A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez.
Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré.
John Green, az Alaszka nyomában, a Katherine a köbön, a Csillagainkban a hiba, és Papírvárosok díjnyertes szerzőjének várva várt új könyve kíméletlen őszinteséggel meséli el Aza történetét.
A Teknősök végtelen sora ragyogó regény szerelemről, akaraterőről és egy élethosszig tartó barátságról.
John Green neve azon írók közé tartozik, kinek munkássága igencsak elismert a világ nagy részén. Hírnevére elsősorban a Csillagainkban a hiba című művével tett szert, mely a megfilmesítése után még nagyobb figyelmet kapott a könyvpiacon is. Azóta is sorra jelennek meg regényei magyar nyelven és átlagosan nézve igencsak jó fogadtatásban részesülnek. Elsősorban ifjúsági regényeket alkot, komolyabb, mélyebb tartalommal . Megpróbálkozott más kategóriával is, felnőttek számára is alkotott, ám hamar visszatért a jól bevált irányhoz. Ő vérbeli ifjúsági regény alkotó.
Nos, személyem azon csoportot erősíti, akik tartózkodóan tekintenek a munkásságára. A fő regénye egy pillanatig sem vonzott. A filmet sem láttam még, sőt, nem is hiszem, hogy valaha késztetést érezzek az iránt, hogy megtekintsem. Ugyanígy vagyok a többi könyvével is: nem érzem a szükséges vonzást. Mindez álláspontom egészen addig tartott ki, míg meg nem jelent a Teknősök végtelen sora. Megtört a jég. Azon kaptam magam, hogy el szeretném olvasni, ezért megkérdeztem Veronikát, a Veronika's Reade Feeder blog szerkesztőjét, ő hogyan látja, megfelelő olvasmány lenne-e a számomra. A véleménye alapján úgy döntöttem, hogy későbbre teszem el, mert a jelenlegi állapotomnak nem felel meg. Elég sokat váratott magára, míg egy reggel úgy keltem fel: most kellene elolvasni. Még aznap ki is hoztam a könyvtárból és fel is ütöttem. 24 óra leforgása bőven elegendő is volt, hogy a végére érjek.
Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem. Ez a regény egyáltalán nem hasonlított arra, amit vártam tőle, pedig nem voltak felé igényeim támasztva. Mégis, teljesen más hangulatot adott, mint gondoltam. Ez egyszerre pozitív és negatív érzés, hiszen nyitott voltam minden lehetőségre ám még így is a furcsa jelzővel tudom illetni. Szeretem a különc regényeket, azokat, amik nem merülnek el a kategóriájukban, mert ezek azok, amik hosszútávon is emlékezetesek maradnak azáltal, hogy többet nyújtanak holmi délutáni kikapcsolódásnál. S azt el kell ismernem, a Teknősök végtelen sora még sokáig bennem fog csengeni, bár nem csak az élvezeti értéke miatt.
Az író nem takargatja sokáig, milyen mentális betegséggel rendelkezik a főszereplőnk. Már a legelső jelenetben láthatjuk, miként veszik át a gondolatai az irányítást, s ez milyen kényszeres reakciókhoz vezet. Furcsa belegondolni, hogy egy teljesen átlagos tinédzser lány, aki csendben ül az ebédlőben és épp majszolja az ebédjét belül éppen önmagával harcol és szépen lassan veszít: nyernek a szabadon eresztett gondolatok, amik gúzsba kötik az életét. Aztán láthatjuk ugyanezt a lány, amint épp minden probléma nélkül beszáll egy csónakba, majd evezni kezd. Igen, Aza nem fóbiában szenved, hanem egy mentális betegségben: akarata ellenére is túlpörög az agya, s mindig ugyanoda lyukad ki, hogy biztosan megfertőződött a C-diff nevezetű betegséggel. A szerző nem mutatja be, mióta tart ez az állapot. Apró információkat elejt arra vonatkozólag, hogy régen, talán az apja halála előtt ez nem így volt, de konkrétumot nem írt le, mitől alakulhatott ki. Ezt pedig hiányoltam, hisz minden kezelési módszer alapja a kiindulási pont meghatározása, illetve ez által jobban megismerhettük volna a főszereplőnket. De ezen a problémám hamar túltettem magam, ugyanis végtelenül együtt tudtam érezni Azával. Nekem is vannak olyan gondolataim, amik nem hagynak el, s teljesen magukba rántanak. Általában valami negatív érzés, mely egy bizonytalan élethelyzethez társul, amikor nem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok meghozni a helyes döntést, vagy épp nem látom magam előtt, hova vezet az utam. Tudom, hogy nem megoldás, mégis képes vagyok huzamosabb ideig elveszni ebben a rossz érzelmi hullámban. A kitörés pedig szinte lehetetlennek tűnik. Elsősorban a közös tapasztalatra alapozva jött létre Aza és köztem az összhang, mely a regény végéig megmaradt. Egy kedves lányt alkotott meg az író, aki önmaga elméjének rabságában van fogva tartva.
