Niitaabell Világa: Chelle Bliss: Gyógyító szerelem

Fülszöveg:

A sikeres és független Callie tökéletes élete fenekestül felfordul, amikor rákot diagnosztizálnak nála. Visszavonulva az otthonába úgy dönt, egy fallal veszi körbe magát, hogy elzárkózzon az egész világ elől – mígnem a legjobb barátja be nem mutatja neki Brunót, a jóképű, melegszívű alfahímet.

Bruno húga már túl van a rák elleni küzdelmen, ezért a férfi úgy gondolja, ő talán tud segíteni Callie-nek. Bensőséges kapcsolatba kerülnek, ahogy a férfi Callie támaszává válik, hogy megtalálja magában az erőt a rák leküzdéséhez.

Egy megindító és szívszorító szerelmi történet egy nő pokolbéli utazásáról és a férfiról, aki sosem hagyja őt magára.

Az Álomgyár kiadó gondozásában már sok olyan könyv jelent meg, amely valamilyen módon közel került hozzám. Kedvenc magyar íróim egy része is az ő szárnyuk alatt alkot. A náluk megjelenő művekre mindig külön figyelmet szentelek, még abban az esetben is, ha éppen egy fordított, tehát nem hazai alkotásról beszélünk.

Az idei megjelenések közül több is felkeltette már a figyelmemet. Nagy érdeklődéssel viseltettem a külföldi alkotások iránt is. Így figyeltem fel Chelle Bliss könyvére is, mely magyarul a Gyógyító szerelem címet kapta. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami megragadott benne, de első pillantásra tudtam, hogy mindenféleképp el kell olvasnom - a lehető leghamarabb.

A borító és a fülszöveg közötti erős kontraszt csak tovább fokozta a kíváncsiságomat. Külsőleg egy kellemes, könnyed, romantikus történetet sejtet, ám ha elolvassuk a fülszöveget, rájövünk, hogy ennél sokkal többről van szó. A könyv egyik fő mozgatórugója a mindenki által rettegett betegség, a rák. Ez a szörnyű, legtöbbször gyógyíthatatlan kór sötét felhőként lebeg a vidám borító fölött. A kérdés csak az, vajon melyik fog győztesként felemelkedni?

Már az első oldalakon szembesülünk a főszereplő, Callie állapotával. Vele egyszerre tudjuk meg, hogy első stádiumban lévő rákot diagnosztizáltak nála, mely talán kezelhető. A könyv az ő történetét dolgozza fel. Láthatjuk, milyen szakaszokon megy át a tragikus információ megszerzésétől egészen a végjátékig. Az olvasó betekintést nyerhet abba, hogy milyen érzések játszódnak le egy ilyen fokozott betegséggel bíró személyben, illetve egy képet kapunk arról is, hogy milyen, ha az embernek egyedül kell megküzdenie ezzel a szörnyűséggel, s milyen, ha van, akire támaszkodhat.

Callie egy teljesen átlagos amerikai nő. Harmincas éveiben jár, jó egyetemen végzett, hogy azt követően munkájára büszkén tekinthessen. Sokmindent elért már a saját akaraterejéből, amire igencsak büszke. Nincsenek káros szenvedélyei, nagy kicsapongásai. Csak egy felnőtt nő, aki tudja, mit akar az életével kezdeni. De a rák nem válogat. Nem nézi, ki, hogyan rendelkezik a sorsával. Nem veszi figyelembe az anyagi helyzetet, sem azt, hogy milyen feladataink vannak még, amiket el kell végeznünk. Egyszer csak megjelenik és hatalmas pusztítást végez. Életeket dönt romba.

Callien keresztül a szerző teljes képet ad a betegség lefolyásáról, kezdve onnan, hogy a tudástól a teljes világa összeomlik az érintettnek és a közvetlen környezetének is. A könyv fejezeteit is ez alapján építette fel, a címeik tökéletesen mutatják, hogy milyen lelki folyamatok játszódnak le Callieben. Lépésről lépésre ismerkedik meg az író a rák rettegett hatásaival és a következményeivel.

