Niitaabell Világa: Mary Adkins: Amikor ezt olvasod

Iris Massey elment.

Azonban maradt itt utána valami.

Iris Massey négy éven át dolgozott Smith Simonyival, a PR-mágussal: vállvetve tökéletesítették az ügyfeleik arculatát. De Iris meghalt, mindössze harminchárom évesen ragadta el a halálos betegség. A barátja és kollégája nélkül talajt vesztett Smith meglepődve értesül, hogy Iris élete utolsó hat hónapjában blogot írt, tele kemény és gyakran mulatságos elmélkedésekkel egy félbeszakadt élet utolsó szakaszáról. Ezzel kapcsolatos Iris utolsó kívánsága is: arra kéri Smith-t, hogy adassa ki könyvben a blogbejegyzéseket. Szeretnivalóan buzgó, bár némileg túl szókimondó új gyakornoka, Carl segítségével Smith nekilát a feladatnak, hogy teljesítse Iris végakaratát.

Ehhez azonban előbb Iris nővére, az elit séf, a gyásztól megrendült Jade beleegyezését kell kérnie. Miközben az életükben jelenlévő problémákkal birkóznak, Smith és Jade útjai keresztezik egymást, és végül mindkettőjüknek szembe kell néznie a saját feldolgozatlan múltjával is.

A történet e-mailekből, blogbejegyzésekből, online terápiás üzenetekből, sms-ekből, jogi levelezésből, ingatlan-bérbeadási tranzakciókból és virtuális életünk más darabjaiból bontakozik ki. Az Amikor ezt olvasod okos, lebilincselő romantikus komédia: vicces, tragikus, meghökkentő, édesbús – és kendőzetlenül megmutatja, milyen, amikor az ember végül újra nyit a gyász után.

Maria Semple és Rainbow Rowell rajongóinak ajánljuk a szerző első regényét: a digitális kor keserédes meséje ez, levélregény azokról a szálakról, amelyek összefűzik vagy éppen darabokra szakítják a szívünket.

Mary Adkins Amikor ezt olvasod című regénye nem az a fajta volt, ami „rám köszönt”. Cél nélkül böngésztem az új megjelenések között, hogy képben legyek, milyen könyvekkel örvendeztetnek meg minket a kiadók tavasszal, s egyszer csak ott termett. Elsőnek majdnem, hogy átlapoztam fölötte, bár tény, az intenzív piros borító mindenféleképp megragadja a tekintetet. Aztán volt benne valami – nem is tudom, pontosan mi, talán az a kukac – ami arra ösztönzött, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem. A fülszöveg elolvasása után éreztem némi vonzást az irányába, érdekelt, vajon Mary Adkins miként tekint a rákra, milyen üzenetet szeretne átadni az olvasói számára.

Egy csomag részeként érkezett hozzám, másik három Álomgyár kötettel együtt. Először ezzel szerettem volna kezdeni, ám furcsa módon mindig másik kötet került végül a kezembe. Nem mondanám, hogy halogattam, de tény: utolsónak maradt. Azt hittem, hogy egy egyszerű, kicsit megrázó, szeretnivaló történet lesz, ami bár közel kerül hozzám, hosszútávon nem fog mély nyomot hagyni bennem. Olyan kötetnek gondoltam, amibe az ember szívesen beleolvas bármikor, örömmel veszi le a polcról, ám nem tudja rá mondani, hogy kedvenc lenne. Hát, tévedtem. Az Amikor ezt olvasod olyan élménnyel ajándékozott meg, amire egyáltalán nem számítottam.

Már az első oldalon üdítően hat a sokat olvasott elmére, ugyanis a hagyományos fogalmazásmódot elhagyva, levélregényként ismerhetjük meg a történetet. Ez a műfaj sajnos nem valami gyakori, pedig régóta ismert formátumról beszélünk. Az elhanyagoltsága valamilyen szinte megérthető: egy levélregény teljesen más koncepciók alapján kerül felépítésre, mint egy átlagos társa. A karakterek kifejtésére nincs lehetőség, a történetnek csak a magja kerül az olvasó szeme elé, tehát az átkötő jelenetek szinte teljes egészében kimaradnak. A tájleírások, a cselekmények mind másként érvényesülnek. Össze sem hasonlítható semelyik másik kategóriával.

Mary Adkins a modern technológiára alapozva mutatja be történetét: a szereplők e-mail váltásaiból, néha sms-eiből ismerhetjük meg, hogy Iris személyisége milyen hatással volt a körülötte lévő emberekre, mind éltében, mind holtában. Jogosan merülhet fel ilyenkor az olvasóban a kérdés: a levélregény legtöbbször könnyed stílusa miként valósulhat meg a betegség okozta sötét felhő mellett? Hiszen két, egymásnak teljesen ellentmondó hangulatról beszélhetünk. S mégis, a szerző képes volt megalkotni egy élettel teli, vidám történetet levélváltásokon keresztül úgy, hogy végig érezhetjük fölötte a veszteség miatti tompa fájdalmat.

A regény főszereplője csak passzív módon Iris. Személyiségének teljessége a blogbejegyzésein keresztül és a róla szóló anekdotákkal ismerhető meg miután ő már elment, így láthatjuk, miként vélekedett élete utolsó hónapjaiban az őt körülvevő világról. Egyszerű nő volt, egyszerű álmokkal. S pont ezt szerettem meg benne. Természetesen a betegsége megváltoztatta, ám sosem fordult ki igazán önmagából. Ugyanakkor mégis elmondható, hogy teljesen másik oldalát ismerhetjük meg a saját kis bejegyzései és a szerettei elbeszélése alapján is. Az internetes felületen sokkal inkább beleláthatunk a mélyérzéseibe, melyeket alapvetően nem adott ki magából. Láthatóvá válik, hogy milyen gondolatok nyomasztották az utolsó hónapok folyamán, s hogy hogyan birkózott meg a halál tudatával. Szívet tépő jeleneteknek lehettünk szemtanúi. Olyan belső érzékletességgel vannak ezek a részek kifejezve, hogy attól összeszorul az olvasó torka. Pedig a legtöbb bejegyzés igazából nem is szomorú. Melankolikus hangulat árad belőle, ám benne van az utolsó pontig az igenlő életérzés. S ezt teszi erőssé. A levelekből viszont kibontakozik Iris hozzáállása, életének fontosabb attitűdjei és a különböző emberekhez fűződő kapcsolatai. Ebből is látható, hogy az internetes önkifejezési formák által az ember sokkal inkább képes lesz kitárulkozni. Ismeretlenek mindig könnyebb mesélni, mint a szeretteinknek, hiszen az ő esetükben nem tartunk attól, hogy más szemmel tekintenének ránk, ha bevezetnénk őket a belső világunkba.

A könyv jellegzetessége, hogy a blogbejegyzések során akadnak úgynevezett képes megjelenítések. Ilyenkor épp csak egy kevés szöveg tűnik fel, a központi helyet egy egyszerű ábra (esetenként ábrasorozat) foglalja el, mégis ezek azok a pontok, ahol olvasás közben igazán elvesztem. Az egész regényt összetartják, s mégis ezek adják meg a szünet érzését. Mert át kell gondolni őket. Zseniális lett! Nem egyszer fordult elő, hogy ezek hatására letettem a könyvet, majd a semmibe bámulva szabad folyást engedtem az érzéseimnek.

Noha a történetnek Iris a mozgatórugója, mégis a nővére és a volt főnöke a főszereplője. Kettejüket csak az elvesztett személy után maradt üresség köti össze, illetve az Iris által meghagyott kézirat sorsa. Smith ki szeretné adatni, ezzel is adózva egy csodálatos ember emlékének, ám Jade erőteljesen ágál ez ellen. Úgy érzi, hogy húga az utolsó hónapjai alatt másként viselkedett, mint előtte, s emiatt az akkor leírtak nem felelnének meg a teljes valóságnak. S míg próbálják a másikat a saját igazukról meggyőzni, addig közelebb kerülnek egymáshoz is. Érdekes volt látni a levelezésüket, s még inkább, hogy ez a fajta ismerkedési mód egyáltalán nem tűnt idegennek a számomra. A mai modern világban az online ismerkedés már jóval könnyebb folyamatnak minősül, mint a személyes találkozások sora. Gyorsabban kiderítheti az ember, hogy a kiszemelt megfelel-e az általa elvártaknak, közel megegyező véleményen vannak-e a fontos dolgokat illetően, utána pedig jöhet a közvetlen kontakt is. Mary Adkins ezt a folyamatot nagyon jól átadta. Igaz, hogy itt két olyan idegenről beszélhetünk, akiket egy személy köt össze, így szerencsére kimarad a fölös hitegetés, önfényezés, de még így is a további lépések egyeznek.

A történet maga könnyen haladós. A levelezési stílust hamar meg lehet szokni, s utána csak úgy pörögnek az oldalak. Sokszor az egymást váltó levelek rövidek, lényegretörőek, így maga a címzés sokkal több helyet elfoglal, mint a tartalom. Pont, ahogy a valóságban is váltjuk egymással az üzeneteket. Máskor hosszabb leírásokat, belső érzések, gondolatok kivetítését láthatjuk, ám ezek sem unalmasak, sőt, magyarázattal szolgálnak, összekötő elemként funkcionálnak. S természetesen ott vannak azok a levelek is, amik a való életben is telítik a postaládánkat: a spam-ek, a hirdetések és a különböző csatornákra történő feliratkozások után járó hírlevelek. Ezeken annyira jókat mosolyogtam. A szerző képes volt mindig a legjobb pillanatban elrejteni egy-egy ilyen reklámot a történetben.

Nem hittem volna, hogy ez a történet ennyire belopja magát a szívembe, mégis, egyik pillanatról a másikra már csak végtelen szeretetet éreztem az irányába. Könnyed, édes kis regény, mely teljesen leköti az olvasó figyelmét, s feledteti a mindennapok problémáit. Egy komoly témára építő könyv, mely chick lit besorolással rendelkezik. Igaz, hogy a kiindulópont komor és szörnyűséges - hiszen a rák nem lehet másmilyen - mégis ez a regény nem arról szól, mit veszít el az ember, hanem arra, hogy akár ebben a percben is milyen csodákat találhat, ha megengedi önmagának, hogy észrevegye a pillanatokban rejtőző lehetőségeket. Mert az élet erről szól: adunk és kapunk. Nyerünk és veszítünk.

A megvalósítás pedig külön dicséretet érdemel. A szerző minden fontos dolgot képes volt még levélregényként is átadni, az olvasó nem érzi a hiányát a nagyobb leírásoknak, a részletekre kiterjedő esettanulmányoknak. Még az sem mondható el, hogy a karakterek személyiségét sem ismerhetjük meg, hiszen az írásstílusuk rengetek mindenről árulkodik. Pláne a privát levelezésük…

Csak ajánlani tudom ezt a történetet. Iris története megmelengette a szívemet, s megmutatta, hogy mindig a jelenben, az álmainknak kell élni. Nincsenek benne falakat ledöntő csavarok, mégis teljes értékű mű. Chick lit. Ezt nem szabad elfelejteni.

"A halál, mint kiderült, a világon a legjobb lehetőség, hogy az ember átértékelje a dolgokat."

"A pénz, mint kiderült, olyan, mint a dögös pasi, aki csak addig izgalmas, amíg felfedezed, hogy milyen árat kell fizetned emberileg, ha vele vagy."

"A legapróbb változások olyanok, mint az eltávolódás: elengedünk valamit, hogy megkaphassunk valami mást. Bár ezek a pillanatok kicsik, összeadva fontosabbak lehetnek, mint ahogy egy adott pillanatban gondoljuk."

"Minden megváltozott, és semmi nem változott"

"Meg se volt repedve

Szét kellett feszítenem

ez a legszomorúbb kívánságcsont az egész rohadt világon"