Niitaabell Világa: Jón Kalman Stefánsson: Az angyalok bánata ( Menny és pokol 2. )

Fülszöveg:

Valahol Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül?

Jón Kalman Stefánsson elementáris erejű, költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Olvasás közben feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének mindennapjai a gleccserek árnyékában, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének; Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállító szépségű vidéket.

Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol című műve nem csupán egy átlagos sorozat első része. Annál sokkal több: egy mérföldkő. A történet végén elkezd formálódni egy döntés, egy elv, ami előreviszi a főszereplőnk, a fiú sorsát. A szerző csak a körvonalakat rajzolta fel, így még úgy érzi az olvasó, bármi megtörténhet, bárhová vezethet az út, amin még senki nem járt, ugyanakkor egy egész nemzetnyi ember végigvonult már rajta. Itt a nyitott kapuban nem lehet megállni.

Így miután letettem az első részt s időt hagytam arra, hogy a mondandója utat találjon a szívemhez és az elmémhez egyaránt, máris folytattam az izlandi utazásomat az Angyalok bánatával. Ha akartam volna sem tudtam volna más olvasmányt kézbe venni. Ilyen az, mikor a könyv választja ki az embert, nem pedig fordítva. Ragaszkodik, addig nem ereszt el, míg az utolsó szó is elolvasásra kerül. Engedelmes embernek vallom magam, így mindennemű tiltakozás nélkül engedtem a hívó szónak. A második rész, a hal törzse, a tenger közepe és a hegyek legmagasabb csúcsai pedig egy végeérhetetlen kalandot tártak a szemem elé, melynek egyetlen szempillantás alatt vége is lett. Noha a szerző majdnem megduplázta a leütött karakterek számát, mégsem érződik egy tollvonással sem többnek az első résznél. Az ember oly mélyen elmerül Jón Kalman Stefánsson elméjében, hogy az idő megszűnik létezni.

Az első mérföldkő megtétele után nem létezik megállás. A Menny és pokol című alkotásban az élet és halál témakörét járta a szerző körbe, méghozzá nagy alapossággal. Mély érzelmekkel és gondolatokkal telíti meg az olvasót, melankolikus hangulatban ereszti el, aki a kijelölt úton bandukolva továbbra is azon töpreng, mi értelme az életnek, ha a végén csak a halál vár ránk, s hogyan birkózzunk meg a ránk váró megpróbáltatásokkal, mikor a gyász rettenetes súlyát is magunkkal cipeljük. Erre a gondolatmenetre építve újra a fiú mellett, a fiú helyén találhatja magát az olvasó. Érezni lehet a frissen főtt kávé illatát, ahogy belengi az alsó, majd a felsőszinteket. A súlyok mellett egyfajta beletörődés, figyelemátirányítás kel szárnyra, mely újraírja a dolgok fontossági sorrendjét.

Az Angyalok bánata immáron egy új központi témát talált magának: hogyan és miért érdemes élni azután is, hogy az ember elvesztette a számára legdrágábbnak hitt személy(eke)t. Az érzések, belső gondolatok az eddiginél is nagyobb szerepet kapnak. A sorok harmatos rezdülésén érezhető az olvasóban keltett dallamok enyhe visszhangja, az értelem és érzelem húrjainak halk, ütemes pendülése. Oly erős gondolatokat ad vissza, melyek az olvasó lelkében is titkon, mélyen ülnek, maga sem tudta, hogy ezek a lényének szerves részei. Felszínre hozza a soha meg nem élt álmokat, a rég elfeledett vágyakat, az életről alkotott folyton változó vélemény fő aspektusait.