Nem egy egyszerű történet. Fájdalmas belegondolni, hányan mennek át az itt leírt folyamaton. Szörnyű látni, ahogy egy fiatal élet darabjaira hullik egyetlen pillanat alatt. Ám a legrosszabb, hogy hiába látjuk a teljes eseménysorozatot, akkor sem tudjuk maximálisan elmondani, hogy tudjuk, min megy keresztül. Ezt csak azok tudhatják, akik hasonlóképp átélték. Callie erre sokszor felhívja az olvasó figyelmét. Nem veti a barátai szemére, de folytonosan ott motoszkál benne az érzés: senki nem értheti meg igazán a helyzete tragikusságát. S ez rántja magával a további problémát. A tagadás, a felismerés, a depresszió és végül a harc mérföldkövein keresztül ismerhetjük meg ezt az átlagos, mégis csodaszerű lányt, illetve Brunót, aki az élete mankójaként van jelen a lapokon.

Joggal hihetnénk, hogy az egész könyvet átlengi a bénultság érzése, a mérhetetlen szomorúság és fájdalom, ám erre rá kell, hogy cáfoljak. Noha Callie sokszor van mélyponton, mégis a szerző képes volt a történetét szórakoztatóan átadni az olvasónak úgy, hogy mellette nem kicsinyli le a rák által okozott rettegést. Érdekes egy mondatban használni a szórakoztató és a rettegés szót, kicsit bizarrnak is hat, de mégis igaz. Egyetlen nap lefolyása elég volt ahhoz, hogy a történet végére érjek. Rendkívüli módon olvastatja magát, teljes értékű kikapcsolódást nyújt. Érdekelt, hogyan alakul ennek az néha idegesítő, ám aranyos lánynak a sorsa. S nála még jobban érdekelt, vajon kicsoda is lehet a sokak által csak Brutál Brunoként ismert fazon.

Nos, igen, a könyv másik főszereplője az elmondások alapján egy igazi alfahím, aki mély sötétséget áraszt magából. Sokakban kelt félelmet már a puszta megjelenése, s a rossz hírneve messze megelőzi. Ez főként azért érdekes, mert egyetlen jelenet sincs a könyvben, ahol valóban ilyen lenne. Callie is végig így jellemzi, s nem tudja összeegyeztetni az általa megismert énjével, ám az olvasó csak egy farkasnak kikiáltott bárányt lát. Hiteltelennek hatott az egész róla alkotott kép, ugyanis semmilyen alátámasztást nem kaptunk afelől, hogy egy roppant félelmetes ember tekintene ki ránk a lapok közül. A titka pedig egyenesen az agyamra ment. Nem, bocsánat, ez így téves megfogalmazás: a titka egy cseppet sem érdekelt - hiszen elég egyértelmű volt, mi van a háttérben - ám a köré csavart, háromszáz oldalnyi huzavona nem volt ínyemre.

A történetben sok ehhez hasonló logikátlan lépést megfigyelhetünk. Callie és Bruno kapcsolata az abszolút tündérmese kategóriába tartozik. Nem hogy ilyen, de még ehhez hasonló sem létezik a valóságban. Mindkét oldalon lévő fél gondolkodása valószerűtlen. Nincs olyan férfi, aki ilyen hosszú ideig stagnálna egy szerelem-közeli, elnyomott állapotban és nincs az a nő, akinek oké lenne, hogy az életére teljes mértékben rátelepednek úgy, hogy előtte folyamatosan a függetlenségét hangoztatta. Az igaz, hogy Callie legalább próbál küzdeni ellene, ám sosem éreztem mögötte az elhatározást. Inkább csak egyfajta balul elsült flörtölési folyamatnak hatott. Ám minden ellenére a legjobban az zavart, hogy egyikük sem furcsállja, hogy egy ajtóbetörésnyi idő alatt összejönnek és onnantól kezdve mondhatni együtt vannak, együtt laknak. Az ilyen és ehhez hasonló apró részleteken csúszik el igazán a történet. A szerző nem fordított kellő erőfeszítést a teljes folyamat kiépülésére, ezáltal az egész kapkodónak, sőt, mi több, valószerűtlennek tűnik.

Mindezek mellett a szerző marandót is alkotott. Sok, bárki életébe beilleszthető felismerésre hívja fel az olvasó figyelmét. Legfőképpen az anyagi tárgyakhoz való ragaszkodás téves vonalára teszi a hangsúlyt.

„Rájöttem, hogy a tárgyak csupán tárgyak. Nem ezen múlik, kik vagyunk valójában. Felszínes csillogás, belső üresség, illúziós ragyogás, ami vakká teszi az embert az igazi értékekre.”

