Hat év – hosszú idő, pláne ha magányosan töltöd. Pontosan ennyi évvel ezelőtt Sev élete szilánkokra hullott, miközben ő megpróbálta felvenni a harcot egyre súlyosbodó drogfüggőségével. A barátai meghaltak, szerelmének nyoma veszett, az apja pedig magára hagyta. Azóta magányosan vergődik az emlékek és az őt kísértő rémálmok és hallucinációk között. Képtelen továbblépni, és legyűrni a depresszióját, mert nem tudja elengedni a múltat. Nem tudja elengedni őket.
Egészen addig, míg fel nem bukkan egy ismerős arc. Ő beindítja az eseményeket, Sev pedig kénytelen belátni, hogy menekülnie kell a múlt kísérteteitől, a gyötrelmes magánytól.
Sev tudja, hogy jól dönt, mikor végre hátat fordít a múltnak.
Az élet viszont nem egészen ezt a sorsot szánta a lánynak.
A történeten keresztül megismerkedhetünk a drogokkal való harccal, azoknak hosszan tartó káros hatásaival, az örök, maradandó sebbel, amit a barátok elvesztése ejt, és az olyan sötét mentális betegséggel, mint a depresszió. És persze a soha el nem múló szerelemmel.
A tavalyi év közepén nagy megtiszteltetés ért: az egyik kiadó megkért, hogy a hozzájuk beérkezett pályázatokra magam is vessek egy pillantást és véleményemmel segítsek meghozni a döntést, kik azok, akik történetében kellő mértékű potenciál rejtőzik. Sok munkába nyertem bepillantást, s végül arra jutottam, hogy egyáltalán nem irigylem a döntéshozók munkáját. A beérkezett művek nagyobb része nem mutatott olyan attitűdöket, amikre harapni lehetett volna. Szó se róla, elismerendő a sok órányi munka, amit az egyes kéziratokba fektettek az önjelölt írók, mégis azt kell mondjam, ez a szakma sem való bárkinek. Nem lehet bárkiből könyvszerző. Az ezen időszak alatt szerzett tapasztalataimról ide kattintva olvashattok bővebben.
Mindössze két mű volt, mely igazán megragadta az érdeklődésemet. Nekik szurkoltam a legjobban, reménykedtem, hogy egyszer a boltok polcain fognak visszaköszönni. Az a pár oldal, amibe betekintést nyerhettem, meggyőzött, s úgy néz ki, nem csak engem: az elsők között szerződtek le e két alkotás jogaira, melyek közül az egyik Mogyorósi Vivien alkotása volt, amely a Miután meghaltatok nélkülem címet viseli.
Hosszabb várakozás után hozzám is eljutott a teljes mű. Sokszor szerettem volna már az utóbbi időszakban felütni, ám sajnos nem sok időm jutott az olvasásra - s egyelőre azokkal kellett foglalkoznom, melyekkel a legnagyobb elmaradásban voltam. Ám a tavasz első napján végre eljött az ideje, s egy hosszabb autóút kapcsán el is merültem a történetbe.
Az első pár oldal eseményeit már ismerősen fogadtam, hiszen ez volt az, ami rögvest megragadta a fantáziámat, méghozzá olyannyira, hogy magam is bíztassam a kiadót a pozitív elbírálásra. A történet legelején rögvest berobbannak az erős, sötét színű, gomolygó érzések. Depresszió, düh és bosszúvágy csöpögött a lapokról, melyek egy hangos reccsenés kíséretében törtek ki a főszereplőből. Egy, már szétcincált lélek, mely ezer darabból állt még jobban szétmorzsolódott. Sevelena egész lénye mindössze szilánkokból összerakott torz műalkotás. Ez a könyv kiindulópontja. Sev pontosan az a karakter, akit az olvasó első perctől kezdve szán, ám közel sem biztos, hogy együtt is érez vele. Az átlagos ember, ha meghallja, hogy valaki életét a drogok tették tönkre - eltekintve attól, hogy közvetlen vagy közvetett módon - azonnal másként tekint az illetőre. Sokan ítélkeznek, mondván, hogy magának kereste a bajt, lehetett volna nemet is mondani. Mások nagy elfogadással állnak hozzá és rögvest azon törik a fejüket, hogyan tudnának segíteni az illetőnek. Jómagam a két álláspont között helyezkedek el, a háttérből figyelem az eseményeket. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak hasonlóképp ezzel. A drogokról rengeteg információ terjeng a neten, különböző kampányok keretein belül hívják fel a veszélyeire a figyelmet. S pontosan ezért volt szükség egy olyan könyvre, mely a legkíváncsibb korosztály számára megmutatja mind a jó és a rossz oldalát is. Mert váltig állítom, hogy a csak elrettentés alapú előadások sokszor pont az ellenkező reakciót váltják ki a közönségből, mint ami a cél lenne.
