetés volt, nem csak egy szösszenetnyi visszatekintés, hanem kétszáz oldalnyi mesélés. Ez a könyvnek az egyharmadánál kicsit kevesebb része. Nem értem, hogy gondolta ezt a szerző. Aláírom, nagyon érdekes volt látni, Lila történetét is. Szívem szorult össze ezért a szerencsétlen asszonyért. Nagyon hozzám nőtt, de mégis… végig úgy gondoltam, hogy ezeket az első részben kellett volna leírni. Nem találtam megfelelőnek a felépítést. A kétszázadik oldalon túljutva is még a múltban bolyongunk apró, tragikus és meghatározó események erejéig. Láthatunk katasztrófákat, pálfordulásokat és egyéb olyan dolgokat, melyek a krónikások biztosan feljegyeznének. Majd végre elindul az a sztori, aminek az elejétől kezdve kellett volna futni.

Ahogy haladtam a könyv vége felé, egyre jobban megértettem, miért tértünk megint vissza a múltba. Ha csak ezt a könyvet nézzük, akkor egy teljes, kerek történetet kapunk, amelyben még a legapróbb, akár száz évnyi távolságot felölelő összefüggéseket is megláthatjuk. Ha ezeket az információkat a szerző nem bocsátotta volna a rendelkezésünkre, akkor nem lehetnénk tisztában bizonyos szereplők indíttatásaival és nem értenénk, miért volt a véghelyzet elkerülhetetlen. Ez a könyv is egy külön csoda. Ilyen összeszedettséget már évek óta nem láttam a lapokon! Mégis, ha nem egyedileg nézem, hanem a teljes sorozatot szemlélem, akkor nem vagyok abban biztos, hogy ez a módszer igazán célravezető volt. Biztos vagyok benne, hogy sok embertől hasonlóképp elveszi a kedvet majd az eleje, mint tőlem. Mert nem azért vette kézbe a folytatást, hogy még mindig az előzmény utcáit rója. S lehetséges, hogy sokan ezért félre is teszik, nem folytatják. Amiért pedig nagy kár lenne.

Peter itt még nagyobb szerepet kap, mint az első részben. Ott a legtöbbször csak sodródott az árral, viszont mostmár a talpára állt és önálló, komoly döntéseket hoz, mely sokszor végzetesnek bizonyulnak. Ahogy Peter is megváltozott, úgy a többiek sem maradtak a régiek. A világ megköveteli tőlük a folyamatos fejlődést. A kis, különleges Amy, a Sehonnan Jött Lány még mindig egy igazi csoda. A könyv legszimpatikusabb karaktere a furcsaságai ellenére is.

Természetesen kaptunk új szereplőket, illetve több, az első részben épp csak érintett karakter lett felemelve. A szerző is érezte, hogy itt már azért lehetnek gondok a későbbiekben, ezért a könyv hátuljában létrehozott egy névjegyzéket. Ennek kifejezetten örültem, mert nem egészen értettem, hogy miért A tizenkettek a könyv címe, mikor egy már elhunyt közülük. A Nulladik fertőzöttet teljesen ignoráltam a tudatomban, így nagy meglepetésként ért a sejtetett léte. És rengeteg kérdést vetett fel bennem.

Az előző részt nagyon nehéz lenne felülmúlni - ez egyértelmű. Bizonyos szemszögből nézve nem is sikerült ez a folytatásnak. A regény felépítése nem sorozathoz méltó, sőt, például Dannyék szála is inkább csak érdekes, informatív jellegű, semmint a történethez szorosan csatlakozó. Ettől független, valamilyen szinten mégis képes volt a szerző kiemelkedőbbet alkotni. A szoros, apró összefüggések, melyek több százévnyi távlatból is behálózzák a regényt, egyszerűen zseniálisak. A végjáték pedig, noha hamar lecseng - talán túl gyorsan is - mégsem hanyagolható el. Nagyot alkotott a szerző, kifejezetten nagyot. Bővelkedett azon fordulatokban, melyekre egyáltalán nem számítottam.

Természetesen voltak kiszámítható pontjai. Legfőképp engem a személyek védelme zavar. Ahhoz képest, hogy világvége után vagyunk, ahol az emberi élet már nem számít, mégis, ez a kétmaréknyi embercsoport, akik a történet középpontjában állnak, létszámilag csak minimálisan változik. Félre ne értsetek, mindannyijukat imádom és meggyászolnám, ha bármelyiküket is elvesztenénk, mégis emiatt túlságosan optimista a kicsengés - mely éles ellentétben áll a történet bármely epizódjával. Természetesen ahogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, a szerző máris elvett valamit, valakit, aki a kiemelt kedvenceim között volt, mintha rá akart volna cáfolni az elképzeléseimre. De mellette adott is. Egyensúlyban tartja a teljes történetet.

Az eksztázis élményt kiváltó A szabadulás című regény után A tizenkettek méltó folytatás. Noha voltak vele problémáim, amiket nem tudok maximálisan megbocsátani (nem, akkor sem tudok túllépni az első párszáz oldaltöltésen, ami pont annyira lényeges, mint amennyire felesleges), még mindig azt kell mondanom, hogy ez a pasi aztán tud valamit. Ha zombi/vámpír támadás történne, én tuti addig mennék, míg oda nem érnék hozzá, mert nála van a túlélés kulcsa. Ebben biztos vagyok. Nem hiába rajongok ennyire ezért a sorozatért!

Egyáltalán nem mézesmázos. Végtére háborús övezetben vagyunk, nem érünk rá a mély érzelmek felszínre hozására! Nem, itt menni kell előre, élre törni, akár a saját életünk árán is. Fondorlatosnak kell lenni. S a legfontosabb: nem szabad feladni. De azért emellett mégis emberekről beszélünk, akiknek fontos a különböző kapcsolatok építése, hiszen a saját lelki nyugalmuk és meggyőződésük nélkül nincs erő, mely előrefele hajtaná őket ebben a zord világban. Minimális romantika, melytől még egyáltalán nem lesz romantikus, ám mégis megmutatja, hogy nem egy rideg, pusztulásra ítélendő világban járunk. Megmutatja, hogy miért érdemes küzdeni.

Azt hiszem, Justin Cronin nevével bármit el tudnak nekem ezentúl adni. Tehetséges, jó képzelőerővel rendelkező író, akinek fontos a történet határozott felépítése és a különböző taktikai lépések és összefüggések felvázolása.

Szóval, ide nekem a harmadik résszel is, hogy láthassam, kik fognak végül győzedelmeskedni: a fertőződöttek vagy az emberek. Válaszokra van szükségem! Válaszokra!

"Furcsa, hogy az egyik nap még teljes őrültségnek tűnhet valami, ami másnap már a legésszerűbb dolog."

"Széteshet a világ, de a gyerekek akkor is gyerekek maradnak, pillanatokon belül félre tudják tenni minden gondjukat, és elmerülnek a játékban."

"– Ha jobban belegondol, igazából ez benne a legrosszabb. Próbálkozhat az ember, ahogy csak tud, soha senki nem fogja tudni, hogy valójában kicsoda ő."

"Az élet, barátom, még a legsötétebb éjszakában is diadalmaskodik."

"Az egyik percben az ember még teljesen egyedül van a gondolataival, a következőben meg jön valaki, aki mintha ismerné a lelke legmélyét, és akinek az ember könnyedén megnyílik. A férfi nem tudta volna megmondani, mennyi ideje bámulják egymást. Egyre csak nézték egymást, és egyikük sem fordította el a tekintetét, mert nem volt meg bennük hozzá sem a sem a szándék, sem a mersz, sem a vágy."