Ezt többször is kiemeli, főleg a cipők terén. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor jött elő, hogy a cipő az csak cipő, nincs is ennyire szüksége egyetlen nőnek sem, s hogy nem ennek kellene a fontossági lista élén állni. Úgy gondolom, ha ez még egyszer előfordult volna benne, akkor Callie hátsóját a saját cipőivel poroltam volna el…

A másik, számomra lényeges mondanivalója a regénynek az idő fontossága. Erőteljesen hívja fel az olvasó figyelmét arra, hogy ne vesztegesse az élete perceit feleslegesen, hanem keljen fel, s kezdjen végre azon dolgozni, hogy maradandót alkosson, boldoggá tegye önmagát és a szeretteit.

Maga a történet nagyon egyszerű, kiszámítható. Nem jellemzik világmegrengető fordulatok, sőt, mondhatni egyáltalán nincsenek benne megdöbbentő események. A végéről is elmarad a nagy csattanó, mégsem érzi az olvasó úgy, hog parlagon lett hagyva. Ennek a könyvnek nem az a fő célja, hogy meglepjen, vagy egy új kalandra invitáljon. Sokkal inkább az, hogy bepillantást nyerhessünk egy csúf betegségbe, hogy milyen hatással van az érintettek életére, s hogy milyen fontos, hogy az ember ne adja fel a harcot, hanem a végsőkig küzdjön. Ahogy Bruno mondaná: hogy seggbe rúgja a rákot.

Meglepő módon az írónőnek még arra is maradt energiája, hogy a nehéz téma feloldásába, a romantika mellé egy kis erotikát is csempésszen. Noha ez meglepetésként ért - és, hogy őszinte legyek, nem a pozitív fajtából -, mégis azt kell mondjam, egészen a helyén volt kezelve. Hiába van az túlfűtöttség érzése folytonosan előtérben, mégsem nyomja el a fő mondanivalót. Inkább csak figyelemelterelésként használta a szerző. Ugyanakkor ha még egyszer meglátom azt a kifejezést, hogy a "nedvességemhez ért", biztosan falnak megyek. Hát nem lehetett volna ezt máshogy kifejezni? Vagy legalábbis kevesebbszer használni?!

Sokkal nehezebb olvasmányra számítottam, de végezetül örülök, hogy a Gyógyító szerelem egy könnyednek mondható regény lett. Arra számítottam, hogy szét fogja cincálni a lelkemet - s noha nem hagyott hidegen -, de mégis inkább a hétvégi kikapcsolást segítette elő. Callie és Bruno története még a nehézségek ellenére is tele van mosollyal és szeretettel.

A rák egy piszok kemény téma, amiről általában lelket összetörő olvasmányok születnek, így kifejezetten üdítően hatott ez az újfajta nézőpont. Ugyanakkor egy percig se gondoljuk, hogy az írónő elbagatellizálta volna a témát. Nem, de nem ám! A fő aspektusait folyamatosan a szeme előtt tartva alkotta meg a történetét. Nagy hangsúlyt fektetett a kemoterápiára és az emberi szervezetre gyakorolt hatására. Csak emellett Bruno által adott a történetnek egy pozitív felhangot, ami sokat javít a közérzeten.

Mondhatnám, hogy ki lehetett volna jobban fejteni, hogy még egyszer át lehetett volna olvasni, hogy ne legyen benne ismétlés. Azt is megjegyezhetném, hogy lehetett volna erősebb történetmenetet adni a könyvnek, ám nem teszem.

Könnyed olvasmány egy komoly témáról, amely egy szép tavaszi délutánra tökéletes kikapcsolódást nyújt. Egyszerre megrázó és szórakoztató. A lehető legjobbkor talált meg. Pontosan erre volt most szükségem.

"Mindenkinek vannak érzései. Még a „rosszfiúknak” is van szívük, ha titkolják is."

"Mostanában szinte minden nap ezt érzem. Mintha az idő tőlem függetlenül haladna, én csak megfigyelő lennék, nem résztvevő… csak ülök, nézem, ahogy fordul a világ, és nincs ráhatásom."

"Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek szüksége van valakire. Bármennyire törekszünk az önállóságra, néha kell valaki, akinek a vállán kisírjuk magunkat, vaklaki, aki átölel és megtart."

"Mindnyájan törékenyek vagyunk, bizonytalanság és aggodalmak kínoznak, és nem lenne szabad az alapján megítélni valakit, hogy miként viselkedik élete legsötétebb órájában… mert akkor elvész minden méltóság.

Az egész életet kell tekinteni, azt, ahogy másokkal bánunk, ahogy szeretetet adunk, nem pedig azt, amilyenek akkor vagyunk, amikor összedől a világunk."