Mogyorósi Vivien nem az alapvető ismertetés mellett döntött. A borzalmas következmények hálójába szőtte bele, fel-fel bukkanó emlékképenként a kevésbé rossz oldalt is. Folyamatosan szembesíti az olvasót a végeredménnyel, miközben apránként megmutatja az odáig vezető utat. Sevelena drogfüggő volt, ám szenvedélyének gátat szabott egy szörnyű baleset, amelyben a barátai elhunytak. Az állapot, amibe a tragédia után süllyedt, szinte leírhatatlan. A lelki fájdalom és a drogok együttes hatására elvesztette önmagát, s mire észbe kapott és véget vetett legkárosabb szokásának, már kialakult nála a depresszió, mely gyakran társul bűntudatból eredő, irtózatos kivetülésekkel. Téveszmék kergetik, nem hagyják nyugodni, s ezáltal a túlélésen kívül nem láthat, nem léphet a gyógyulás útjára. Miután a barátai meghaltak nélküle, az egész élete kártyavárként omlott össze.
Ez a történet nem egy csodálatos gyógyulásról szól. Sosem fog a Nap elől eltűnni az összes felhő. A legszebb pillanatokat is beárnyékolják a múlt fájdalmas eseményei, melyektől egy pillanatig sem lehet elvonatkoztatni. Pontosan ezért nem tartozik a könnyű olvasmányok közé. Magam is sokáig olvastam, egyesével rágtam meg a szavakat. Mivel nem adott reményt, sőt a sajátomat is lassan felőrölte, folyamatosan fogyott az iránta érzett empátiám. Voltak pillanatok, mikor pár oldal erejéig eleresztett, s ezek a kisebb energialöketek újult erővel töltöttek el, ám utána mindig érkezett a következő gondolatmenet, mely a mélybe taszított. Nem mondanám, hogy igazán barátok lettünk, de ez nem jelenti azt, hogy megbántam volna, hogy elolvastam.
Mindenesetre nem tudtam igazán megbarátkozni vele, akárhogy is próbáltam. A karakterek nem kerültek hozzám közel - bár nem is tettek azért semmit, hogy megkedveljem őket. Idegenek maradtak az utolsó oldalig. Még Sev is, hiába „hallottam” az ő gondolatait és hiába láttam a démonjait. Közönyösen szemléltem a szenvedését. Elsőnek azért, mert nem tartottam reálisnak az alapfelállást: egy svéd apával büszkélkedő lány, aki Budapesten élt világ életében pont egy olyan tarka társasággal kerül kapcsolatba, akinek egyik tagja magyar, kettő szintén svéd és egy orosz, aki névileg köthető akár a maffiához is. Ehhez társul a drogbiznisz. Annyira szedett-vetett ez a társaság, hogy képtelen voltam elhinni, hogy valójában ott lóghatnának ebben a felállásban a rakparton. Egy idő után elfogadtam, mondván, vannak véletlenek, de a nemzetiségi sokszínűség mellett, a skandináv illegális anyagforgalom már végképp túllépett egy olyan határon, ami beleférne ebbe a kis országba.
A srácok közül a „lényegtelenebb” karakterek kezdtek közeledni inkább hozzám. Félix és Valentin a felszín alatt egész normálisak voltak. Én is ismertem drogfüggőket, ám elsősorban mindig teljes értékű emberként tekintettem rájuk, csak aztán szenvedélybetegekként. A Norra testvérpár viszont egy szemernyit sem kedveltette meg magát. Nem is a saját személyiségükkel volt bajom, sokkal inkább a folyamatos marakodás zavart, amit Sev generált. Ahogy ezt a tézist megállapítottam, úgy döbbentem rá, hogy a srácokkal igazából sosem volt semmi gondom, csak és kizárólag Sevvel. Ő volt a leginstabilabb, a tapasztalatlan csitri, aki ahelyett, hogy támogatta volna a többieket, inkább segítette őket a mielőbbi lezüllésben. Mert elfogadom, sőt egyértelműnek tartom, hogy egy ilyen díszes társaságban szinte lehetetlen lett volna, hogy tiszta maradjon, de amit a srácokkal művelt… nem is mondom ki a véleményemet. Nem tudnám nyomdatűrő módon megfogalmazni, miként vélekedek a napraforgó jelleméről, amivel mindkét Norrát megalázta. Nagyon nem szeretem az ilyen gerinctelen nőnek nem nevezhető egyedeket. Még akkor is, hogyha ez szerintük félig meddig rendben is volt.
A könyv fő témája a drogok, a gyász és a bűntudat csúfos egyvelege. Láthatjuk, hogy egy fiatal ártatlan lányból hogyan lett egy felismerhetetlenségig elcsúfított lelkű roncs. A könyv drasztikus keretek között megmutatja azokat a mélységeket, amelyek az illegális szerekkel járnak. Nem szépít, lemerülünk a legmélyebb bugyrokba. Ahol kábítószer üti fel a fejét, ott az esetek nagy százalékában a bandaháborúk is jelen vannak. Ebből a könyvből sem maradhatott el, mégis szinte feleslegesnek mondható. Nem éreztem a mögötte rejlő mélységet, sőt, a legtöbbször összezavart Vince meg a többiek jelenléte. Se füle, se farka nem volt az egésznek. Inkább nevezhető cicaharcnak, gyerekes játéknak, mint igazi ellenségeskedésnek.
