Niitaabell Világa: Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin – Szárnyak és pusztulás udvara (Tüskék és rózsák udvara 3.)

A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

A lenyűgöző New York Times és USA Today bestseller sorozat vadonatúj kötete.

Sarah J. Maas, kinek könyveiről világ életemben ódákat zengtem… A télen két új kötettel is bővülhetett a hozzám hasonló fanatikus rajongók gyűjteménye, hiszen nem csak az Üvegtrón sorozat soron következő részét, hanem a Tüskék és rózsák udvara utolsó kötetét is piacra dobta a Könyvmolyképző kiadó. Az előrendelők között voltam. Heves izgalommal vártam mindkét kötetet, melyek aztán végül csak felkerültek a polcra. Minden nap vetettem rájuk legalább egy pillantást, sóvárogtam utánuk, ám még nem vehettem le őket. Az utóbbi időszakban igencsak nehezen találtam időt arra, hogy a fanatizmusomnak éljek, s így inkább az ötszáz oldal alatti könyveket részesítettem előnyben. Türelmetlenül, de vártam azt a pillanatot, mikor úgy érzem, most bele tudom sűríteni a mindennapok forgatagába legalább az egyik kötetet.

Nem olyan régen eljött az idő, s nagy lelkesedéssel csaptam le a Szárnyak és pusztulás udvara című könyvre. A választásom azért erre esett, mivel így akkor egy teljes sorozatot kipipálhatok, ami nálam igencsak nagy szó. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a történetbe, s úgy gondoltam, most fog megtörténni a csoda: elég lesz rá 2-3 nap és a végére fogok érni, mert Sarah J. Maas alkotásról beszélünk. Az pedig csak olyan lehet, ami teljesen leköti a figyelmemet.

Hát, be kell valljam, ez most nem jött össze neki. Majd egy hétig forgattam a könyvet, mire elértem a végjátékig. Természetesen a sok elfoglaltságom is közrejátszott a dologban, ezt teljes mértékben elismerem, de nem csak a saját teendőim voltak jelen, mint akadályozó tényező. Ez a rész más volt, mint az eddigiek, és sajnos nem csak pozitív értelembe.

Az előző kötet végén a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, ki fog esni a helyéről. A fantasztikus fordulatsorozat, amit az írónő megalkotott egyszerűen egyedülálló. Olyan határozott pontot tett a mondat végére, hogy hónapokig kongott bennem a visszhangja. Ezt a lelkesedést tovább vittem a befejező kötetre. Az elején nem is csalódtam. Feyre immáron a tavasz udvarában van, újra, s ott próbálkozik meglépni a megfelelő lépéseket. Egy álarcot vett magára, hiszen ő már közel sem azzal a személyiséggel rendelkezik, amellyel még emberként megismerhettünk tőle. A bizonytalanság helyére elhatározás, a tudatlanság helyére pedig mindenre kiterjedő, de főként politikai ismeretség lépett. Már nem csak azt látja a Tavasz udvarában, amit megmutatnak neki, hanem azokra épít, amit ő maga tudott meg róla. Így a célja a belső ziláltság megteremtése, az egység felbontása. Hihetetlen volt látni, hogyan alkalmazkodik a saját szerepéhez és miként keveri a lapokat. Mérhetetlen lelkesedéssel faltam az oldalakat. A nagy fanatizmusom függönyét egyszer-egyszer fellebbentette a felismerés szele, ám próbáltam kizárni és csak élvezni ezt a régóta várt történetet. Feyre durván odatette magát, ami azt illeti. Néha túlságosan is. Véleményem szerint nagyon máshogy viselkedett, egy cseppet sem tudta leutánozni a régi énjét. Ennek pedig fel kellett volna tűnnie másoknak is. A régi Feyre nem rendelkezett ilyen szintű határozottsággal. Ő nem akart volna a dolgok közepébe lenni. Legalábbis nem így. Emellett pedig a háttérben szövődő tervek, Hybern királyának megtervezett lépései is túlságosan nyíltak voltak. Ekkor kezdtem először igazán kételkedni a könyvben. Most komolyan, ki az, aki önként elárulja, hogy az általa támogatott csoport mire készül, s azt hogyan akarja meglépni? Még jó, hogy a teljes haditervet nem terítették ki az asztalra úgy, hogy igazából nem is bíztak meg Feyre-ban és a többiekben. Az általam oly biztosnak vélt alap megremegett.

Szó szót, tett tettet követ, s haladunk előre a történetben. Próbáltam beleélni magam, meglátni Velaris szépségeit, ahogy eddig is, de egyre erősebben éreztem: ez nem olyan, mint az eddigiek. Feyre nem csak a Tavasz, hanem az Éjszaka udvarában is hiteltelen volt. Néha olyan erős személyiséggel bírt, amely a hegyeket is megmozgatta volna, aztán újra egy bizonytalan, tévelygő lett, akinek fogalma sem volt róla, mit csinál. Próbál mindenki kedvére tenni, de közben igazából senkivel sem foglalkozik csak magával, az országgal és Rhyssel.

