Niitaabell Világa: Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

Fülszöveg:

Jessie-vel csak a baj van, ő legalábbis így érzi a Los Angeles-i magániskolában töltött első héten. Már épp azon gondolkodik, hogy visszasomfordál Chicagóba, amikor e-mailje érkezik egy Valaki/Senki (VS) nevű sráctól, aki felajánlja, hogy segít neki eligazodni a Wood Valley Gimi dzsungelében. Ez valami vicc? Megbízhat VS-ben, elfogadhatja tőle a segítséget, amelyre óriási szüksége van?

Alig két éve, hogy meghalt az édesanyja, és miután az apja váratlanul feleségül vett egy interneten megismert nőt, Jessie kénytelen az ország másik felébe költözni, és mostohaszörnyével meg annak beképzelt fiával élni.

Jessie végső kétségbeesésében úgy dönt, VS-re bízza magát. A srác hamarosan a lány mentőkötelévé és szövetségesévé válik, és Jessie szeretné személyesen is megismerni. De mi van, ha egy rejtélynek jobban áll a megoldatlanság?

Egyszer régen, volt annak már vagy egy éve is, hogy a Lap lap után blog nyereményjátékán nyertesként kerültem ki a kalapból. Így hosszas, fordulatos utazás után megérkezett hozzám Julie Buxbaum Három dolgot mondj című könyve. Nagyon örültem a szerencsémnek, ugyanis régóta foglalkoztatott már e könyv tartalma. A kiadó iránti bizalmam az évek során sosem rendült meg, s az igényes, ám mégis egyszerű borító is tovább fokozta a kíváncsiságomat.

Mégis, valamiért ez a könyv is az elfeledett, polcon porosodó kötetek útjára lépett. Sok időnek kellett eltelnie, hogy végre levegyem a helyéről. Az idei év egyik legnagyobb céljának tűztem ki, hogy a magánkönyvtáramban fellelhető olvasatlan példányok számát erőteljesen lecsökkentem. Hogy e tervemet biztosan kivitelezzem, ezért ezeket a könyveket sok olyan kihívásnál adtam meg alapfeltételként, amiket még az idei évben szeretnék teljesíteni, így alapozva meg a kedvemet és eltökéltségemet. A célom felé határozottan haladok, már most, két hónap alatt is sok elmaradt olvasmányt bepótoltam, s meglepően kellemes élményekkel gyarapodtam.

Most végre elérkezett a Három dolgot mondj ideje is.

Egy kellemes ifjúsági regényre vágytam. Valami könnyed, aranyos történet kellett, ami kicsit felráz és kihúz a megrekedt állapotomból. Az utóbbi időben sok olyan tényező akadt az életemben, melyek negatív hatással voltak az olvasás iránti mély elkötelezettségemre. Minden könyv lassan és nehézkesen csúszik, még akkor is, ha kellőképp élvezem. Reményeim szerint a hónap végére ezen külső hatások nagy része meg fog szűnni, s újra visszatérek régi lelkesedésemhez. Addig pedig az ilyen apró lelkesítő olvasmányok tartják bennem a hitet. Igen, úgy néz ki, jelenlegi állapotomban az ifjúsági regények azok, melyeket teljes mértékben ki tudnak kapcsolni.

A könyv legelején már szembesülünk a ténnyel, hogy a főszereplőnk élete nem a legegyszerűbb: édesanyja halála fekete árnyékként borul mindenre. Igaz, hogy már túl van a gyász legtöbb fázisán, eltelt már egy kevés idő a tragikus esemény óta, de ez is azon sebek közé tartozik, melyet az idő sosem gyógyít be. Mély együttérzés támadt bennem a főszereplő iránt, ugyanis én is kiskoromban elvesztettem édesanyámat. Tudom, mit él át. Tudom, milyen érzés, mikor történik velünk valami és az első gondolatunk az, hogy vajon mit fog szólni ehhez anya, s a következő pillanatban fejbe csap a rideg valóság: ezt már sohasem tudhatjuk meg. Egy idő után megtanuljuk elviselni a fájdalmat, de a hiány nem szűnik meg létezni. Sohasem. Jessie életét még megnehezítik egyéb tényezők is: az apja hirtelen felindulásból összeházasodott egy szintén özvegy hölggyel, s egyik napról a másikra sok ezer kilométerrel arrébb találja magát, idegen környezetben. Minden megváltozott.

Már itt a legelején találtam egy olyan pontot a regényben, amit nem tudtam hova besorolni. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért kellett ez a fordulatnak csúfolt alaptézis a regénybe. Hiteltelenné tesz mindent. Az egész történet kártyavárként omlott össze előttem, pedig még csak be sem indult igazán. A későbbiekben is ez volt a jellemző: hiába értünk el néhány dolgot, ahogy újra szóba került az édesapa logikátlan viselkedése, máris újabb földrengés omlasztotta össze az újabb kis reményfalakat. Mert őszintén: melyik szülő az, aki a gyermekét egyedül hagyva, annak hazudva elmegy pár napra közösen nyaralni egy mindaddig ismeretlen nővel, majd úgy jön haza, hogy nosza, pakoljunk össze, mert költözünk az új feleségemhez? Ez az egész kiborítóan kiábrándító. Ha a regény úgy kezdődött volna, hogy odaköltöznek az ismeretlen városba, ismeretlen házba, valamennyire még idegen emberek közé, mert megtörténik a családegyesítés – természetesen megfelelő idő és kapcsolat után – akkor egy szót se pazaroltam volna erre. De ezen alap fölött nem lehet szemet hunyni. Mindent elront.

A rossz kezdéstől azért megpróbáltam valamilyen szinten elvonatkoztatni. Megpróbáltam a regényre úgymondva rétegesen tekinteni. Az alapszituáció rossz, de nézzük a következő fontos elemet: a cselekményt. Jennie, aki új a városban, végigjárja az idegen életérzés minden aspektusát. Az iskolába is nehezen illeszkedik be. Szerencséjére ott van neki az anonim hős, aki üzeneteivel segíti a könnyebb boldogulásban. Nagyon aranyosnak találtam ezt a fajta figyelmességet. Való igaz, hogy a legtöbben az interneten keresztül sokkal közlékenyebbek, jobban szót értenek egymással, mint a való világban. A képernyő mögött megbújva sokkal könnyebb kimondani a bennünk torlódó gondolatokat, mint a másik szemébe nézve megtenni ezt. Az intimitás hiánya nagyobb kitárulkozásra készteti az embereket. Ők ketten végig megmaradtak a jókedvű oda-vissza dobálózásnál. Nagyon tetszett a kis beszélgetésük, ahogy támogatták egymást. A Három dolgos játék pedig kifejezetten jó és egyedi elgondolásnak hat. Sokszor játszottam én is hasonlót a párommal, barátaimmal, mivel ezáltal olyan dolgokat tudhatunk meg egymásról, amik lehet, hogy alapvetően nem jönnének fel a beszédtémák között.

A történet nem tartogat nagy meglepetéseket. Mivel kevés szereplővel dolgozik az író, így szinte rögvest egyértelművé válik, hogy ki próbált meg elbújni az internet álarca mögött. De még ha nem is lennénk biztosak benne, ahogy haladunk a regényben előre, úgy folytonosan tudjuk kizárni a lehetséges jelölteket, míg végül egy maradhat. A szerző nem próbál minket tévútra vinni.

Noha a regény maga igencsak könnyed hangvételű, mégis meg kell említeni bizonyos témákat, amikkel erőteljesen foglalkozik. Az első természetesen a bizonytalan kamasz lélek, mely egyedül marad a nagyvilágban. Jessie lassanként megtanulja, hogyha már nincs is meg a biztos támasza, miként lehet továbbra is létezni, majd később élni. A gyászfeldolgozás utáni tudatos jelenlét nélküli állapotot a szerző tökéletesen ábrázolja. Jessie gondolatai sokszor a pár évvel ezelőtti önmagamra emlékeztettek. Bennem is hasonló érzések cikáztak végig. Sokáig éreztem én is elveszettnek magam. Nehéz volt megtalálni, hogy ki lehetek én az édesanyám nélkül.

Emellett a könyv szól az iskolai nehézségekről, a bántalmazásokról is, mind mentális, mind fizikai kontextusról is szólva. Az új lány szindróma mellett Jessienek meg kell küzdenie az egyik menőnek számító lány felől érkező negatív hullámokkal is. Én úgy gondolom, helyén kezelte a helyzeteket, s emiatt nem tudott igazán eldurvulni a későbbiekben sem. Lehet belőle tanulni, erőt meríteni, hiszen mindennapos problémát jelent a kamaszok körében az iskolai atrocitás. Ez szintén egy olyan téma, amiről bármennyit is beszélünk, sosem lehet elég.

Könnyed kis olvasmány, aminek van mondanivalója, megvan benne a kellő mértékű tartalom, mégis megmarad annál, aminek lennie kell: egy aranyos, egyszerű ifjúsági regénynél. Nem mondanám, hogy hibátlan, hiszen az elején sokszor kerülgetett tőle a hidegrázás, de mégis, mindennek ellenére volt valamilyen bája, amely teljesen körbelengte, s mely rám is hatással volt. Hiába nem tetszett az alapfelállás, mégis egy jó kis élményként tartom számon. A karakterek végtelenül aranyosak, Jessie, a csajok és a srácok a suliból mind valamiképp megkedveltetik magukat idővel.

A Három dolgot mondj című regénytől nem kell világmegváltó dolgokat elvárni. Mindennapi történet, mindennapi karakterekkel, mindennapi gondolatokkal. Kikapcsolódásnak, hangolódásnak tökéletes. De ennyi. Nem túlzottan kiemelkedő. Tartottam tőle, hogy ez az értékelés nem fog megszületni már, hisz azóta több könyvet is elolvastam és kezdték teljesen elnyomni az általa kiváltott érzéseket. De úgy néz ki, ennek most pont így kellett alakulnia: ha azonnal vetettem volna papírra a gondolataimat, sokkal nagyobb lelkesedés csendülne ki a szavaimból. Ám így, egy kis idő elteltével mégsem tartom annyira kolosszálisnak, mint ahogy először elképzeltem. Aranyos. Humoros. Könnyed. De ennyi. Egy estényi mosolygást kiváltó olvasmány.