S a könyvet csak és kizárólag az ő személyisége miatt nem írtam le. Rajta kívül nem nagyon tudnék olyan pontot említeni, ami megfelelne az alapvető téziseknek. Az egésznek se füle, se farka nincs, hiteltelen és plusz meglepetést sem okoz. A cselekmény részét nem tudtam hova tenni. Már az alapvető felállás, miszerint két kamasz nekiáll megkeresni egy eltűnt személy, mert régen volt egy közös kapcsolatuk… jó, persze, játéknak fel lehetne fogni, de leginkább Daisy ezt véresen komolyan veszi. Megértem, hogy anyagi gondjai vannak, de nem találja gusztustalannak senki, amit leművel a pénz érdekében? Mocskos, mocskos dolog, főleg a továbbiak fényében. Nem tartom normálisnak. Ugyanakkor a másik oldalt sem egészen értem, a gazdag gyerekről kialakított képet. Ő az, aki mindig szeretné biztosra tudni, hogy önmagáért szeretik és nem a pénzéért. Már hogyan tudja természetesnek venni, fel sem háborodva rajta, hogy a múltjából felbukkanó fantom barátnője csak a felkínált díjra hajt nyilvánosan? Miért nem botránkozik meg rajta? Sőt, ehelyett a lehető leglogikátlanabb lépést teszi… S ez miért oké mindenkinek? Miért?!
A továbbiakban sem értékeltem a cselekményt, hiszen nem tart sehova. Mindenki csak sodródik az árral, a saját problémáit szem előtt tartva. Maguknak ellentmondva tipegnek, mint a részegek az első hajnali napsugárnál. Aza még mindig küzd önmagával, egyre látványosabban, ami fejezetről fejezetre egyre erőteljesebb hatást gyakorolt rám, ám a többi… hidegen hagyott.
Mindemellett el kell ismernem az író részéről két zseniális húzást. Az egyik a cím. Sokáig foglalkoztatott, hogy mit is jelenthet, vajon mire utal, ám a goodreads-en található egyik kiemelt értékelés alapján ezt el is engedtem. (Tartalmazott egy GIF-et, melyen egy dühös, mégis meglepődött arccal rendelkező férfi artikulálva ordít, alatta pedig a következő felirat volt: „WHERE ARE THE TURTLES?!”) Aztán olvastam a könyvet és egyszer csak ott van előttem a magyarázat. Mert nem véletlenül lett ez a cím, jelentéssel bír, pont, ahogy gondoltam, méghozzá egy nagyon klassz metaforával. Zseniális! Nagyon átéreztem a szavak mögött húzódó tartalmat! A másik elismerendő dolog pedig az utolsó bekezdés. Az gyönyörű. John Green ott megcsillogtatta, milyen egyedi stílusa van és mire képes, ha a földön tartják. Egyszerre boldog és szomorú. Többet nem is mondok róla. Ezt át kell élni.
Úgy néz ki, a megérzéseim most sem csaltak meg: John Green munkássága nem nekem való. Elismerem, hogy vannak jó ötletei, melyek nem csak az egyediségükkel, hanem a kivitelezési formákkal is nagyot alkotnak, ám messze nem elég egy jó történethez. Véleményem szerint a regényben a főszereplőn kívül nincs semmi kézzel fogható. Minden mesterkélt, elveszik a lényegtelenség óceánjában. Arról már nem is beszélve, mennyire valótlan alapokra építette fel az egészet. Törvényszerűen nagyot szeretett volna alkotni, valami újat, amire senki sem mondhatja rá, hogy sablonos. Ez, ha úgy nézzük sikerült is neki, ám túllépte a hihetőségi határt, ami miatt a nagy része lényegét veszti. Emellett pedig a megfelelő kifejtést sem kaphatja meg az olvasó. Példának okául nincs még csak körvonalasan se megadva, honnan indult Aza mentális betegsége. A kezelése egy vicc. Egyik karakter sem tudja, mit jelent a felelősség. Ha tudnák, akkor ez a szerencsétlen lány már rég a javul útjára lépett volna.
Sajnálom, de úgy érzem, a John Green-nel tett pályafutásom hamvába holt lett. Nem hiszem, hogy a közeljövőben fogok vele még próbálkozni. Esetleg majd a későbbiekben kap tőlem még egy-két esélyt – hiszen senkit nem ítélhetünk el egy írása alapján –, de még ezt sem tartom valószínűnek. Egy szerző sem lehet minden olvasóval kompatibilis. John Green-nel nem tudtam megtalálni a közös hangsúlyt.
"A szemünkbe akárki belenézhet, de az nagyon ritka, hogy olyasvalakire bukkanunk, aki ugyanazt a világot látja, mint mi."
"Azok a legjobb beszélgetések, amikor nem is emlékszel, miről volt szó, csak arra, milyen érzés volt."
"Az a legrosszabb abban, ha valaki igazán egyedül van, hogy eszébe jut, hányszor kívánta, hogy bárcsak hagyná békén mindenki. Aztán amikor megteszik, békén hagynak, kiderül, hogy az illető borzalmas társaság a saját maga számára."
"Nem az az igazi rettenet, ha az ember fél, hanem az, ha nincs is más választása."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése