Niitaabell Világa: Anne L. Green: Végzetes csábító (Csábító 3.)

Olivia és Niko a közös jövőjük reményében veszélyes feladatot vállalnak. Úgy döntenek, együtt épülnek be a maffiába. Niko álszemélyiségeit felhasználva a bejutás egyszerű ugyan, de a kiszállás korántsem az. Küldetésük során nem bízhatnak meg senki másban. Egyetlen hiba és oda a gondosan kidolgozott álca. Az egymásba vetett bizalom jelent számukra mindent. A túlélést. A kalandok során azonban újabb megdöbbentő, sokkoló darabkák kerülnek elő Niko múltjából. Veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe kerülnek, de ezek közül egyik sem olyan hátborzongató, mint Niko alteregóinak rengetege. Minden zavarossá válik, és még ők sem láthatják előre, mi történik, ha nem a rosszfiú lesz jófiúvá, hanem a jó kislány válik rosszá.

Bár mindkettőjüket más motiválja, a céljuk azonos: megszabadulni a láncaiktól és felszámolni a bűnszervezetet.

De Niko már érzi azt, amit Olivia még csak nem is sejt: a megmenekülés talán nem is lehetséges mindkettejük számára.

Magamat is megleptem azzal, hogy ennyire gyorsan sorra kerítettem a trilógia befejező részét. Az első rész magas szinten való szárnyalása után a második mélyzuhanásnak érződött a számomra. Olvasás közben kétféle érzelmi állapot gyötört: a belőlem kiváltott negatív reakciók és az objektívan történő szemlélés általi logikus irányvonal megállapítása. Mert bár nekem több szempont alapján sem nyújtott megfelelő élményt, ettől független el kellett ismernem, hogy a zsáner kedvelői számára szerethető olvasmány. Az alapjaival nincsen gond, logikus felépítése vitathatatlan, ugyanakkor az egyik szereplő gondolkozásmódja messzemenően távol áll tőlem. Ki is mondom: hatalmasat csalódtam Oliviában. S nem hittem benne, hogy a kiábrándultságomon bármi is képes volna változtatni.

A negatív visszacsatolásaim miatt nem terveztem a harmadik részt ősznél előbb sorra keríteni, ám végül mégiscsak azt vettem észre, hogy ott van a kezemben a könyv és bizony, nekiálltam olvasni is.

S azokhoz szólnék most, akik hasonlóan élték meg Niko és Olivia történetét, mint én: ne engedjétek, hogy csapdába ejtsen az Érzéki csábító! A Végzetes csábító messzemenően túlmutat rajta!

Olivia nagyot zuhant a szememben. Egy bizonyos szintig toleráltam, hogy mennyire elhagyja önmagát. Megértem, hogy az öccse halála kifordította a személyiségét, s a további események sem könnyítették meg a helyzetét, de van egy pont, amit nem szabadott volna túllépni, ő pedig ezen vígan szökkent át. Arra, ahogy Nikoval elbánt, ahogy ellökte magától, nincs mentség a szememben. Hiába magyarázta meg rögvest a Végzetes csábító elején, miért cselekedett így, akkor sem a helyes módon próbálta megvédeni a szerelmét. Így az iránta érzett empátiám a poros földön landolt. Nem voltam benne biztos, hogy képes lesz még felépíteni a kapcsolatunkat, hogy képes lesz újra gerincet növeszteni. S ezzel az érzéssel a történet a számomra kissé nehézkesen indult be, ám az első száz oldal után azt vettem észre, hogy a lapok pörögnek a kezeim alatt és egyre inkább érdekel, mi lesz végül ennek a hányatott sorsú gerlepárnak a sorsa. A szerző nagy meglepetéseket tartogat az olvasó számára. Ennyit elárulhatok: nem egyszer kellett a padlóról felszednem az állam – leesett a csodálkozástól.

Bár a szereplők mind nagy változáson mentek keresztül, a történet visszatér az eredeti kiindulási ponthoz: újra felszínre kerül a beépülés lehetősége és a gyakorlatba történő átültetése. Nem mondanám, hogy Oliviáék sok tapasztalattal gyarapodtak volna az elmúlt időszakban, ám olyan dolgokat éltek meg, ami miatt a gondolkodásmódjuk megfelelőbbnek bizonyult egy ilyen volumenű feladathoz is. Végre kellő komolysággal tud hozzáállni, nem csak a bosszú vezérli. Ám míg a megvalósításra került a sor, igencsak megkínzott a könyv. A folytonos kétely, a csapongó gondolatok, a döntésképtelenség és a mindennek felett álló fölösleges mártírkodás egyszerűen kikészített. Ez az „engem válassz – ne őt” játék, amit megállás nélkül játszottak az idegeimet is felőrölte. S mikor végre valaki rájuk pirított: repkedtem a boldogságtól.

