Niitaabell Világa: Karen M. McManus: Lehull a lepel

Ebben a magával ragadó, lerakhatatlan történetben megtudhatjuk, mi történik akkor, amikor öt idegen együtt sétál be egy terembe, de csak négyen jönnek ki élve onnan. Figyelj nagyon, és talán sikerül megoldanod a rejtélyt. Hétfő délután a Bayview gimi öt diákja büntetését tölti egy osztályteremben. Bronwyn, az ész, a Yale-re készül, és soha nem szegi meg a szabályokat. Addy, a szépség, a tökéletes bálkirálynő megtestesítője. Nate, a bűnöző, most feltételes szabadlábon van dílerkedés miatt. Cooper, a sportoló, bajnok baseball játékos. És Simon, a különc, a Bayview gimi hírhedt pletykarovatának szerkesztője. Csakhogy Simon nem éli túl a büntetést. Mielőtt még kijöhetnének a teremből, Simon meghal. A nyomozók szándékosságot sejtenek a halál körül. Simon hétfőn halt meg, keddre viszont pletykaáradatot tervezett nyilvánosságra hozni legismertebb osztálytársairól. Ezzel pedig mind a négyüket a gyilkosság gyanúsítottaivá teszi. Vagy az is lehet, hogy mindannyian egy szabadon portyázó gyilkos bűnbakjai? Mert mindenkinek vannak titkai, nem igaz? De vajon milyen messzire mennél el, hogy ne lepleződj le?

Ha az ember komfortzónája széles, kisebb az esély, hogy olvasási válságba kerül, mivel mindig tud olyan kategóriához nyúlni, amivel már rég nem foglalkozott, ugyanakkor nem áll messze tőle. Jómagam is most kicsit begyűrűztem a szépirodalom rejtett mélységeibe, s úgy gondoltam, mielőtt a befogadóképességem elérné a maximumot, inkább egy merőben más tematikájú könyvet veszek a kezembe, hogy ezzel kiszakadva a normából, újult lendülettel vessem bele magam a könyvek világába.

A választásom a Maxim kiadó, Dream válogatás tagjaként, a tavalyi évben megjelent kötetére esett, Karen M. McManus Lehull a lepel című könyvére. Még a beharangozónál felkeltette az érdeklődésemet, a kiadói napok keretein belül sok érdekesség elhangzott róla. Aztán jó szokásomhoz híven, mindig volt más, amihez nyúltam, így messze elsodródott a tudatom határán.

Nemrégiben egy kedves barátnőm, Évi olvasta el, s igencsak erős pozitív visszajelzést adott róla – konkrétan az azonnal olvasni kell kategóriába sorolta – emiatt előrébb vettem az olvasmánylistámon. A könyvtárnak is megvolt, így pár héten belül már repültem is érte, hogy megtudjam, mitől olyan különleges, mitől más ez a regény, mint más ifjúsági kötetek.

Első körben szeretném tisztázni, hogy a Lehull a lepel mely irodalmi kategóriába sorolható be, mivel úgy látom, sokak számára nehéz belőni, melyik korosztálynak és milyen beállítottságú olvasónak ajánlott kézbe venni. Ez a regény az ifjúsági könyvek táborát erősíti, másodvonalon pedig krimi besorolást kaphat. Tehát fiataloknak szánt nyomozós történet. Ettől független fiatalos lelkületű emberek számára is megfelelő, de fontos kiemelni, hogy például egy skandináv krimi szintjét messze nem üti meg – érthető okokból.

A középpontjában egy, az iskolában lezajlott gyilkosság áll. Ennek folyamatában és leírásában nincsen semmi olyan, ami nem lehetne befogadható, tehát a szerző tartotta magát ahhoz, hogy a fiatalabb korosztály számára megfelelő, az érzékenyebb lelkületű olvasók számára sem erősen megrázó módon alkossa meg az alappilléreket. Ezt szintén úgy gondolom, hogy érdemes kihangsúlyozni, ugyanis sokszor hallottam a szülőktől, hogy az ilyen jellegű könyveket elvből nem veszik meg nagyobb csemetéiknek, mert tartanak a véres részletekről. Semmi ilyesmiről nincs szó, egyedül a halál súlyos jelenléte az, ami megüli a könyv elejét, de az is teljesen a helyén van kezelve.

A történetet négy nézőpontból ismerhetjük meg: azon négy fiataléból, akik jelen voltak a tragédiánál. Ők össze sem hasonlíthatóak, a családi hátterük és az iskolai hierarchiában való elhelyezkedésük is különböző. Egyéniségeknek is mondhatnánk őket, de valójában egyáltalán nem azok. Van egy sportrajongónk, egy tanulásmániásunk, egy egyszerű, butácska lányunk és természetesen egy rosszfiúnk. Pont azon négy osztály, ami minden középiskolában gazdagon jelen van. Viszont nem véletlen, hogy pont ők, négyen kerültek aznap büntetőszobára. Nem. Van valaki, aki a háttérben mozgatja a szálakat, aki lehet, hogy ez a négy gyerek közül az egyik, talán mind benne vannak, de az is lehet, hogy egy ötödik fél. S erről szól ez a könyv. Vajon ki ölte meg Simont, és ami fontosabb: miért tette?