A hánykolódó, kegyetlen tengert immáron felcseréljük a hegyek zord tömegére, melyek fölött az angyalok zokognak hevesen. A táj fehérsége vakító, lélegzetvételhez sem hagyja jutni a megfáradt utazót, kit mindössze a lelkében élő elszántság lángja tart melegen. S ott, a szálló hópelyhek forgatagában, egy-egy pillanatig felsejlik a fiú alakja, ahogy dacol az időjárással, dacol a meredek hegyoldallal, dacol az istenekkel és önmagával. Verseket zengve, botladozva, de célirányosan halad, a természeti elemeknél is makacsabb férfi nyomában. Minden lépés az életre adott válasz. Nincs megállás, nincs kiszállási lehetőség, sem pihenés. Nincs, ha nem akarnak halálra fagyni, hogy majd az igazi tavasz első sugaránál kiengedve, megkínzott tetemükre a környékbeliek találjanak rá. S e monoton, embertelen környezet, mely nem csak a testet, hanem a lelket is gyilkolja reménytelen hideg zuhatagaival, folytonos gondolkodásra készteti a világ vége felé haladó utazót. Szembesíti a saját életével, a félelmeivel, a soha ki nem mondott gondolataival. Könyörtelenül előtérbe helyezi a régóta halogatott vágyakat, a felismerés hiányában elmaradó tetteket, míg az illető lelke anyaszült meztelenné nem válik a rendületlen hóviharban.

Ketten vannak a világon. A fiú, kinek lelkében a világ összes szava ott rejtőzik, és a zord postás, aki jellemét elnyomva, tagadja a beszéd szükségességét. Hosszú útjuk során az olvasó nem csak Jón Kalman Stefánsson által felállított érzelmi hullámokban, hanem önmagában is elmerülhet. A történet olvasása közben felszínre kerül az emberi kapcsolatok fontossága, mind élő, mind holt személy iránt, illetve a felelősségvállalás témaköre. Mert nem magunk vagyunk csak a világon. Kapcsolatok pókhálóhoz hasonló rendszere borítja be az egész világot, toldozott-foltozott fénylő szálak, melyek csomópontjaiként felragyognak az emberi lények. S máris visszajut az olvasó oda, ahonnan indult: a létezés céljához, az egyén szükségességéhez. Mi értelme van élni vagy épp holtnak lenni? Ezek csupán csak állapotok lennének vagy annál jóval többek? Mit nyújt a sors, s hány alkalmat halaszt el az ember saját magát megvakítva. Spirálisan haladva mindig visszajut az olvasó az alapkérdéshez, melynek felrajzolásához újabb és újabb irányokba tereli a gondolatokat az író, bemutatva egy-egy új nézőpontot a végtelenségből kiemelve, miközben a hó és jég körülveszi az utazókat, lépteiket elsöpörve, maga alá temetve létezésük utolsó morzsáját is. Ám a jeges szél és a tomboló vihar szívében az ember nem csak a nyilvánvaló dolgokat láthatja meg, hanem elvesztett énjét is megtalálhatja. Onnantól pedig már csak rajta múlik, hogy kinyújtja-e az irányába a kezét, felsegíti, s dacolva a természet tomboló haragjával, biztos helyre tereli, vagy hagyja, hogy a hó maga alá temesse, mintha sosem létezett volna.

S e veszedelmes tájon, ahol a legnagyobb ellenség az önmagunkba vetett hit halála, a kitartás csüggedése, ott, ahol a szavak új értelmet nyernek, s lírikus magasságokba emelkednek, körvonalazódik az olvasó szeme előtt egy, a maga nemében gyönyörű, mégis rideg és nehézkes világ. A szerző meghagyta magának a korszakot illető szabadsági fokot. Történetét nem skatulyázza be egy időre, hiszen aktualitásából mit sem vesztett az elmúlt száz év alatt sem. A titokzatos Izland, ahol a fontossági sorrendet felülírja a hó, a szél, a tenger és a hegyek. E táj, melynek hangulata percek alatt megváltozhat, s a legkegyetlenebb attitűdökkel szembesíti az ott élőket, kockáztatva ezzel az élethez való jogviszonyukat. Az olvasó érezheti a talpa alatt ropogó havat, az arcába vágó jeges szelet, hallhatja, a hóréteg alatt húzódó akolban bégető bárányok hangját. Egy hely, ahol az élet és halál kézenfogva jár, ahol egyetlen döntésért is a saját sorsunkkal fizetünk. Izland, ahol nem létezik tér és idő, csak a községek, a hegyen elszórt házak, az önmagukra támaszkodó emberek és az életeket követelő kegyetlen természeti vonzatok alakítják a tájat.