Rhysland sem hozta az elvárt szintet. Oly mértékben elpuhult, hogy az eddigi, iránta érzett tiszteletem elillant. Egy országot, királyságot, udvart, semmit sem lehet elvezetgetni baráti alapon. Az egy dolog, hogyha jóban van a többiekkel és vannak barátai, de ettől független külön kell választani a magánéletet és a munkát. Ez pedig egyikükben, még csak fel sem merült. Kedves, aranyos pajtik egymásnak, cicaharcokat vívva, ha épp valami nincs a másik kedvére, de nincs meg a rangsorolás, amire egy társadalmat fel lehetne építeni. Arról nem is beszélve, miként adja át a teljes hatalmat Feyre-nak, amit egyfelől megértek, hiszen mégiscsak egyenrangú vele, királynői pozícióban díszeleg, másfelől viszont nem értek meg, mert majdnem, hogy egyetlen egy közös döntésük sem született. Semmi lényegeset nem beszéltek meg egymással, csak nyakra-főre hozzák a súlyos döntéseket és utólag a támogatásukról győzik meg a másikat. Ez már nem bizalom, hanem egyenesen vak hit.

De ugye most a középpontban a végső csata van, amely eldönti az egész világ sorsát - főleg az emberekét. Sokszor tanácskoznak a főtündérek, ötletelnek, hogyan lehetne megakadályozni Hybern rémuralmát, de ebben sem éreztem oly mértékben a szervezettséget, mint ahogy az elvárható lett volna. Úgy történtek események, hogy igazából nem volt súlyuk. Mindenki csak kapkodott: kettőt előre szökkentek, majd sasszézva ugrottak hármat hátra. Így nem lehet háborút nyerni.

A haditanácskozások mellett természetesen bőven kijutott Feyre és Rhysland magánéletéből is az olvasónak. A kötelékükön keresztül órákat is elbeszélgettek, kizárva a külvilágot, vagy épp a hálóban enyelegtek. Akár egy haditanács kellős közepén. Túl szép, túl rózsaszín volt. Nem vártam súrlódásokat kettejük között, az sem vallott volna rájuk, de ez a folytonos imádat még az én romantikus lelkemet is megfeküdte. Még a tündérek világában is létezik az a fogalom, hogy túl sok.

Ugyanakkor minden elrontott pontra jutott egy kedves vagy épp meglepő tényező is. Amikor épp nem állt meg az élet egy-egy szerelmes vallomás erejéig, s nem épp gondolatok nélkül sodródtak az eseményekkel, nagyon élvezhető volt a történt. Mint mondtam, az első rész egyszerűen zseniális, ahogy Feyre a Tavasz udvarában tevékenykedik. A háttérben szövődő szálak, a különleges teremtmények újfenti felbukkanása, mind-mind pozitív csalódás volt. Suriel különösen kedves volt a számomra már az előző részek alatt is, ám most értettem meg igazán, mit is láttam magam is benne - eddig nem tudtam volna megmondani.
S még egy apróság, ami lehet, hogy csak engem borított ki: a gondolatutazás kifejezés összesen 111-szer szerepel a könyv lapjain (ha nem számoltam el magam). Ez nem tudom, hogy fordítói hanyagság, vagy az eredetiben is minden hetedik-nyolcadik oldalra jutott egy, de olyan mértékben felidegesített, hogyha csak még egyszer megláttam volna leírva, biztos messzire hajítom a könyvet.

A szálak végül egybe futnak, s noha nem mindegyik lett kifejtve, vagy egyáltalán végig megtartva, mégiscsak kellemesen hatott a lelkemre. Sarah J. Maas legalább az alapjaiban nem tért el stílusától, így a megrendítő csavarok mellett kaphattunk például elegendő humort. A végső csata pedig igazán drámaira sikerült. Bevallom, majdnem, hogy el kellett a végén egy pár könnycseppet is morzsolnom, de még ezt a hirtelen jött érzelmi löketet sem tudtam igazán kiélvezni. Azzal, hogy a szerző egy régi csavar deja vu érzését hozta vissza… olyan, mintha nem lett volna már meg a szükséges erő benne a saját történetéhez. Mást vártam. Valami újat. Nem ismétlést.

Lehet, hogy bennem van a hiba. Sosem hittem volna, hogy egy Sarah J. Maas könyvre azt fogom mondani, hogy lehetett volna még dolgozni rajta. Pedig a Szárnyak és pusztulás udvara esetén ezen véleményen vagyok. Olyan érzés volt, mintha a szerző vállán akkora teherként függött volna az utolsó rész, hogy azt már nem bírta ő sem: túl sok fele kapott, túl sok mindenbe belekezdett és így elvesztette azt, ami igazán jellemzi ezt a sorozatot. Az összeszedettség. A logikus gondolkodásmód. Az egyensúly felborult.

Ettől függetlenül egy pillanatig sem bánom, hogy a polcomon szerepel a trilógia mindhárom kötete. Összeségében igenis nagyon szeretem, még mindig, noha minden résszel voltak apró-cseprő problémáim. Az íróba vetett hitem sem rendült meg: továbbra is a kedvenceim között tartom számon. Betonbiztos helye van, ahonnan semmi sem tudja kirobbantani. Mindössze most nem tudtunk egymásra hangolódni. Aztán, ki tudja, lehet, hogyha újraolvasom pár év múlva, megtalálom benne azt, amit most hiányoltam. Lehet, hogy nem. De mindenféleképp forgatni fogom még a későbbiekben is!