A beépülés után már a történet teljesen élvezhetővé vált a számomra is, bár logikailag kissé meginogtam. Nem egészen értettem, miért nem merül fel Dmitrij fejében a kétely, hogy miért csatlakoztak hozzájuk, hogyha ennyire nyilvánosan kifejezik a nemtetszésüket többször is. Véleményem szerint ezt az apró kis szálat el kellett volna még varrni, ám ez már tényleg csak apró akadékoskodás a részemről. Főleg, hogyha az eltöltött időt egységesen kezeljük. Rengeteg olyan helyzet teremtetett, ami megrengette mindkettőjük világát. Magam is izgultam, hogy vajon mennyit bír el a szerelmük, hol van az a határ, aminek a túllépésével már nem találnak vissza egymáshoz. Izgalmas kalandok, erős jellemet kívánó események. Ezek szegélyezik csöppet sem könnyű útjukat. A legtöbb jelenetnél velük együtt izgultam, ám akadtak olyan részek, melyek mélyen megrendítettek. Az írónő olyan jól bánik a szavakkal, hogy feltétel nélkül mindent elhittem, amit elém tárt. Volt, hogy a boldogságomat, a lendületemet mély fájdalom váltotta fel. Láttam a szeretett karakterek szemében a tehetetlenséget, éreztem a kínokat, amiknek ki vannak téve és a lelkembe téli hideg költözött. Ezt nem is tudom másként megfogalmazni. A nyár közepén, a kanapén ülve a szívemből egy fagyos nyúlvány kelt útra a végtagjaim és a fejem felé. Belülről tépett szét. Nem akartam hinni az előttem fekvő szövegnek. De mégis, ott voltak azok a kemény szavak, amik után a feloldozás sosem ismert megkönnyebbüléssel töltött el. Hihetetlen érzés volt, pedig mindössze pár oldalról beszélünk, mégis úgy érzem, a végleteket jártam meg.

Niko és Olivia maximálisan belebonyolódtak egy olyan ügyletbe, amiből nincs menekvés. Nem látszik a fény, ami felé tartva a felszínt áttörhetik, hogy levegőhöz jussanak. Emiatt főként kíváncsi voltam, az írónő miként fogja lezárni ezt a kegyetlen játszmát. Meg kell mondanom, bravúros megoldás született meg benne, melyre egyáltalán nem számítottam, ám ezzel képes volt a megfelelő befejezést megalkotni, amivel nem maradtak elvarratlan szálak.

Noha még Olivia is képes volt újra emberré válni a szememben, mégis vannak a regénynek olyan attitűdjei, amik nem férnek el az általam felállított szabályrendszer keretei között. Nagyon örülök, hogy ez a két ember végül csak egymásra talált, hisz sok mindent kellett kiállniuk a másikért, ám ettől független nem éreztem úgy, hogy ők valóban megfelelő párt alkotnának. A köztük lévő összhang – a sok lelki kapcsolódásra való utalás, min például az egymás érzéseinek átvétele ellenére – nem volt teljes. Noha folyton bizonygatták, mennyire is megbíznak a másikban, hogy milyen akár az életüket is feláldoznák, ha ezzel megóvhatnák a bajtól egymást, mégis rengeteg kétely jellemzi a kapcsolatukat, amelyeket mindig csak egy nagy dráma után voltak képesek megbeszélni. Megküzdöttek egymásért, megmutatták, hogy tényleg bármire képesek, de ettől független nem jellemezném őket az „egymásnak teremtetett” jelzővel. Két ember, akiknek a lelki és testi vágya valahol találkozott, egyesült és a körülmények következtében összefonódott.

A másik problémám pedig a szexuális részek kapcsán adódott. Jóval kevesebb aktus jelenik meg a sorok között, s itt már nem ész nélkül létesítenek egymással testi kapcsolatot, helyességtől függetlenül. Ez teljes pozitívum volt a számomra, hiszen ennek a könyvnek az ereje nem is a szexualitásban rejtőzik. Ízlésesen van tálalva, megfelelő időközönként. Teljesen meg voltam vele békélve – egészen az utolsó alkalomig. A prológus számomra megint átlépett egy olyan láthatatlan határt, amit nem kellett volna. Vannak olyan helyzetek, amikor igenis pórázra kell kötni a kényszeres libidót, s el kell fogadni, hogy sem az idő, sem a tér nem nyújt megfelelő közeget egy légyottra. Na, ez számomra pont ilyen volt. Kiábrándító.

Az Arcátlan csábító egy újfajta színvonalt képviselt, ami igencsak kedvemnek való volt. A folytatás kevésbé vett le a lábamról, számomra Olivia karaktere elfogadhatatlan dolgokat művelt. Ezek után nem tudtam, mire számítsak a befejező kötettől. Pozitív hangulatban tettem le végül a könyvet. A középső regény színvonalát messze maga mögött hagyta, sőt, voltak olyan jelenetek, ahol az elsőt is felülmúlta, de összességében nézve számomra a megismerkedésük története marad az örök kedvenc.

Az írónő újszerűt alkotott. A már megszokott alapokra építve egy sokkal erőteljesebb történetet hozott létre, ami túlmutat az eddigieken. Az érzések háttérbe szorítása nélkül több kaland, több kihívás jelenik meg a lapokon. Érzelmekkel átitatott, adrenalinnal túlfűtött. Ha kevesebb lenne benne a folytonos huzavona, akkor rajongásig tudnám szeretni. De ez csak az én véleményem. Biztos vagyok benne, hogy másokat pont ezek a mentális harcok motiválnak, hogy lássák, ha két ember őszintén szereti egymást, akkor hiába áll közéjük egy egész világ, akkor is egyesülhetnek.

A történet pörgős, az események egymásba érnek. Van, mikor az olvasó a torkában érzi dobogni a szívét, máskor pedig úgy érzi, darabokra hull a tettek súlya alatt. A végén pedig egy grandiózus befejezés vár minket. Meglepődtem, erre nem számítottam.

Összességében azt mondanám, hogy ez a sorozat több, mint az eddigiek. Jobban megmozgatott, mind pozitív, mind negatív kontextusban egyaránt.