A srácok élete távolról nézve nem néz ki bonyolultnak, ám ez a könyv tökéletes példát hoz arra, hogy nem szabad senkit első látásra megítélni. Igaz, hogy a történet sablonos elemekre épít, de mégis képesek bevonzani annyira az olvasót, hogy egyáltalán nem hat unalmasnak, idegesítőnek. Erre a legjobb példa Nate. Ő az, akiért a fél iskola bomlik, mert erős kisugárzása van, jól néz ki és emeli az imidzsét, hogy veszélyes életet él. Motorral jár mindenhova, nyersen fejezi ki a gondolatait és drogügyletei is voltak. De ha a karakter mögé nézünk, akkor egy nehéz gyermekkort látunk, ahol a szülői támogatás egyáltalán nincs jelen. Az anyja instabil, majd ki is került a képből, az apja pedig alkoholista. A pénz italra megy el, a házuk romokban. S így jön a tipikus írói karakterformálás: igazából nem nagy fenegyerek, csak a körülmények miatt tűnik annak, mert muszáj maga köré páncélokat húznia, hogy megvédje a lelkét.

Ugyanakkor nem csak ennyiből állnak. Lehet, hogy mindegyikőjük más arcát mutatja a nagyközönség felé, rejtegetik, amik bennük rejtőzik, ám ezen kívül mind a négyüknek van egy nagy titka, aminek napvilágra kerülésétől rettegnek. A történet előrehaladtával ezeket mind megismerteti a szerző az olvasóval. Többnyire kiszámíthatóak, adja magát a sablonosság, amitől a szerző ezen tekintetben sem tért el, ugyanakkor mégis… végig fenntartotta a figyelmemet. Érdekelt, tényleg jók-e a megérzéseim, s mindenki azt rejtegeti, amire én gondolok. S vajon melyik titok volt a legnehezebb, amiért valaki még ölni is képes lenne.

Az események zajlanak, egyre több mindenre derül fény. Mindenkire rá lehetne húzni a gyilkosságot, a szerző egyik szereplőjét sem emeli ki jobban, mint a többit, ugyanakkor vannak apró elejtések, félmondatos megjegyzések, amikre, ha az ember odafigyel, akkor rájöhet, ki állhat a dolgok mögött. Körülbelül a közepén alakult ki bennem a saját teóriám, ami végül helyesnek is bizonyult: tényleg az volt a gyilkos, akire gondoltam, de ettől független az utolsó oldalig feszült idegekkel figyeltem a sorokat, mivel nem állt teljesen össze a kép. Nem, a kirakós egy darabja még hiányzott, a teljes indíték képe még nem lebegett a szemem előtt. Újabb ötleteket gyártottam olvasás közben, pörögtek a fejemben a gondolatok, ám nem tudtam, hogy vajon melyik lesz az, ami az írónő fejében is megfogant.

A végén természetesen minden kiderült és a maradék köd is eloszlott. Elégedetten tettem le a könyvet, hisz a teljes válasz mellett még egy kis apróságot, egy kis pluszt is belecsempészett a szerző, ami külön jól esett. Ebből a dologból látszódik, hogy nem csak megírta a történetet, hanem figyelt az általa megjelenített karakterekre, beleképzelte magát a helyzetükbe, gondosan alkotott.

A történet középpontjában a már említett titkok állnak. Minden embernek vannak olyan gondolatai, amit nem szeretne megosztani másokkal. Lehet ez kis vagy épp nagy dolog is, de minden esetben féltve őrizgetjük. Ezekre a titkokra hívja fel az író a figyelmet. Mert előbb vagy utóbb, de egyszer minden kiderül. Tehát sokkal jobb őszintén élni az életet, mint attól tartva, hogy elszóljuk magunkat, esetleg más forrásból táplálkozva kerül a felszínre az, ami minden esetben következményeket von maga után.

Jól szórakoztam rajta. A sok kliséelem ellenére mégiscsak azt kell mondanom, hogy tartalmas és szórakoztató olvasmány volt. Hiába jelennek meg a már rongyosra használt karakterek, a sokszor megélt szituációk, mégis a tálalás nem érezteti úgy az olvasóval, mintha már ezerszer olvasta volna a könyvet.

A krimi vonatkoztatás is jól lett beépítve. Mivel ez ifjúsági kategóriába tartozó nyomozós történet, így az elsődleges célcsoportnál nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy még nem merültek el a kategória erős képviselőiben, így számukra igencsak meglepetésként szolgálhat a gyilkos kiléte. Úgy gondolom, hogy csak azok képesek kitalálni a történet derekán, akiknek már van hozzá kellő mértékű tapasztalatuk, tudják, milyen jelekre kell odafigyelni.

Mindennek ellenére kifejezetten élvezetes olvasmány, ami kellemes kikapcsolódást nyújtott pár óra erejéig. Mindenféleképpen ajánlani tudom.

"– Csak egy órára gyere át, amíg befejezzük a filmet… Megnézheted… a gyíkomat is. – Beletelik néhány másodpercbe, amíg rájövök, hogy egész másképp is lehet érteni ezt a megjegyzést. – Nem viccelek. Tényleg van egy gyíkom. Stannek hívják.

Bronwyn teli szájjal nevetni kezd, majd megfullad.

– Úristen! Tudod, egyáltalán nem jellemző rám… De egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy másra célzol.

Erre én is elnevetem magam.

– Akkor ismerd be, hogy bejött neked ez a duma!

– Legalább nem anakondát mondtál – röhög Bronwyn."

"Vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem lehet együtt élni. Egyszerűen lehetetlen."

"A dolgok először rosszra fordulnak, mielőtt megjavulnak. Annyi biztos, hogy most minden szörnyűnek tűnik, de innen már csak felfelé lehet menni."

"Nem tudom, miért olyan nehéz az embereknek beismerni, hogy időnként baromságot csinálnak, csak mert nem gondolják, hogy valaha is kiderül."