Niitaabell Világa: Ransom Riggs: Üresek városa (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 2.)

Fülszöveg:

1940. SZEPTEMBER 3.

A KÜLÖNLEGES GYERMEKEKET SZÖRNYEK FENYEGETIK.

EGYETLEN EMBER MENTHETI MEG ŐKET – DE Ő MADÁRTESTE FOGLYA MARADT.

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek hihetetlen, kalandos története folytatódik. Jacob Portman a barátaival Londonba indul. A gyerekek szeretnének biztonságra lelni egy időhurokban, ahol nem fenyeget sem öregség, sem betegség, sem ellenség. Azt remélik, hogy gondviselőjükön, Vándorsólyom kisasszonyon is segíteni tudnak, hogy visszanyerhesse emberi alakját. Mielőtt barátait biztonságos helyre vezeti, Jacobnak meg kell hoznia egy fontos döntést szerelméről, Emma Bloomról. Közben a háború sújtotta Londonban vérszomjas lidércek és éhes üresrémek fenyegetik őket…

Ransom Riggs különleges hősei, a szörnyeket látni képes Jacob, a puszta kezével tüzet gyújtó Emma, a láthatatlan Millard, a halottakat feltámasztó Enoch és társaik visszatérnek a fantasztikus fordulatokkal teli regényben.

A régi fényképekkel illusztrált könyv rendkívüli világba vezeti az olvasót.

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei rám is kifejtették hatásukat. Előbb láttam a filmet, minthogy olvastam volna a könyvet, ezért is halogattam a továbbiakban igencsak sokáig. A képi megjelenítés vajmi kevéssé nyűgözött le. Nem tetszett a történet, csapkodónak éreztem, így nem is éreztem magamban a kellő motiváltságot arra, hogy el is olvassam. Ugyanakkor pár ismerősöm és olvasóm addig rágta a fülem, míg végül csak kézbe vettem. Pozitív élményként könyveltem el, hiszen újfent bizonyításra került az egyik kedvenc tézisem: a könyv ezerszer jobb, mint a film. Sokkal többet, és azt gazdagabban adja át. Hiába kell az embernek többnyire a saját fantáziájára hagyatkozni, mégis nagyobb élményt biztosít. Főleg, ha azt nézzük, mennyire átírták a történet végét a forgatókönyvírók, ezáltal teljesen más mondanivalóval ruházták fel a történetet. Teljesen rossz irányba vitték el.

A folytatásra, noha nem epekedtem, mégis kíváncsian tekintettem. Felvettem várólistára és több kihíváshoz is megadtam, mint alapolvasmányt. Az egyik ezek közül hamarosan lejár, így a legutolsó könyvtári túrámnál magamhoz is vettem egy, kevésbé elhasználódott példányát és azzal együtt tértem haza. Nem is kerülgettem sokáig: amint az aktuális kötetnek a végére értem, bele is kezdtem. Kíváncsi voltam, mit tud Ransom Riggs kihozni a folytatásból.

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt: három csónakba szállva próbálnak a különlegesek átvergődni a túlpartra, mivel az otthonukat immáron elpusztították, ott nincsenek biztonságban. Velük van Alma Vándorsólyom kisasszony is, aki madárteste fogságába esett, így nem tudja elvégezni az általa kitűzött feladatot: nem tud vigyázni a gondjaiba vett gyerekek épségére. Kalandos utazás veszi kezdetét, hőseinknek sok mindenen kell keresztülmenniük az üresek miatt. S ki tudja, mi várja őket a célban…

Meglepően pozitív hozzáállással vártam. Az első részt felülmúló kalandra számítottam, ahol végre igazán összecsap a jó és a rossz egymással. Örültem annak is, hogy nincs nagy ugrás a történetben, hiszen az előző rész vége igencsak borongósnak és nyitottnak hatott. Rengeteg kérdés maradt bennem, kezdve az egyszerűbbektől, minthogy hogyan fognak ezek a gyerekek boldogulni a rideg múltszázadbeli világban, az egészen komplexekig. Egyáltalán nem láttam magam előtt, merre fog haladni a történet. Csak sodródtam az árral és hagytam, hogy meglepjen.

A kezdeti izgalmasnak ígérkező utazást viszonylag hamar felváltotta egy monoton talpalás. Azt hittem, hogy rossz könyv van a kezemben: az Üresek városa helyett a Gyűrűk urát olvasom. Csak számomra kísérteties a hasonlóság? A gyerekek mennek-mennek, mendegélnek, s útjuk során sok bonyodalomba keverednek, miközben új szereplőket is megismerhetünk, de ennyi. Nem valami eredeti. Az előző kötet alapján azért jóval többre számítottam. Azt hittem, az egyenes vonalú mozgás helyett egy sokkal rafináltabb kalandban lesz részük. Bár el kell ismernem, akció azért volt benne bőven. A különlegesek az utasuk során sok bonyodalommal szembesülnek. Nem elég, hogy a hurkon kívül kell létezniük és az ismeretlenben botorkálniuk, de még Vándorsólyom kisasszony segítsége sem áll a rendelkezésükre. A gyerekek most vannak először ebben a helyzetben, sosem voltak még ennyire magukra utalva és ez megrémíti őket. Félelmük jogos, hiszen megfelelő tapasztalat nélkül ebben a csúf világban, mikor a háború pusztítása mindenhol látható, az esélyük a túlélésre még inkább csökken. De szívükben él a bátorság és a kitartás lángja, így egyenes háttal lépkednek az előre meghatározott céljuk felé.

Tudjátok, nem is lett volna semmi problémám azzal, hogy annyit mennek, ami még a hobbitok számára is sok lenne. Nem. A problémám inkább a vándorlók személyiségével van. Mert kik is valójában a különlegesek? Ha úgy nézzük, akkor az időben megrekedt ezeréves felnőttek. Attól független, hogy a hurokban nem fogott rajtuk az idő vasfoga, még ugyanúgy fejlődhettek mentálisan, mint az átlagos emberek. Tehát a kalandozások során tanúsított viselkedésük bőven az elvárható szint alatt van. Úgy viselkednek, mint a gyerekek, az apró, csetlő-botló fiatalok, akik képtelenség felfogni egy-egy helyzet komolyságát. Az első részben ez még nem zavart, hiszen a hurkon belüli életüknél ez megengedhető volt, ám most felszínre kellett volna hozniuk a valódi énjüket: a száz és ezer évet megélt különlegest.

Kedvemet a továbbiakban Enoch is rendkívül befolyásolta. Konkrétan már ott tartottam, hogy átugrom a megszólalásait. Hihetetlen módon idegesített a fogalmazásmódja. A sok elharapott szó, a vidékies stílus hozzáad a személyiségéhez, ám engem inkább csak frusztrált. Sokszor érthetetlennek hatott a mondanivalója. A szerző és egyben a fordító is átlépte a határt. Enoch blokkolásától csupán a saját elhatározásom tartott vissza: ha egy könyvet olvasok, akkor azt teljes egészében feldolgozom. Nem hagyhatok ki kényem-kedvem szerint jeleneteket, hiszen lehet, hogy ezáltal másként jelenik meg a szemeim előtt a mondanivalója, mint ahogy valójában a lapokon szerepel. Önkánt pedig nem viszem magam tévútra. Szóval, inkább szenvedtem és folytattam a regényt.

A második résznek a Jacob és Emma között feszülő viszony sem tett jót. Igazából egyikük sem tudta, hányadán áll a másikkal. Nem fektették le az alapokat, még azt sem tisztázták, hogy ők most egy párt alkotnak, vagy még csak kerülgetik egymást. Nem. Egyszer párként, majd utána barátokként lépnek színre, folytonos bizonytalanságban tartva ezzel az olvasót. Persze, ebben a sötét helyzetben nem ez lenne a legfontosabb, de mivel a szerző elég nagy figyelmet szentelt a kettejükben kibontakozó érzelmeknek, ezért elvárható lett volna egyfajta tisztázás.

