Niitaabell Világa: Marie Lu: Champion

Fülszöveg:

June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

S elérkezett az idő, hogy utolsó, magyarul megjelent Marie Lu kötet is a kezembe kerüljön. Másoknak ez nem nagy szám, mivel csupán négy könyvről beszélünk, de számomra igenis nagy szónak minősül. Kevés szerzőnek dolgoztam fel eddig a teljes munkásságát, főleg, ha sorozatot is alkotott. Impulzív ember lévén magam sem tudom, hogy éppen mikor és mit fogok olvasni, így sosem tudom betervezni a sorozatfolytatásokat sem igazán. Nagy hatást kell gyakorolnia rám egy sorozatnak ahhoz, hogy a lehetőségekhez mérten, azonnal folytassam – s még akad, hogy ez sem elég.

Marie Lu Legenda sorozatának esetében okosabban jártam el. A második és a harmadik részt egyben hoztam ki a könyvtárból, így rákényszerítettem magam, hogy maximum három hét alatt a végére érjek. Jó taktikának minősült, ugyanis a második rész nem hozta az elvárt szintet, így biztos, hogy sokáig – akár évekig is – halogattam volna a lezárást.

De vajon a trilógia befejezése hozta az elvárt színvonalat, vagy ez a sorozat is ment a süllyesztőbe?

Már alig vártam, hogy leírhassam az előző rész végével, az utolsó elejével kapcsolatos érzéseimet, mert hát valljuk be: a középső kötet lezárása sokat rontott az élményen. Day betegsége a harmadik részben csúcsosodik ki igazán. Az állapota drasztikusan romlik. Ez csak azért érdekes, mert az eddigiekben szó sem volt róla, hogy bármi gondja lenne. Látszik, hogy a szerző részről részre találta ki az eseményeket, nem volt meg az első résznél még a végkimenetel gondolata. Ugyanakkor elfogadtam. Ez egy tökéletlen világ, amely lassan már a romlásba dől. Rengeteg csapást kell elviselnie, amihez az emberek is hozzáteszik a saját részüket. Egy ilyen disztópikus környezetben nem minden móka és kacagás. Day betegsége teljesen reálisan hatott, s noha sajnáltam érte, mivel nem ezt érdemli, mégis teljes mértékben képes voltam elfogadni, sőt, örültem, hogy a szerző meg merte lépni ezt az egyáltalán nem sablonszerű fordulatot. Ezzel szemben az, hogy kijátszotta az „Elhagyom, hogy neki jobb legyen” kártyát, nagyon felbosszantott. Most komolyan, ennél rosszabb befejezést nem igen adhatott volna a történetnek! S így meg is érkeztünk a harmadik részhez, ahol Day rettentően beteg és June-tól távol tölti a mindennapjait immáron több hónapja. A világ változatlanul pusztul, ugyanakkor végre kitágul: már nem csak az Amerikai Egyesült Államokról kaphatunk információt, a „közelebbi” területek is beszállnak az eseményekbe. Ez sok kérdést magával von. Eddig a pillanatig én teljes egészében abban a hitben voltam, hogy az egész világ lekorlátozódott egy kontinensre, vagy legalábbis máshol is azonos helyzetekkel birkóznak a nemzetek. Ezzel szemben kiderült, hogy az általunk megélt világ az egyik legelmaradottabb. Ezt egy ideig nem tudtam összerakni. Valami zavart, a kirakós utolsó darabkája sehogy sem akart a helyére pattanni. A könyv közepén végül csak rájöttem, mi a gondom: hogyan lehetséges az, hogy a Kolóniák és a Köztársaság területein rendszeresen előfordulnak különböző természeti katasztrófák, de a világ egyéb részein egyáltalán nem? Így egyértelműen virágozhatnak, fejlődhetnek, hisz nem kell megküzdeniük egy-egy árvízzel, tornádóval. Viszont lemezmozgásoktól függetlenül is, nem csak ott történhetnek drasztikus események! De visszatérve az őket körülvevő világra: azt kell mondjam, ez egy nagyon jó húzás volt a szerző részéről. A mostani világképhez már elég nehézkesen tudott új elemeket adni, hiszen szinte már minden romba dőlt, de legalábbis bizonytalan lábakon állt. Azzal, hogy új nemzeteket, eszményeket és országvezetési sémát is behozott a történetbe, viszont kapunk egy újszerű összehasonlítási alapot, ami bőven ad gondolkodnivalót az olvasónak is. Hát még a szereplőknek!

Még mindig szeretem, ahogy June megfigyeli a környezetét, ahogy az utolsó csempét is megszámolja a falon. Még mindig imádom, ahogy Day önzetlensége folyamatosan viszi előre a cselekményt. S még mindig hatással van rám, hogy nem csak a főszereplők vagy épp a tehetősek a fontosak a történet szempontjából, hanem a teljes nemzetség minden egyes tagja. Az egész kontinens fölött egy közös tudat lobog, független attól, hogy épp mely területen, mely társadalmi rétegbe látunk épp bele. Ezt, eddig egyetlen olvasmányélményemben sem tudta tökéletesen átadni a szerző. A nemzeti egységnek hatalma van. Az egyéni vélemény gyakran szétzilálja a nyugalmat. Mégis, ha a kettő képes egyesülni egy magasztosabb cél miatt, ott csodák születhetnek.

Nagyon szeretem Marie Lu világfelépítését. Jól lefektette az alapokat, amire precízen építkezett. Mégis, van egy aprócska dolog, amit nem vett igazán számításba. Ez pedig az, hogy a főszereplői kamaszok, akiket a tragédiák tettek felnőtté. Egyszer azt látjuk, mennyire erősek, hogy aztán bepillantást nyerhessünk a gyengeségeikbe is. Ezzel nem lenne semmi gond, de ha ilyen erős hatalom összpontosul a kezükbe, azért elvárná az ember, hogy a gyerekesebb viselkedést mellőzzék. Ebben a részben ez már nem jelent meg oly erősen, mint a második kötetben, mégis még mindig jobban érződött, mint ami a megengedett lenne. Ezen okokból kifolyólag sokszor éreztem komolytalannak a történetet. Pár lökött gyerek futkározik, miközben világmegváltásról álmodik. Ennyi. Nem éreztem a helyzetek komolyságát, pedig egy egész nemzet sorsa múlt az ő döntéseiken. Szerencsére ez az érzés nem mindig volt jelen, fel-felbukkanó jelenségként keringett csak a könyv lapjain. Így az élvezeti értékből is maradt még egy kevés.

A vége ugyancsak hagyott maga után némi kívánnivalót. Az írónő megint ugyanabba a hibába esett: létrehozott egy nagyon klassz tetőpontot, ahonnan már csak a végső lecsengés vár az olvasóra. Már csak szeretnénk kipihenni az eddigi történéseket, pontot tenni a mondat végére. De Marie Lu nem elégszik meg a grandiózus fő fordulattal, hanem megpróbál még egy utolsó csavart beleerőszakolni, amivel teljesen elveszi a történet varázsát, s az olvasó, szeméből kipislákolva a rózsaszín csillámport, rájön, hogy ez még mindig ugyanaz a sorozat. Földre ránt, pedig pont az lenne a lényege, hogy megtartson a felhők felett. Nem vagyok a végével megelégedve, egy cseppet sem. Csak a Sors megcsúfolásának nevezhetem. Megint belehajított a szerző egy olyan klisét - megjegyezném, szánt szándékkal, hiszen teljes mértékben kivédhető lett volna -, ami teljesen lelombozza a gyakorlott olvasót.

A sorozat végére érve, be kell látnom, hogy minden kötetben ugyanazok a folyamatok játszódtak le bennem. Megvolt a kezdeti kíváncsiság, amit követett az egyhangúság, majd az agyeldobós fordulat után újra kiábrándultam a klisés befejezésnek köszönhetően. A Bajnok is sokszor meglepett, sőt, volt, hogy meghatott, de a keserű szájíz a számban erősebben megmaradt.

A világkép kialakítás tökéletes, de egy ilyen erős történethez erős szereplőgárdára lett volna szükség. June és Day pedig hiába gondolkodnak úgy, mint a nagyok, ha egyszer gyerekek. Sőt, néha még a korukhoz képest is fejletlennek tűnnek. Ugyanakkor azt is elismerem, hogy nem az én korosztályom az elsődleges célközönség - bár mivel nincs felső határ bizonyos jellemvonásokat figyelembe véve, így méltán bíztam a maximális élményben -, így megértem, miért vártam el többet annál, mint amit adhatott.

Volt egy legenda. Született egy tehetség. Most pedig győzött a bajnok. S hogy ki ő? Bár nem jöttem rá, mi járt a szerző fejében, elméletem az van. Bajnok lehet az egyik nép. Lehet az, aki nagy áldozatot hozott. Vagy lehet az olvasó, aki végigküzdötte magát a teljes trilógián. Bajnok bárki lehet.

Szóval a Bajnok semmivel sem adott többet, mint a Legenda és a Született tehetség. De nem is kevesebb náluk. A teljes sorozat azonos szinten mozgott teljes egészében. Hogy ez jó vagy rossz… döntse el mindenki maga.