Niitaabell Világa: Sienna Cole: Elmejáték

Fülszöveg:

Tim Ellis látszólag ugyanolyan, mint minden tizenhét éves iskolás srác: szereti a zenét, rajong a videójátékokért, és próbálja megtalálni önmagát. Egy nap azonban állig felfegyverkezve érkezik az iskolába, és brutálisan kivégzi négy osztálytársát. A kiérkező rendőrség kereszttüzében őt is életveszélyes lövés éri, minek következtében kómába esik.

Mike Marshall nyomozó magabiztosan lát neki az egyszerűnek látszó ügynek, azonban hamar fény derül rá, hogy a gyilkosság gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak a vártnál. Ráadásul felbukkan egy koronatanú is, aki a tragédia okozta sokk miatt kihallgathatatlan. Marshall nyomozó szokatlan módszerhez folyamodik: egy, az iskolai lövöldözések lélektanában jártas pszichiáter, dr. Miranda Crane segítségét kéri.

Vajon kik a felelősök abban, hogy a merénylet megtörténhetett? Ártatlanok-e az áldozatok? Van-e remény a gyilkos számára? Mike Marshall és dr. Miranda Crane óriási nyomás alatt dolgozva versenyt fut az idővel, és miközben lépésről lépésre felfejtik a szálakat, olyan megrázó titkokra bukkannak, melyekre még ők sem számítottak.

Hogy mi volt az első benyomásom Sienna Cole legújabb kötetéről, az Elmejátékról? Természetesen az, hogy amint lehet, el kell olvasnom. Nem, nem néztem, mi a központi téma. Vetettem a borítóra egy pillantást, amiből megállapítottam, hogy újfent a dráma és thriller kategóriát fogja erősíteni a műve, elkönyveltem magamban a tényt, majd felvettem a várólistámra. Ennyi történt. Méghozzá azért, mert vakon hiszek az írónő képességeiben. Tudom, hogy milyen magas szintű tartalmat képvisel, hogy mennyire fontos számára a pszichológiailag is helytálló alap. S pontosan ez az, amit magam is előnyben részesítek immáron. Már nem érem be holmi mindennapos történetekkel. Szükségem van a megfelelő mélységre, a helyes ábrázolásmódra és legfőképp: a logikus felépítésre. Mert lehet egy könyv bármilyen szépen megírt, ha az alappillérjei nem megfelelőek.

Sienna Cole már az első regényével is bizonyított. A Négyszáz nap szabadság erős, sokak számára komfortzónán kívüli témával rendelkezik. A Reményszimfónia sem simult be az általános romantikus műfajú könyvek tengerébe. A Lefelé a folyón című kötete még inkább újszerű tartalmat jelenített meg, egy olyan problémakörre építve, amiről szükséges szót ejteni a mai világban, mivel nem példaértékű az eset. Tehát ezek alapján számítottam rá, hogy egy hasonlóan fontos téma lesz a középpontban az Elmejáték esetében is, mely kellően felborzolja majd a közvéleményt, de legalábbis az olvasó lelki világát.

Sokféle íráskurzus létezik, melyek különböző alapelvek alapján képzik a jelentkezőket, ám mindegyik egyöntetűen kimondja, hogy a regény első fejezete különösen meghatározza a könyvet. A bolti vásárlók nagy része beleolvas a figyelmét felkeltő kötetekbe, s ha az eleje nem ragadja meg kellőképp a fantáziáját, akkor nagy bizonyossággal visszarakja a helyére és nélküle tér haza. Ha valaki egy Sienna Cole könyvbe olvas bele, annak sorsa eldöntetett. Képtelenség letenni. Minden regényére elmondható, hogy a kezdés mérhetetlenül erős, meghatározó, olyan, ami nem csak felcsigázza az olvasó fantáziáját, de egyenesen a lelkét köti magához, s addig nem ereszti el, míg a végére nem ér. Az Elmejáték esetében ez egy többrendbeli elkövetett gyilkossággal egybekötött öngyilkossági kísérlet, melynek középpontjában egy iskola és annak egy diákja áll.

Az utóbbi időben megszaporodtak azon beszámolók, melyek az iskolai terrorizálásról, az úgynevezett bullying-ról szólnak. Sajnos ez a témakör nem kap elég figyelmet, pedig fontos lenne, ha mind a gyerekek, mind a felnőttek tisztában lennének vele, pontosan mit is jelent. Sokan a szőnyeg alá seprik, elintézik azzal, hogy a bántalmazott gyerek labilis, túlérzékeny, ezért nem meglepő, hogy remek támadási felületet generál maga körül a kissé vehemensebb társaival szemben. Ez az egyik legrosszabb hozzáállási forma. Az iskola nem csak azért van, hogy a különböző területek alapjait megtanulják a fiatalok, hanem azért is, hogy megfelelő keretek között kifejlődjön a szociális készségük, illetve felfedezzék a saját személyiségjegyeiket. Azért pedig, hogy ez rendben menjen a tanárok és szülők egyaránt felelnek. Folytonosan nyitott szemmel kell járniuk, hogy felismerjék a problémát még azelőtt, hogy túl késő lenne.

Tim esetében nem volt senki, aki látta volna min megy keresztül, így mindenkit megrázott a tette. Négy fiú halt meg aznap, fiatalon, az élet kapujában ácsorogva, ahova már sosem tehetik be a lábukat. Szörnyű tragédia, ám addig nem alkothat róla senki véleményt, míg felszínre nem kerülnek a tett mögött meghúzódó okok. Ezt pedig Mike, a nyomozó dolga kideríteni. Az elsőnek egyszerűnek tűnő helyzetről hamar kiderül, hogy valójában többrétegben hullámzó ok-okozati folyamat. Ahogy a történet lapról lapra halad előre, úgy bukkannak felszínre az újabb részletek, míg végül az olvasó szeme előtt egy komplex, kegyetlen és meglepő folyamat jelenik meg, amely végül tragédiák sorozatához vezet.

A szerző több, szorosan összefonódó témakört is végigjár, szinte földöntúli erővel. Talán a legjobban ez ragadott meg a regény kapcsán: egy iskolai lövöldözés háttere mindig összetettebb, mint amire a laikus ember gondol. Nem csak magát a tragédiát és a kiváltó okot kell figyelembe venni, hanem a pszichológiai háttért, a teljes folyamatot, a belső harcokat, a ki nem használt külső beavatkozási lehetőségeket, a szülői és tanári hozzáállást és a későbbiekben a nyomozás során a helyes elméletfelállítást is megfelelő módon kell kezelni. Ez egy komplex rendszer, egy határok nélküli halmaz, ahol minden molekulának a megfelelő időben a megfelelő helyen kell lennie, hogy egy összeszedett, jól felépített történeté váljon. Mindez nem valósulhat meg utánajárás nélkül. Biztos vagyok benne, hogy a szerző a regény megalkotása előtt rengeteg időt szánt a fent felsorolt pontok megismerésére, mivel képes volt meghúzni a kellő határvonalakat úgy, hogy ezzel nem vágta el a történet egésszé válásához szükséges feltéteket sem. Logikailag megingathatatlan könyv.

A történet több szálon fut. Különböző karakter nézőpontján keresztül, több idősíkon megjelenítve elevenedik meg az olvasó szeme előtt a teljes történet. Először még csak külső keretek, az elnagyzolt vonások jellemzik, melyekből már látható, mi készül, ám még csak halvány árnyéka a teljes képnek. Beindítja a fantáziát, melyhez fejezetenként újabb és újabb színt ad, így végül egy mérhetetlenül részletgazdag, a kegyetlen világ által megvilágított alkotás mutatkozik meg az olvasó előtt. Ebből érződik, hogy bár a szerző veleszületett tehetséggel rendelkezik, nem érte be ennyivel: önmagát fejlesztve halad előre az úton. Az írói vénája immáron megduzzadt, sokkal erőteljesebben adja át a gondolatait, mint az előző regényeiben - pedig az eddigiek sem voltak erőtlenek. Pályafutását tekintve új mérföldkövet ért el.

Az erős kezdést követően az olvasót a könyv a hatalma alá keríti. Beékelődik a fejébe a mag, s míg teljesen ki nem csíráztatja, nem tud másra kellőképp figyelni. Mike-kal együtt keresi az indítékot, az okokat, hogy vajon miért vetemedett Tim erre a brutális tettre. Ott ül maga is a kezeléseken, ahol a koronatanút próbálják szóra bírni. Végigjárja az iskola elcsendesedett folyósóját, ami, ha beszélni tudna, rengeteg bántalmazásról számolna be. S ott áll csendben a fiú mögött, akire senki nem figyelt kellőképp ahhoz, hogy megakadályozhasson egy tragédiát. Csak áll és nézi, ahogy egy gyermeki lélek darabokra törik, s megbénítja tehetetlenség súlya. Nehéz szembesülni azzal, hogy a gyermekkori traumatikus élmények, a kényszerek és elvárások mekkora károkat tudnak okozni. Mert maga a végső tett már csak a mondat végén volt a pont. S nem az írásjel adja a mondanivalót, hanem a felhasznált szavak. A tudatos kegyetlenkedések, a meg nem értett cselekedetek és az el nem fogadott attitűdök. Sienna Cole műve rádöbbent, hogy a legtöbb ember mennyire vakon éli le az életét, azokra sem figyelve oda, akik a világot jelentik a számukra, akikkel nap, mint nap találkoznak. Mert mindenki csak azt látja meg, amit látni kíván. Az írónő rámutat, hogy merjünk a dolgok mögé nézni. Hogy saját magunkban is tartsunk elszámolást: mi vajon figyelünk a szeretteinkre? A közvetlen kapcsolatainkra? Odafigyelünk arra, mit várunk el egy másik embertől, hogy milyen becsmérlések hagyják el a szánkat nap, mint nap, még ha nem is annak szánjuk őket?

Minden szava erőteljes. Sienna Cole nem kerülgeti a kényes témákat, nem dugja a homokba a fejét. Tudatosan olyan tárgykört választ, amely hallatán a legtöbben elfordítják a fejüket. Úgy vélik, nem rájuk tartozik, az ő családjukban nem történhet meg. A dolgok teljes ismerete nélkül alkotnak véleményt.

Több olyan könyvre lenne szükség, mint az Elmejáték. A szavak mögött meghúzódó pszichológiai tartalom, az érzések eltorzulási folyamata erőteljesen végigkíséri az olvasót. Ezt a könyvet olvasva nem menekülhet a nyilvánvalótól: az életben jelen van már az egészen fiatal gyermekek között is a bántalmazás, az abúzus és a mi feladatunk figyelni, észrevenni a jeleket, hogy időben közbeléphessünk. Az írónő egy szélsőséges helyzetet vázolt fel, hiszen a legtöbb gyermek nem hull a végső kétségbeesés szakadékába, ugyanakkor az elviselt atrocitások a személyiségük fejlődésére nagy hatással vannak, amik végigkísérik őket egész életükben. Minden mozdulatukban benne marad. Vannak, akik felismerik és próbálják a helyén kezelni, másoknak pedig bevésődik és örök nyomot hagy a lelkükön. De sosem múlik el magától.

Megdöbbentő volt a dolgok mögé látni. Tim karaktere mélyen megragadott. A szerző ezzel a könyvvel új szintre emelkedett. Izgalmas, megdöbbentő, szerteágazó, mégis egységes. Kihozta belőle a maximumot.