Mielőtt elvenném teljesen a kedveteket a regénytől, meg kell jegyeznem, hogy a fent említettek mindössze apró tüskék voltak a teljes egész szemlélése során. A könyv nyelvezete - Enoch szerepén kívül - még mindig csodálatos. Szofisztikált módon ismerhetjük meg a különlegesek kalandjait, ami még inkább segít kialakítani a történet olvasásához szükséges melankolikus hangulatot. Noha a történet sokkal inkább egy kalandregény részeként elevenedik meg, semmint dokumentumkönyvként, mégis betekintést nyerhetünk a második világháború nyers valóságába. A szerző nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó sorsát. A szörnyűségek megelevenednek előttünk, sokszor le is döntenek a lábunkról. Voltak olyan jelenetek, amikor a szívem szorított a mellkasomban, oly mélyen megrázott. Rengeteget hallunk erről a kegyetlen időszakról, de mikor magunk is egy kicsit átélhetjük egy-egy történet során, még inkább átérezzük a tragikusságát.

Be kell vallanom, ennél azért többre számítottam. Nem hittem volna, hogy ennyire semmibe haladós lesz a történet. Az események egyáltalán nem voltak hitelesek, hiszen a legtöbbször szimplán csak a véletlenen múlt, hogy nem hagyták ott a fogukat. Az első két-három alkalomnál még velük együtt szurkoltam, ám a sokadiknál már érzelemmentesen haladtam tovább. Több leleményességet vártam volna el. A gyerekes viselkedést is elhagyhatták volna - vagy ha mégis ezt az irányvonalat akarjuk erősíteni, akkor pedig a cselekményeknek kellett volna máshogy alakulniuk. Mondjuk úgy, ami egy fiatal számára is elfogadható, nem mutat túl a képességein, s ezáltal nem válik az egész teljesen hiteltelenné.

Ugyanakkor a nagy csavar kárpótolt. Egy gondolat erejéig sem fordult meg a fejemben, hogy ilyenképp is alakulhat a különlegesek sorsa, így végül is pozitív élménnyel zártam le az olvasást - magam is meglepve.

Sajnos, jelen esetben, azoknak kell igazat adnom, akik szerint a sorozat első része lett kiemelkedő, amit a folytatás nem tudta felülmúlni. Jó eseménysorozat ide vagy oda, ha az átkötő részek megvalósítása bőven hagy maga után kívánnivalót.

Mindenesetre kíváncsi vagyok a harmadik részt illetően is, hátha fejlődőképesnek bizonyult a szerző; bár egyelőre épp elég volt a különlegesekből, így inkább az év második felére ütemezem be.

" Eltűnődtem: vajon ez a különös, édes fájdalom lenne a szerelem?'

"A nevetéstől a rossz dolgok nem lesznek rosszabbak, ahogyan a sírástól sem lesznek jobbak. Ez nem azt jelenti, hogy az embert nem érdekli a veszteség. Csak azt, hogy ember."

"Az ismeretlen vonzó, de ha egy helyet felfedeztek, katalogizáltak és feltérképeztek, elveszti a jelentőségét, csak újabb poros tény egy könyvben, megszűnik a titokzatossága. Talán mégis jobb néhány üres foltot hagyni a térképen. Hagyni, hogy a világ megtartson valamit a varázsából, nem kierőszakolni minden egyes titkát.

Talán jobb néha-néha elámulni."

"Hiszek abban, hogy a világban egyensúly uralkodik, és néha előttünk ismeretlen erők avatkoznak be, hogy helyrebillentsék a mérleget."