A hánykolódó tenger elégedetlenkedő hangja a magas szirtekre is elhallatszódik. Beleremeg a hegy, ahogy szikláit a dühödt hullámok nyaldossák, ám mindez mellékessé válik, mikor az angyalok zokognak, s a hó, mindent beborít. A viharos szél tépi az utazó lelkét, el-eltérítve a kijelölt irányról. S ott, fent a hegyek ormán, ahol meghalni volna szép, ahol a párna és a takaró a fehér fellegekből lenne, ott dacol az élettel a fiú és társa. Ám a külső hatások mit sem érnek a lelkükben tomboló vihar ellen, ahol önmaguknak kiszolgáltatva, akaratlanul is szabad folyást engednek a sokáig falak mögé zárt gondolatoknak. Mert a hegyen ők vannak, ketten, s mégis csak önmaguk, mindentől távol, ahová nem érnek el a védelmi mechanizmusok, s ahol szinte megérinthetik az angyalok szárnyát. De jajj, csak pislantani se legyen idejük nekik, hiszen annyi idő alatt egy egész nemzet veszhet oda.

Kegyetlen világot tár az író a szemünk elé, egy mindent beborító, lelkeket elveszejtő felhőt, ahol a halál és élet közötti határ egy szóra csökken le. S a dacos gyaloglás, a folytonos gondolatörvények mellett az olvasó is elveszik. Érzi a bőrén a hideg csipkedését, a szél borzongatását, s a lecsupaszított elméjében a szükséges felismeréseket. Izland. Egy hely, ahol nem számít a tér, nem számít az idő, csak az elsuttogott és soha ki nem mondott szavak. Ahol az angyalok siratják azt, amit az emberiség már elveszített és újra megtalált.

Jón Kalman Stefánsson lírikus keretek között magáról az életről mesél.

"(…) egyszer muszáj az embernek megszólalni, megnyílni és kitárni a szívét, különben félő, hogy egyszer csak elveszíti az életét, megfosztja magát a boldogságtól, és örök magányra ítéli magát."

"Az igazat megvallva azt hiszem, hogy a szó a világ hetedik csodája."

"A költészetet nem mindig lehet kibírni, néha kiszámíthatatlan irányokba viheti el az embert."

"Bújj hozzám, és többé nem lesz hideg.

Bújj hozzám, és enyhül a magány.

Bújj hozzám, és minden gyönyörű lesz.

Bújj hozzám, és nem félem a halált.

Bújj hozzám, és nem aggaszt a világ."

"(...) némelyek olyanok, mint a zárt kagyló: a felszínen szürkék, egyszerűek, és könnyű ítélkezni felettük, de lehet, hogy olyan, izzó magot rejtenek, amit csak kevesen ismerhetnek, néha pedig senki sem."

"Van, akiknél a szerelem soha nem szűnik meg, árnyék sem vetül rá, mindegy, hogy az életnek milyen viharai dúlnak körülöttük; a kicsinyesség, ami olyan könnyen befészkeli magát a hétköznapokba, őket mintha nem érintené."

"A leírt szó nagyobb mélységekkel rendelkezik a kimondottaknál, mintha a papír ismeretlen világokat szabadítana fel benne."

"Ha létezik Mennyország, ott biztosan nő kávécserje."

"Egy rozoga csónakban ülünk, kezünkben szétfoszlott hálóval, s mégis csillagot akarunk fogni vele."