A gyász és a bűntudat témaköre viszont sokkal érdekesebb megvalósítást kapott. Sev a baleset óta küzd a lelkében rejtőző démonokkal, akik néha mentálisan is kivetülnek. Pszichológiai eset lett, mivel az agya sokszor űz vele csúf tréfát, mely újfent csak a mélybe taszítja. Ez egy igazán ördögi kör, melyből segítség nélkül képtelenség kiszabadulni. Sev jó példája azoknak az embereknek, akik oly mértékben összetörtek, hogy képtelenek meglátni a szabadulásukat jelentő fényt. Behunyt szemmel tapogatódzva, üvegszilánkokon jár; hiába tudja, hogy megsebzik, akkor is próbál előre törni, miközben észre sem veszi, hogy egyre nagyobb károkat okoz önmagában. Amikor mégis egy pillanatra erőre kapott, én voltam a legboldogabb. Akkor a történet csak úgy suhant előre, dacára a depresszív összkicsengésnek. Szerettem, mikor a húga is fel-fel tűnt a színen, igazán üde színfolt volt.
Hosszú, szenvedésekkel teli utazás volt ez. Sevelena története az eddigi legsötétebb árnyalatú könyv, amit valaha is olvastam. Nincsenek benne megkönnyebbüléssel szolgáló jelenetek, a tömör fájdalom sugárzik a lapokról. Mégis, a nehézségek ellenére is igazán hatásos olvasmánynak mondhatom. Ritkán találhatunk olyan olvasmányt az ifjúsági polcokon, mely ennyire mélyen kielemzi a droghasználat minden lépcsőfokát és aminek a valóságát nem ferdíti a tündérmesékre jellemző végjáték. Ha eltekintek az alapfelállással szembeni kételkedésemtől, akkor úgy érzem, hogy a történet lényegi része hiteles volt.
Egyedül csak azt sajnálom, hogy már a legelején tisztában voltam, hogy mi lesz a vége. A teljes folyamatot előrevetítettem egy szempillantás alatt, így vajmi kevés meglepetést tartogatott. Valószínűleg a rengeteg elolvasott könyv miatt nem tudott már a számomra igazán újat mutatni, ám mégis, a végjáték elemei, a gyors, feszes váltakozás vitt előre, még akkor is, ha tudtam, mire számíthatok. S még ennek ellenére is találtam az utolsó oldalakon olyan jelenetet, amely megolvasztotta a lelkemet gúzsba kötő közönyt, hogy egy pillanatra felpislákoljon az együttérzés lángja. Az utána következő befejezés is egyértelmű volt a számomra, Sev jellemét tekintve máshogy nem is végződhetett volna, mégis, maradt bennem egy kicsi elégedetlenség emiatt. Van valami, ami hiányzik. A kirakós utolsó darabja, ami még ebben a részben kellett volna, hogy megjelenjen.
Összeségében tanulságos történet volt, melyen egyáltalán nem érződik, hogy első könyves szerző írta. Vivien csodaszép hasonlatokat használ, jó kicsengésű szófordulatokkal él és mesteri szintű eszmefuttatásokat végez. Mindig büszkén húzom ki magam, mikor egy ilyen tehetséggel megáldott, fiatal magyar szerzővel találkozom. Van még hova fejlődnie, de nagyon jó úton halad. A Miután meghaltatok nélkülem nem kezdőknek való téma, mégis, a szerző többet hozott ki belőle, mint amit várni mertem volna. Remélem, a következő könyve egy kicsit közelebb engedi hozzám a szereplőket és ezáltal könnyebb lesz az olvasási folyamat is.
"– Hiszel a sorsban?
– Nem – rögtönöztem arckifejezése láttán. – De a tündérmeséket így hívják felnőtt nyelven."
"Elveszettnek éreztem magamat az érintése nélkül. Mintha kitépték volna a töltőt a szívemből, ami az érzéseim erősségéért volt felelős. Nem akartam lemerülni."
"A legtöbben megfeledkeznek róla, hogy akkor kell valakit a legjobban szeretni, amikor a legkevésbé sincs mit szeretni benne. Pedig nincs ebben semmi bonyolult, szimpla logika. A rosszból a rossztól nem lesz jó. A rosszal jót kell tenni ahhoz, hogy megjavuljon."
"Szeretni kezd, majd elrontja.
Tökéletetlen.
És tökéletes.
Hibázik. Majd vállat ránt.
Olykor érdeklődik, majd ügyet sem vet.
Szárnyra kap.
Utána zuhanásnak ered."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése