Niitaabell Világa: Marie Lu: Prodigy - Született tehetség (Legenda 2.)

Fülszöveg:

Miután sikerül megszökniük a Köztársaság hadseregének Los Angeles-i erődítményéből, June és Day megérkezik Vegasba, és ekkor megtörténik, amire senki sem számított: az Első Polgár meghal, és a fia, Anden veszi át a helyét. Miközben a Köztársaság egyre közelebb sodródik a káoszhoz, hőseink csatlakoznak a lázadó Patriótákhoz, akik segítenének Daynek megmenteni az öccsét, és átjuttatnák őket a Kolóniákba. Cserébe egyetlen dolgot kérnek: June és Day ölje meg az új Elsőt.

Esélyt kapnak rá, hogy megváltoztassák a nemzet sorsát, hogy hangot adjanak a túl rég óta hallgatásra kényszerített nép óhajának.

Ám June hamarosan rájön, hogy az új Első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. Így hát döntenie kell. Mert mi van, ha Anden valami újnak a kezdete? Mi van, ha a forradalom többről szól, mint veszteségről és bosszúról, haragról és vérről? Mi van, ha a Patrióták tévednek?

Marie Lu Legenda című kötete igazán meglepő élmény volt. Nehéz megalkotni egy olyan történetet, mely egyesíti a disztópiára és az ifjúsági irodalomra jellemző attitűdöket úgy, hogy egyik sem lesz domináns. A szerző képes volt a helyén kezelni a teljes könyvet, végig megmaradt a világvége utáni hangulat, a porba hulló nemzeti eszmények és az új rend kialakulásáért folytatott harc küzdelmes útja, miközben a főszereplők a maguk koraérett gondolkodásmódjával próbálták megváltani a világot – vagy legalábbis a közvetlen környezetüket. Marie Lu teret engedett kibontakozni a szerelmi szálnak is, de nem engedte, hogy elfedje a valódi célokat. A Legenda elsősorban disztópia, majd másodtulajdonságként jelenik meg csupán a romantika.

A pozitív élmények után egyértelmű volt, hogy a folytatásért fogok nyúlni. Magamhoz képest nem is vártam vele sokat, így még a viszonylag friss élmény könnyű felelevenítése után bele is kezdtem a Született tehetségbe, melyet a helyi könyvtár támogatott. Meg kell jegyeznem, szerencsétlen második és harmadik rész a raktárba kuksolt, míg haza nem vittem őket magammal. Ezt kifejezetten sajnáltam, hiszen egy ilyen jól megalapozott sorozatnak a kinti polcokon a helye, ahol megakadhat rajta a potenciális olvasó tekintete. Remélem, a kölcsönzésemmel hozzásegítettem egy kis „hírnévhez” és újra elfoglalhatja majd a közösségi térben betöltött helyét.

Az előző rész végén elsötétülő jelenet elevenedik meg újra a szemünk előtt. June és Day szökésben vannak, miután véghezvitték az egész létezésüket megrengető események sorozatát. Már nem azok a gyerekek, akik pár héttel korábban voltak. Az őket ért veszteségek miatt még inkább felnőttek. Mindketten hoztak hatalmas áldozatokat, ám a java még hátra van. Eddig a helyzet általában adta az eseményeket és kétségtelenül elősegítette a köztük lévő bizalom kialakulását is, ám most egy újabb fejezet következik az életükben, aminél már kevésnek bizonyulnak az eddig átélt események. A kettejük között kialakuló vonzalom is immár szárba szökkent. A kérdés, hogy engedik-e, hogy virágot hajtson, vagy még bimbóként tapossák el a száraz földfelszínen dübörgő katonai csizmák talpa.

Biztos voltam benne, hogy a szerelmi szál nagyobb hangsúlyt fog kapni, mint az első részben, mégis, az események fordulata nem volt számomra megfelelő. Pontosan az következett be, amitől igencsak tartottam: megjött az első igazi kapcsolattal járó bizonytalanság. Jude és Day továbbra is teszik a dolgukat, de nem olyan intenzitással, mint kellene. Hatalmas dolgok vannak kialakulóban, de ezeket háttérbe szorítják önös érzelmeik, így az első részben elért szép egyensúly egy pillanat alatt felborul és átmegyünk a tini-drámába, amelynek háttérzaját a bombák robbanása adja. Nem mondom, hogy feltétel nélkül meg kellene bízniuk egymásban, de ez a bizonytalanság, amely mindkettejük lelkét mérgezi – túlzás. Itt üt ki igazán, hogy igazából csak két gyerek van a középpontban, s ahogy ez realizálódik az olvasóban, úgy válnak hihetetlenné az általuk elért eredmények. A Született tehetségben fellelhető érzelmi civódások nem a várt reakciót váltották ki belőlem: kiábrándulást hoztak magukkal. Természetesen elnézhető lett volna, hiszen kevés tapasztalattal rendelkeznek még az érzelmek világában, ám nem az általuk megtett lépések vezettek a megfelelő úthoz. A könyvben nem jelennek meg konkrét megcsalások a saját értékrendjük szerint, mégis úgy érzem, a két fél elárulta egymást – főként a bennük gomolygó bizonytalansággal -, ezáltal olyan törések jelentek meg közöttük, amiket igencsak nagy kitartás árán lehet eltüntetni.

A szerelmi szállal a másik problémám pedig, hogy a regény felét elviszi úgy, hogy valójában semmi sem történik. A könyv első részében nem éreztem magam igazán jól olvasás közben, nem sikerült bevonnia a történetbe. Az első harminc oldalon még pörögtek az események, aztán megérkeztünk egy olyan egysíkú történetvezetésbe, amivel nem tudtam mit kezdeni. A regény már az elején mélypontra jutott, amely nem volt éppen jó ómen a továbbiakra nézve. Erőt véve magamon, rendületlenül folytattam az olvasást. Egy kis remény még élt bennem, hogy ez csak átmeneti üresedés, lesz itt még akció és visszakapom az első részben megismert, határozott szereplőket.

Imáim meghallgatásra kerültek, a szereplőkbe vetett bizalmam nem volt megalapozatlan. A mélypontnak egyszer csak vége szakad, és a magasba szárnyal a történet. A könyv közepén végre kapunk egy jó nagy adag adrenalint, ami az utolsó oldalig kitart. Végre beindulnak események, túllépünk a tervezésen és az előkészületek további fázisain, hogy végre a megvalósításra koncentrálhassunk. Nagy fordulópont ez, erős határvonal húzható a két stílus között. Itt újra megelevenedik az első részben oly szeretett felállás: a minket körülvevő világ összeomlása újra fontosabbá válik, mint két kamasz bizonytalansága. Itt kezdődnek az igazi kalandok.

A regény második fele egy igazi akciókönyv, tele váratlan fordulatokkal. Csak olvastam és olvastam, teljesen elvesztem a sorok között. Egyáltalán nem számítottam az események ily módon történő alakulására. Marie Lu bebizonyította, hogy igenis tud írni, ha akar. Az első fél fölött érzett letargiám úgy szállt tova, mintha sosem létezett volna. June és Day visszakapták a valódi énjüket, újra megszilárdult a jellemük. Még a leggyengébb pillanataikban is erősebbnek bizonyultak, mint eddig. Mondhatni újra felnőttként gondolkodva, a problémáikat félresöpörve törtek a nagyobb cél felé. Öröm volt egy ilyen eseménygazdag történettel múlatni az időt.

A javuló tendencia által felrajzolt görbe immár az egekbe tört. A végső cselekménynél már megszólaltak a képzeletbeli harangok, csodálatos aláfestést adva a végső konklúziónak. A bőröm alatt éreztem a könyv lapjain rejtőző erőt. A talpam alatt megremegett a talaj a közösség erejétől. Extatikus élményt nyújtott, mely után következett az utójáték. A szerző nem vágta el csak úgy a cselekményt, teret adott a végső megoldásnak, miközben lefektette a harmadik rész alapjait.

Már azt hittem, hogy a kezdeti szenvedésem csupán a képzelet műve volt. Az utolsó oldalak előtt hitegetni kezdtem magam, hogy csak biztosan nem tudtam magam kellőképp beleélni a történetbe. Mert akkor bizony túl nagy szakadék lenne a regény eleje és vége között. Aztán jött az utolsó pofon. Az utolsó szóig tartogat az írónő meglepetéseket az olvasó számára. Amikor már azt hinnénk, ennyi volt, még egyszer ráüt a dobra, amelynek hangja sokáig visszhangzik, és ez a hang segít emlékezni a kezdeti nehézségekre is. Az egyik arculcsapás illeszkedik a regény tematikájába, s képes voltam elfogadni. Egy cseppet sem örültem neki, de általa még inkább szerethetőbbé vált a történet. Életközelibbé. Viszont az utolsó lépést nem tudom megbocsátani. Annyira logikátlan és tipikus csavar! Nem is értem, miként kerülhetett bele ebbe a történetbe! Nem és nem. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Rossz húzás volt.

Elsőnek tanácstalan voltam, miként is értékelem ezt a regényt. Olyan erős hullámvölgyeket jártam meg vele, amiket nem lehet egyszerűen összegezni. Először úgy gondoltam, nem érdemli meg az igazán jó kategóriát. Később nem értettem, hogy merülhetett fel bennem egy gondolat erejéig is, hogy nem a legjobbak között a helye. A végén pedig a földre rántott újfent. Van benne potenciál. Bővelkedik az akcióba és olvasás közben sokszor tapasztalható erősebb szívdobogás a megszokottnál, mégis, vannak olyan pontok benne, amiknél csak a túlélésre koncentráltam. Túl akartam esni rajta, hogy valami sokkal kifinomultabbhoz foghassak.

Ezek után nem mondhatom, hogy a Legenda sorozat második része tökéletes lenne. Sőt, még azt sem, hogy megüti az első mércéjét. Inkább úgy jellemezném, mint egy a nyájától messze síró bárányt: eltévedt. Elismerem, van benne lehetőség, az alapelképzelés zseniális, dee a kivitelezéssel már vannak gondok. Remélem, a harmadik részben már újra a tökéletes egyensúly fog fenn állni a disztópia és a romantika irányvonal között, mert ez így teljesen szétzilálja a mondanivalót és elveszi a helyzet komolyságát.
Összességében nem volt rossz, de a Legenda igencsak félrevezetett. Ettől független kíváncsian várom a harmadik, egyben utolsó részt, amely eldönti, hogy Marie Lu sorozata a kiemelkedő könyvek között van, vagy inkább a középszerű kategóriában foglal helyet.