Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.
Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.
Vannak olyan könyvek, melyek minden józan ész ellenére úgy vonzanak, mint molyt a láng. Még ha tudom, hogy valószínűleg meg is égetem magam, akkor is próbálkozom. Bár Jenny Han könyvéhez nem teljesen így álltam, mégis így éreztem magam. Úgy közelítettem felé, mint a kis bogár, aki képtelen ellenállni a fény erejének, bár hittem benne, hogy szeretni fogom.
Sok időnek kellett eltelnie, hogy végre kezembe vehessem ezt a könyvet. Mindig volt valami más, valami fontosabb, ami miatt háttérbe szorult, kezdett megfakulni a vágyakozás. Aztán jöttek a hírek a filmről és újfent szerettem volna kézbe venni, mielőtt azt megnézném. Egy szép napon, mikor a könyvtárunk weboldalát böngésztem, nézegetve az elérhető funkciókat, rákerestem, majd mivel láttam, hogy éppen valaki olvassa, ezért előjegyzést adtam le rá. Ezzel eldöntetett: egy hónapon belül olvasni fogom. A sors különös fintora, hogy az előző könyvmoly kicsit később vitte vissza, így a februári tervből márciusi megvalósítás lett. De ez semmit nem változtatott a hozzáállásomon.
Mikor bejelöltem a moly.hu oldalán, hogy elkezdtem az olvasást, rögvest záporoztak a kommentek, hogy várják, mit fogok szólni hozzá. Nos, ez egyben volt jó és rossz ómen is, de bátran álltam elébe.
Kicsit úgy érzem, félrevezettem magam. Valamiért rengeteg megírt szerelmes levélre számítottam, nem csak pár darabra. Nem mintha az öt kevés lenne, pont ellenkezőleg, de abban a hitben voltam, hogy egy fiúnak akár több is járhatott. Emellett azt hittem, hogy ezek tartalma még inkább előtérben lesz, nem csak néha meg-megjelennek, hogy aztán messze vigye őket a szél. Ugyanakkor mégis elismerem, hogy az egész történet ezekre a rövidebb-hosszabb kinyilatkoztatásokra épül, így szerves alappillérjei a könyvnek. Ez volt az első vegyes érzés, ami elfogott olvasás közben. Utána jött az áradat.
A történet viszonylag egyszerű: van egy kamasz lány, aki szerelem-búcsúztató leveleket írt önmaga szórakoztatására és lelki békéje érdekében, majd ezeket a személyes iratokat valamilyen furcsa módon egészen a címzettekig fújta a csalfa szél. A legnagyobb problémát a szomszéd srác személye jelenti, aki a nővére fiúja volt. Hogy ne kerüljenek felszínre a bonyodalmakat okozó valós érzelmek, ezért Lara Jean kieszel magának egy mentőakciót, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy előre eltervezte. Ez az alapfelállás. Az egész sztori aranyos és gördülékeny. A regény olvastatja magát, zsipsz-zsupsz a végére lehet érni. Tele van érzelmekkel, lényeges mondanivalóval, életigazságokkal és tinédzser drámákkal, miközben az egészet cukormázzal borította le a szerző. Megértem a rajongókat, mit is szeretnek ebbe a regénybe. Ha úgy nézzük, engem is sikerült bevonzania, hiszen voltak olyan részek, mikor feszült figyelemmel követtem a szereplők lépéseit, de mégis, bőven rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amik számomra nem alapozzák meg a tökéletes szórakozást.
A legtöbb bajom magával a főszereplővel, Lara Jean-el volt. Még egy ilyen aranyos és egyszerre idegesítő személyiséget nem láttam, mint az övé! Mindinkább ráncoltam a szemöldökömet, amint haladtam előre a történetben. Kezdjük azzal, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ő valóban 17 éves lenne. Még a kis Kittybe is sokkal több erő szorult, mint belé! Annyira mimózalelkű, naiv teremtés, hogy képtelen vagyok elképzelni őt majdnem végzősként. Inkább az unikornis plüssökkel alvó, rózsaszín tüllszoknyában járó, fagyiját csendben váró gyermek képe jelenik meg előttem, aki huncut vigyorral az arcán örül az élet legapróbb dolgainak. Van egy szint, amikor az ártatlanság értékelendő, becsülendő tulajdonság. Jelen esetben inkább a gyermeki idiotizmus jelzővel illetném. Már csak a korából fakadóan is látnia kellene, hogy az élet nem csak játék és mese, de ha ehhez hozzávesszük még az élethelyzetét, akkor főként tudnia kellene, hogy mit jelent a felelősség. Nagyon sokszor hatott gyerekesnek, sőt, mondhatjuk, hogy ez volt a fő jellemző vonása. Ez valahol aranyos, de egy tizenhét éves tinédzserre nézve már nem ennek a jelzőnek kellene beugrania. Mellette sokszor hozott gyerekesen buta döntéseket, amelyek miatt sokszor téptem metaforikus értelembe a hajamat.
De a többiek sem voltak jobbak. A három testvér közül mindinkább a legkisebb került hozzám közel, mert ő volt az egyetlen, akibe szorult némi reális ténylátás is. Noha még egészen fiatal, mégis ő volt az egyetlen, aki értelmesen is tudott viselkedni – de mellette megmaradt annak a kislánynak, akinek lennie kell.
Margot karaktere ezzel szemben nagyon felhergelt. Megértettem a motivációját, hisz rengeteg súly nehezedik már évek óta a vállára, amelyek lassan felőrölték a saját személyiségét, de ettől független egy nagyon rideg személyiséggel rendelkező lány, aki egyáltalán nincs tekintettel a környezetére. Csak azt látja, neki milyen áldozatokat kellett meghoznia és cseppet sem érdekli, hogy más min ment keresztül, mennyi mindent tett meg az egyensúly megőrzése érdekében. Szépen elmegy messze tanulni, ahonnan már nem is foglalkozik a testvéreivel, alig kommunikál velük, pedig előtte csak egymásra számíthattak. Ne értsetek félre, nem az zavar, hogy a saját jövőjét is tervezi, nem nyomja el a vágyait, hanem az, hogy ezzel úgy csinál, mintha minden, ami eddig fontos volt már elhanyagolható.
Mint látjátok, a szereplőkkel eléggé meggyűlt a bajom. A srácok közül John egyenesen az őrületbe kergetett. Egy napraforgó jellemmel bíró, önálló vélemény nélküli kölyök. A karaktere egy nulla. Borzalmas. Az se normális – régre visszanyúló kapcsolatok ide vagy oda – hogy simán este benyit a szomszédba kunyerálni egy kis vacsorát. Olyan, mint egy kóbor kutya a hétfői családjával. Amikor kedve van, akkor benéz hozzájuk, de alapvetően sosincs ott, amikor szükség lenne rá.
Peter volt az egyedüli szimpatikus karakter. Ő pont olyan volt, mint amilyennek egy kamaszfiúnak lennie kell. Sármos, az érzéseiben kissé bizonytalan, de kifelé a külvilágnak a nagymenőt előadva élte meg a napokat. A legutolsó szóig ő az egyetlen, aki hiteles maradt. Ő volt az, aki miatt elsősorban nem voltam képes lerakni a könyvet. Kicsit bohókás, néha gyerekes, de alapvetően egy kedves macsó.
A negatív érzésekből bőven kijutott, míg olvastam a könyvet. Lara Jean, te buta Lara Jean, azt hittem nem marad hajam, mire végzek veled! Az ötleteid pont annyira jók, mint amennyire megállod a helyed a volán mögött. Sajnálom drágám, de valakinek ki kell mondania: lehetsz te cukorfalat, attól még nem leszünk barátok. Majd ha felnősz, Mazsola, majd, ha felnősz…
Mégis, miután leraktam a könyvet úgy éreztem, hogy felüdültem, hogy ez egy jó élmény volt. Na, és ez az, amin nagyon megdöbbentem. Hogyan volt képes kikapcsolni valami, ami ennyire kiverte nálam a biztosítékot? Hogyan tudok kedves gondolatokkal a fejemben a borítóra nézni, hogyha tudom, mi rejtőzik benne? Ha részletekben néztem, a jelenteket megvizsgálva, akkor legszívesebben másnak adtam volna a főszerepet. Lara Jean nem volt a legtökéletesebb. De mégis, volt valami kis kellemes vattacukor illata az egész regénynek, ami miatt úgy érzem, hogy nagyjából megszerettem és a későbbiekben folytatnám is a sorozatot.
Pedig még csak meglepni sem tudott. Minden annyira egyértelmű volt benne. A tinidrámákon kívül nem voltak magas-, illetve mélypontjai, olyan sík, mint a Nagy- Alföld.
Minden problémám forrása a főszereplő gyerekes gondolatmenete. De miután letettem a könyvet, elgondolkodtam… nem pont az ilyen könyveket kéne adni a fiatalok kezébe? Ahol a főszereplő még végtelenül ártatlan, nem iszik, cigizik, drogozik és nincs a világ összes romlottságáról 14 évesen értesülve? S magamnak is ellentmondva, a válaszom: de, ezt kellene. Mert a legtöbb új, ifjúsági irodalom kategóriában szereplő könyv tele van erőszakkal, brutalitással, nem megfelelő magatartással. Szükség van ezekre a cukormázas történetekre is, melybe el-el van csepegtetve egy-egy életigazság, amit akaratlanul is felszednek, miközben kellemesen kikapcsolódnak.
Úgy érzem, egy arany középútra lett volna szükség: ha Lara Jean 1-2 évvel fiatalabb lenne, akkor tökéletesen elfogadtam volna az egész történetet. Igen, ez az a gondolat, ami végig kavargott bennem. Csak ennyi kellene ahhoz, hogy azt mondhassam, ez egy ízig-vérig megfelelő kamaszregény. Így viszont csak egy idegesítő, de bájos történet.
"Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni?"
"A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni."
"– Tudtad, hogy amikor két ember küzd egymással, az azt jelenti, hogy igazából még mindig fontosak egymásnak?"
"Az életet nem kell annyira eltervezni. Csak sodródj az árral, és hagyd, hogy történjen!"
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2015. december 10.
Terjedelem: 359 oldal
A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése