Niitaabell Világa: Diana Gabaldon: A lángoló kereszt (Outlander 5.)

Fülszöveg:

EGY BÁMULATOS KALAND, AMI PRÓBÁRA TESZI A SZÍVET, MÉRLEGRE TESZI A LELKET ÉS MEGMÉRI A SZELLEMET… NYELVEZETE FRISS, GAZDAG LEÍRÁSOK TARKÍTJÁK, A TÖRTÉNET PEDIG CSELEKMÉNYDÚS… MAGÁBA SZIPPANT! cnn.com

A Korona észak-karolinai gyarmatán a gazdag arisztokrácia és a megélhetésükért küzdő telepesek állnak egymással szemben, törékeny egyensúlyban tartva a kialakult, feszült helyzetet.

Közöttük áll Jamie Fraser, egy talpig becsületes és tisztességes férfi. Miután száműzték szeretett hazájából, Skóciából, végre megkapta a földet, ami után áhítozott. Támasza rendkívüli felesége, Claire, a nő egy másik helyről és időből, aki az eljövendő események ismeretének terhes ajándékát hordozza. Korábban ez a tudás veszélyt és áldást is jelentett Jamie és Claire számára. Most talán pislákoló fáklyaként vethet fényt az előttük álló vészterhes éveken át vezető útra – vagy olyan tűzvészt okoz, amiben mindketten hamuvá égnek.

A lángoló kereszt egyszerre szívbemarkoló, letehetetlen, a legapróbb részletekig történelmileg hiteles és süt belőle a szenvedély.

Diana Gabaldon munkássága meghatározónak bizonyul a történelmi romantikus és családregény műfajokban. Nem egy új világot hozott létre, hanem fogta a múlt egy régi darabját, s fényesre csiszolva megmutatta azt, ami a tankönyvekből mind kimaradt. Történeteit beleszőtte a valóság érzékeny fonalába, s így egy teljesen hiteles, korszakokon átívelő sorozatot hozott létre.

Nem tudom, hogyan kezdődött a rajongásom a munkássága iránt, ám az biztos, hogy minden megjelenő könyvét úgy várom, mint gyermek a karácsony reggelt. Amikor először reppent fel a hír, hogy az ötödik rész két kötetét két különböző időpontban jelenik meg, összezavarodtam. Szívem szerint rohantam volna az elsőért a boltba a megjelenés napján, s ott helyben neki is kezdtem volna. Ám mit értem volna el vele, hogyha egyszer csak félbemarad és még várhatok hónapokat arra, hogy folytathassam. Nehéz döntésre jutottam és elhatároztam, kivárom, míg megjelenik a második kötet is, s majd csak akkor veszem kézbe az elsőt. Páromnak köszönhetően sikerült mindkét kötetet beszereznem, így mikor teljes lett a gyűjteményem, lelkesen vetettem bele magam az elkövetkezendő kalandokba.

Mivel a negyedik részt, az Őszi dobszót immáron több, mint két éve olvastam, kicsit tartottam tőle, hogy nem tudom majd felvenni a fonalat kellőképp. Valahogy nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint az előző kötetek. Ám aggodalomra nem volt okom: a történet annál a pontnál folytatódik, ahol abbamaradt, így még az időeltolódással sem kellett megküzdenem. Minden kis emlék idővel felbukkant a tudatom határán, így nem maradtak kétségek bennem sem a szereplőket, sem a helyszíneket vagy épp a kapcsolatokat illetően. Az írónő nem tekint vissza. Nem írja le, mi történt az előző kötetekben, csak néha, ha a helyzet kívánja, említi meg azokat nagyvonalakban. S mégsem marad az emberben homály, hiányérzet akkor sem, ha egy nagyobb idő elteltével veszi kézbe a következő részt. Ez számomra már pozitív élmény volt.

Diana Gabaldon tapasztalt író. Ilyen mértékű történettel a háta mögött nem is lehetne ez másként, mégis, még mindig lenyűgöz a munkássága. Csodálatos képeket vetít az olvasó szeme elé, miközben nem veszik el felesleges tájleírásokban. Gazdagon felépíti a cselekmény környezetét, szinte érezhető, ahogy a lenge szél játszik az ember bokáján a fűszálakkal, s orrunkban érezhetjük a természet illatát. A szerző odafigyel a részletekre, jól használja őket. Ez megmutatkozik a karakterek felépítésében is. Egy percre sem merült fel bennem olvasás közben, hogy a szereplők nem valóságosak. Azzal a biztos tudattal forgattam a könyvet, hogy egyszer, régen, élt egy vörös hajú férfi, egy bizonyos Fraser, aki az élet által rárótt terheket a vállán cipelve, meggörnyedve, de mégis mosolyogva volt képes élni a családja körében.

Roger karaktere viszont erős meglepetést okozott. Vagy az én szemem nyílt fel, vagy tényleg, gyökeresen megváltozott. A saját korszakában mindössze egy tudományos beállítottságú, magas, esetlen fiú volt. De ez nem változott meg még akkor sem, mikor átlépett a kőkörön. Aztán hirtelen pálfordulással egy erős jellemmel bíró férfivá nőtte ki magát. A lángoló keresztben a régi, botladozó fiú már meg sem jelenik, csak a daliás skót, aki bármit megtenne a családjáért. Ez a váltás nekem kissé éles volt, ám egy idő után elfogadtam, s betudtam annak, hogy a körülmények felszínre hozták a mélyen, benne lobogó tüzet.

Egy hosszú könyvet tart az olvasó a kezében, ehhez kétség sem fér. A több, mint 1400 oldalas történet azonban úgy pereg, ahogy jó társaságban az idő. Egyáltalán nem éreztem vontatottnak. Persze, akadtak részek, ahol kicsit lassabban csordogáltak az események - például az első nap lefolyásához 230 oldalon kell átrágnia magát az olvasónak. S mivel töltötte meg a lapokat a szerző? Tartalommal! Az ördög az apró részletekben bújik meg. Az író folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét, ugyanis az általa megalkotott események mindig egy apró megjegyzéssel, fellibbenő következtetéssel indulnak útjukra. A regényben folyamatosan érezhető a pillangó-effektus.

A történelmi regény témakörből Diana Gabaldon átnyergelt a családregény kategóriára. Már nem egy-egy történelmi esemény áll a középpontba, nem az előre ismert csaták, nyereségek és bukások adják a történet fő ívét. Természetesen nem is tűntette el a szerző ezt az attitűdöt: a továbbiakban is megjelennek kisebb harcok, politikai érdekek, melyek szerves alapját képzik a cselekménynek. Mindössze arról van szó, hogy a Lángoló kereszt - és már az Őszi dobszó - esetében is az író a hangsúlyt sokkal inkább a saját kis világuk felépítésére helyezte. Beleláthatunk, hogy a 18. században, hogyan maradt talpon egy idegen tájon egy skót férfi, s miként boldogult egy teljes gazdasággal, hogyan vált földesúrrá, miközben az élet egyéb akadályokat is görgetett az útjába.

A történet íve szépen száll, az események egymást követik, szorosan összefonódva léteznek. A Fraser’s Ridge lakóinak a boldogulásán van a hangsúly, immáron a magasztos cél, mint a történelem, a múlt megváltoztatása kevésbé fontos. Claire és Jamie is tisztában van azzal a hírrel, hogy négy év múlva le fog égni a gazdaságuk, amiben ők is életüket vesztik. A kétely bárdja lebeg a fejük fölött. Nem tudják, hogy ez valóban meg fog-e történni, s bár próbálnak nem gondolni rá, a tudatok sarkán mindig ott leng. Ezért próbálják megélni a nekik szentelt idő minden percét, elvégezni a kötelezettségüket. Nem egyszerű ezzel a tudattal létezni. Szerencsére a gazdaság körüli feladatok kellőképp megadják a szükséges tennivalót ahhoz, hogy ne legyen sok idejük töprengeni ezen.

Egy ilyen ominózus történetnél elengedhetetlen a karakterek fejlődése, változása. Az első regény óta eltelt immáron harminc év, a főszereplőink középkorúak lettek, s ez meg is látszik rajtuk. Már nem azok a csintalan, folytonos erőtől buzgó, tettvágyó alakok, akik voltak. Most már a tapasztalataikra alapozva, mérlegelve hozzák meg döntéseiket. De a belső lángjuk még nem szunnyadt el. Az író helyén kezelte a korral járó korlátokat. Nem ruházta fel szereplőit olyan erővel, amivel már nem bírhatnak, s az általuk átélt helyzeteket is ekképpen alakította.

Noha szeretem a hosszú regényeket, mégis néhány jelenetnél egy túlírt hatást éreztem. A könyv fejezetei szépen vannak felépítve, olyanok, mint a téglák egy ház falában. Az egységfelbontások is megfelelőek lettek, szépen átvezeti az olvasót a következő jelenetbe. Mégis olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a szerző blokkosítva alkotta volna meg a történetét. Nem egyszer előfordul, hogy ismétli önmagát, egy olyan régi eseményt, tudást hoz elő, amit már az előző részben megírt. Érdekesnek találtam, hogy míg az előző kötetre visszautaló leírások elenyészők voltak, addig a könyvön belüli ismétlés viszonylag gyakori. Mintha a szerző sem tudta volna már, mely gondolatát, mikor vetette papírra. Bár egy ilyen mértékű történetnél ez úgy vélem, megengedhető.

Érdekes volt újra a részévé válni Diana Gabaldon világának. Meglepő, hogy elég volt mindössze pár oldal, hogy érezzem a sorok lüktetését, az események szívdobbanását. Attól a bűvös sassenach szótól most is megborzongtam, mikor először vette ajkára Jamie. Hogy ez a történet több, mint ezer oldal? Egy percre sem érezhető. Csak sodródunk az árral, néha gyorsabban, máskor csak könnyed hátszéllel, s élvezzük azt, amit a sors elénk tár. Elvesztem. Teljesen elvesztem az 1700-as évek második felében, megszűnt a tér-és időérzékelésem. Csak a lapokon megelevenedő történet maradt.

Újfent sok kalandot éltek át, néhány nyomát örökké magukon fogják viselni. Történtek veszteségek, születtek új kapcsolatok, de mindeközben rengeteg derült és megható pillanat is megesett. A könnyed, természetes humor, amely átlengi a lapokat, a mély érzések, a kétségbeesés, a bizonytalanság szülte szürke felhők, mind ott lebegnek a szereplők és az olvasó feje fölött is.

Igényesség, precizitás és mély tapasztalat jellemzi a sorozatot. Az biztos, hogy számomra mindig is meghatározó lesz. Az a fajta, amit az ember bármilyen élethelyzetben szívesen levesz a polcról. A tökéletes kikapcsolódás.

"– Amikor eljön a nap, hogy elválnak útjaink – mondta halkan, és felém fordult –, és nem az lesz az utolsó szavam, hogy „szeretlek”, akkor tudd, az csak azért lesz úgy, mert már nem maradt időm kimondani."

"A múlt elmúlt, a jövő még nem jött el, és mi itt vagyunk együtt, te meg én."

"– A vadászat lényege, hogy megölj valamit. A háború lényege pedig az, hogy élve gyere haza."

"– Liturgikus megújulást tartunk? – kérdezte Brianna. Szája megremegett, ahogy viccelni próbált. A kereszt őt is ugyanúgy nyugtalanította, mint engem.

– Nem hallottam róla. (…)

– Talán apa saját vallást alapít. – Brianna felvonta a szemöldökét. Ő is felismerte a készítő keze munkáját."