Niitaabell Világa: Anne L. Green: Érzéki csábító (Csábító 2.)

Ahhoz, hogy meglásd a lényeget, nem ítélkezned, hanem szeretned kell!

Bár Niko és Olivia ellentétes oldalon játszott, a sorsuk egyre inkább összefonódott. A kölcsönös vonzalom és a tragikus körülmények egymás felé sodorták őket. Hiába tudják mindketten, hogy a köztük lévő fellángolásnak nem lehet jövője, már nem a józan ész, hanem az érzelmeik irányítják őket. A legnagyobb küzdelmeket már nem az ellenfeleikkel, hanem a saját démonaikkal vívják.

Olivia lelke bosszúért kiált, melyhez az erejét Nikoból nyeri. Nikoról viszont mindennap lehull egy újabb álarc. Oliviára van szüksége ahhoz, hogy visszataláljon eredeti önmagához. A határok elmosódnak. Felvállalva az egymás iránt érzett szenvedélyt, beláthatatlan következmények áradata zúdul a nyakukba. Niko hiábavaló csatát vív saját múltjának elnyomásáért, egy új élet megteremtéséért. Rá kell döbbenniük, az elkövetett vétkeik elől nem menekülhetnek.

Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nagyobb a kockázat is. Az ellenségeik pedig lesben állva várnak, hogy hibát kövessenek el…

Az Érzéki csábító a Csábító-sorozat második része. A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő legújabb, szenvedélyes és váratlan bonyodalmakkal teli modern kori romantikus történetében semmi nem az, aminek látszik. A történet a Végzetes csábító című kötetben folytatódik.

Anne L. Green azon kevés magyar írók közé tartozik, akire felnézek. Felfoghatatlan mennyi érzelem, szenvedély és kreativitás szorult belé. Az pedig külön becsülendő, hogy tehetségét nem hagyja veszni: történetek születnek meg benne, melyeket szorgosan papírra vet. A romantikakedvelők nagy örömére.

Szinte már meg sem lehet két kézen számolni, hány könyve is jelent meg az elmúlt években. Noha a legtöbb azonos alapokra épül, mégis mindegyik egyedülálló a maga nemében.

Az elmúlt két év során magam is sorra vettem a történeteit. Az Arcátlan csábító, az írónő első trilógiájának első része, különösen közel került hozzám. Van benne valami új, valami meglepő, valami plusz, ami mélyen megragadott. Ezek után nem is volt kérdés, hogy a folytatásra is a lehető leghamarabb időt fogok szakítani. Nos, hát, mint ahogy lenni szokott, az Érzéki csábító sem került akkor sorra, mint amikor én szerettem volna, de ahogy a mondás is tartja: jobb később, mint soha. Így hát egy szép, tavaszi délutánon, mikor a fény pont a kedvenc olvasóhelyemre esett, boldogan vettem kézbe, hogy elmerüljek újra az Anne L. Green által megalkotott párhuzamos valóságban.

Az előző kötet egy nagyon katartikus ponton ért véget: Olivia egy szörnyű tragédia során elvesztette az általa legjobban szeretett családtagját: a testvérét. Ez a csattanó mély nyomot hagyott bennem. Nem csak az írótól számít meglepő fordulatnak - nagyon kevés könyvben találkozni hasonló lezárással. Személy szerint egyetlen egy, még csak hasonló típust sem tudnék hirtelen mondani. Megrengette a teljes világot, s az, amit sok-sok oldalon keresztül épített fel, hirtelen már nem is tűnt olyannyira fontosnak. Csak a gyász és a harag maradt. Boldogságnak, biztonságnak már nem maradt helye.

A történet innen folytatódik. Olivia teljesen kifordul önmagából. Nem tudja, hogyan kezelje a kialakult helyzetet, és teljesen átadja magát a sötét gondolatoknak. A szerző nagyon realisztikusan alkotta meg azt a fájdalmat, amit Olivia kénytelen átélni. Az elveszettség egy újabb lépcsőfokát mutatta be, mely a legfájóbbak között van számon tartva. Az öccse halála által a saját identitásának is elveszett egy része. A gyász lépcsőfokain haladva, lassan lépked előre. Ez egy új tapasztalat, s azt kívánom, bár sohasem kellett volna átélnie. Mert nem ezt érdemelte. A bosszú rossz tanácsadó, ahogy azt Niko is többször megjegyzi, ám egy összetört léleknek nagyon nehéz megmutatni újra a fényt, ami értelmet adhat a lényének. Olivia ezáltal egy teljesen új személyiséggel ruházza fel magát, amit mind a szereplőknek, mind az olvasónak el kell fogadnia. Már nem az a magabiztos nő, aki mindig is tudta, mi a helyes lépés. Nem, ennél már egyszerre kevesebb és sokkal több is.

De nem csak ő változott meg. Niko is a fejlődés útjára lépett, hiszen kettejük között egy elszakíthatatlannak látszó kötelék jött létre a #sohavégetnemérős fajtából. Lassan, szinte észrevétlenül kerültek egymás vonzáskörébe, s csak akkor eszméltek fel, mikor már a szív felülírja az ész szabályait. Nikonak sok mindennek meg kell küzdenie. Nem csak saját érzelmeit kell megismernie, hanem el kell döntenie, mi a fontosabb az életében. Nincs könnyű helyzetben, s noha nem könnyíti meg Olivia összetörtsége sem a dolgát, mégis úgy érzem, sokat lendített előre rajta, hiszen vész esetén az ember hamarabb felismeri a helyes utat, így Niko is képes volt eldönteni, mi az, amiről képtelen lemondani. Ám a döntések mindig következményekkel járnak, ami elől még egy szélhámos sem menekülhet. Minden ösztöne ellenére kell cselekednie, amely sokszor nehezebb, mint amilyennek tűnik. A régi beidegződések nem tűnnek el nyomtalanul.

Mindketten tévelyegnek, nem találják a saját útjukat. Csak abban biztosak, hogy együtt erősebbek, többek, mint külön-külön, ugyanakkor ez a tudat felemészti őket. A történet egyik fő mozgatórugója, hogy vajon képesek vagyunk a saját értékrendünket is felülbírálni ahhoz, hogy megtaláljuk a boldogságot, s hogy az, amiért feláldoznánk mindent valóban a szeretetet alapuló érzés-e. Olivia és Niko két különböző röppályán mozognak. A kérdés az, képesek-e összehangolni a mozgásukat anélkül, hogy összeütköznének. A döntéseik meghozatalát egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetük. Folyamatosan újabb és újabb ingerek érik őket, melyek legtöbbször egy új nézőponttal szolgálnak a számukra, így a meggyőződésük nem alkot konstans egyensúlyt: a mérleg mindig kibillen valamelyik oldalra. Meglepő, hogy egyetlen érzés hány dologra van kihatással, s milyen pillangó effektust tud elindítani.

Az Érzéki csábító teljesen hű a nevéhez. Talán ez eddig a legtöbb forró helyzetet tartalmazó könyv. Az aktusok, légyottok részletesen ki lettek fejtve, nem sokat bízott az író az olvasó fantáziájára. Magamat is meglepve, ez a dolog egyáltalán nem zavart. Tudtam, hogy egy erotikus könyv van a kezemben, s a cím is erőteljesen sejtette, mire lehet számítani, így teljes mértékben helyénvalónak éreztem, hogy minden helyzetben képesek voltak egymásnak esni. Ismétlem: minden helyzetben.

Tudjátok, nagyon nehéz helyzetben vagyok most. Itt van ez a könyv, amit, ha objektíven szemlélek, akkor a fenti véleményen vagyok. A szereplők szinte minden lépését megértettem, logikusnak találtam az eseményeket, az érzéseket és reakciókat. Átéreztem a mögöttes tartalom mélységét. Látom a tapasztalt kezet, amely magabiztosan vezeti a sorokat. Szinte minden ponton úgy érzem, hogy ennek így kellett lennie. Elsőnek úgy gondoltam, hogy egy teljesen objektív véleményt fogok alkotni a könyvről, mert be kell ismernem: nem erősítem a célközönség táborát, s emiatt végképp nem fogok ítélkezni, hiszen minden megvan benne, amire az erotikus-romantikus, kikapcsolódást kereső könyvrajongó keres. Anne L. Green teljes mértékben hozza a saját stílusát, a lélegző lapokon megelevenedik a történet. De az utolsó oldalak miatt meggondoltam magam. Nem tudok elmenni ezen könyv mellett úgy, hogy ne jegyezzem meg, hogy a vége mindent, amiért eddig küzdöttünk, aláás. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a befejezés, lesz még egy plusz csavar, amire nem számítunk, de a leírtakat nem tudom összeegyeztetni az előtte lévő párszáz oldallal. Számomra teljesen hiteltelenné tette Olivia karakterét. Ez már az a pont volt, mikor már egy apró szilánk sem marad meg önmagából. A teljes személyiségét elvesztette. S noha nem tartozott eddig sem a kedvenc karaktereim közé, ezzel végképp kiesett a körből. Pedig előtte is már voltak olyan húzásai, ami miatt legszívesebben megajándékoztam volna egy-két anyai pofonnal, de a végső mindent vitt. Az én szememben leírta magát, egyetlen mondata miatt. Megértem, miért tette, egyértelmű, milyen döntés áll a lépései mögött, de ezzel úgy érzem, elhagyta azt, ami emberré teszi: a gerincét. Sajnálom. Túllépte az én határvonalamat. S ezzel az eddigi értő hozzáállásomat letépve rólam átléptetett velem egy olyan határt, amire nem hittem volna, hogy képes: az érzéseimet az objektivitás fölé helyezve engem is megtört. Magamban is csalódtam.

Sosem volt még egy értékelést sem ilyen nehéz megírnom. Rengeteget gondolkodtam a könyvön, még bőven azután is, hogy letettem. Elolvastam másik hármat, de még mindig csak ez járt a fejemben. Olyan kettősség keletkezett bennem, ami lassan elkezdett felőrölni, s egészen addig rágott belülről, míg el nem kezdtem leírni a gondolataimat. Egyfelől azt kell, hogy mondjam - a legvégétől eltekintve - egy érzelmileg teljesen logikusan felépített történetet fogtam a kezemben, amelyben a belső bizonytalanságok általi folyton váltakozó döntések kerültek előtérbe, melyek az olvasó fejlődését is szolgálják, ha képes tanulni más helyzetéből. Egy szórakoztató, ugyanakkor lélekre ható történet, melyben a gyász, a fájdalom, az elveszettség és a szerelem, az érzékiség, illetve a biztonság érzete kapcsolódik szorosan össze. Másfelől pedig egy sokáig tartó, egymást - és az olvasó idegeit is - cafatokra szaggató macska-egér játék, aminek mozgatórugója a problémákat elfedő szexualitás, a végén egy akkora fricskával, aminek hatására az egyik szereplő iránt szánalmat, a másik iránt pedig megvetést éreztem.

Szívből remélem, hogy a harmadik rész hozza majd az első regény színvonalát, mert maga a sorozat igencsak ígéretesnek tűnt. Mindenesetre én hiszek az írónőben, s tudom, hogy képes megalkotni a tökéletes befejezést - még az olyan természettel rendelkezők számára is, mint jómagam.