Niitaabell Világa: Tomi Adeyemi: Vér és csont gyermekei (Orisha legendája 1.)

Fülszöveg:

Megölték az anyámat.
Elvették a mágiánkat.
El akartak temetni bennünket.
Itt az ideje a felkelésnek.

Zélie Adebola még emlékszik arra az időre, amikor Orisa földje zsongott a mágiától. Égetők gyújtottak tüzet, Árasztók terelték a vizet, és Zélie anyja, aki Arató volt, a lelkeket idézte.
Ám minden megváltozott azon az éjszakán, amikor eltűnt a varázslat. Saran király hatalomvágyból megölette a mágusokat, megfosztva Zélie-t az anyjától és a népét a reménytől.
A mágusok sötét bőrű, fehér hajú leszármazottait azóta is könyörtelenül elnyomják, de most lett okuk a reményre. Hála a király lányától, Amaritól megtudott titoknak, Zélie kap egy esélyt, hogy visszahozza Orisába a varázslatot, és felélessze a mágusok új nemzedékét. Ám tervének
megvalósításában útját állja a kegyetlen trónörökös, Inan herceg, aki mindenáron be akarja fejezni, amit az apja elkezdett, és örökre el akarja tüntetni a mágiát.
Zélie, bátyja, Tzain és Amari együtt menekülnek Orisa félelmetes vidékein. Ám a legnagyobb veszélyt nem Inan vagy a zord vadon jelenti, hanem maga Zélie, akinek nehéz megtanulnia, miként fegyelmezze az erejét – és egyre erősebb vonzalmát egy ellenség iránt.

Tomi Adeyemi a Vér és csont gyermekei című könyvével vált ismertebbé a magyar olvasóközösség tagjai között, főként a fantasy rajongó fiatalok körében. A Maxim kiadó, a Dream válogatás szekciójában hozta el a számunkra ezt a nem mindennapi történetet. A kiadó úgy gondolta, hogy ez a könyv még több figyelmet érdemelne, így az Online nyári olvasótábor egyik olvasmányává is kiemelte. Bár megjelenés óta foglalkoztatott, nem éreztem az irányába olyan vonzást, ami vásárlásra ösztönzött volna. Ha nem lenne ez a klassz kis esemény, valószínűleg ez is elmerült volna a „mindig érdekelt, de sosincs idő rá” kötetek tengerében. Így viszont a tábor első napjait megelőzően már be is szereztem, hogy a megfelelő időben elolvasva még inkább gazdagítsam a tudásomat a teszt kitöltése előtt. No meg könyv közepébe nem olvasok bele: vagy az egészet, vagy semmit elvet vallok.

A borítója igencsak megosztó lett. Első pillantásra én is az ellenzők táborát erősítettem, főleg látva, hogy a következőnek mennyire komoly tervet készítettek a grafikusok. Ám ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább megbarátkoztam vele. Számomra visszaadott valamennyit a könyv hangulatából, Zélie szemeiben rejtőzik valami, ami megragadja az olvasó képzeletét. Az íves, díszes, ezüstözött betűk és minták pedig tovább növelik az igényesség érzését. Jó érzés volt olyan könyvet olvasni, ahol a történet egybeforr a borítóval, s felülírja az első benyomást is.

Ez nem egy könnyed fantasy, ahol mindenkinek kijár a boldog végkifejlet. Nem. Erre már az előszó is utal, hiszen a szerző halkan megjegyezte, mennyire sok erőt igényelt megalkotni ezt a történetet. A felszín alatt rejtőző tartalom erős, kényes téma, aktív probléma a mai világban is. Zélie történetén keresztül a szerző a négerek helyzetére szeretné felhívni a figyelmet. Kis hazánkban ez nem olyan jelentőségű, mint például az Államokban, így számunkra meglepőnek tűnhet, hogy a régi sztereotípiák még mindig életképesek. Pedig de. Bár ritkultak az ellenük elkövetett bántalmazások és igazságszolgáltatásnak csúfolt merényletek, mint a századforduló előtt, ám nem szabad félvállról venni a témát. Attól még, hogy nem veszünk valamiről tudomást, hogyha homokba dugjuk a fejünket, az még igenis jelen van, nem tűnik el.

Zélie egy, azon gyerekek közül, kinek ereiben mágusvér csörgedezik, ám ez sosem törhet felszínre. A külsője árulkodó, a fehér haja rakoncátlan zuhatagként omlik hátára, miközben megtanulja, hogyan védheti meg magát egy olyan világban, ahol a többség féregként tekint rá és úgy gondolják, bármit megtehetnek vele, amit csak akarnak. Miközben megpróbálja a maradék lehetőségét megélni, édesapjára is vigyáz testvérével együttesen. Ők hárman alkotnak egy megtört családot, fejük fölött az édesanyja halála – kivégzése -, sötét felhőként lebeg. Nem kis súlyok nyomják ennek a fiatal lánynak a vállát, de ő erős, és próbálja a helyzetéből a lehető legtöbbet kihozni. Sokszor megbotlik, ám egyenes háttal lépked előre egy olyan jövő felé, ahol talán esély nyílhat arra, hogy a porból felemelkedve újra elfoglalja ő és a hozzá hasonlók a társadalomban a megfelelő szintet.

Véleményem szerint nagyon összetett és realisztikus lett a megalkotott főszereplő. Zélben nem csak a jelen problémái, de a tapasztalatlanságból eredő gondok és a megélt tragédiák is megelevenednek. Próbálja erősnek mutatni magát, s még magának sem vallja be a valódi érzéseit, mert akkor lehet, hogy összeomlana a dolgok súlya alatt. Nem tökéletes, közel sem az. Sőt, mondhatni, hibát hibára halmoz, de számomra pont ezért vált lényeges karakterré: a tökéletlensége hozta közel hozzám a történet erejét. Mert a valóságban sem alakulnak úgy a dolgok, ahogy tervezzük. Rengeteg hátráltató tényező akad, amik miatt lehet, hogy a végcél is átalakul. Zélie számomra pont ezt testesítette meg: elindult egy úton, egy konkrét cél felé, ám a nem várt fordulatok több új nézőpontból is megvilágították a kívánságát, így többször is át kellett magában értékelnie, hogy vajon jó irányba, a megfelelő okból halad-e.

A történet egy igazi kalandregénynek is elmegy. Miután megismerjük az alaphelyzetet, a társadalmi felállást, Zél is elindul az úton, amit az istenek rendeltek el a számára. Miközben versenyt fut társaival az idő ellen, újabb és újabb meglepetés bukkan elő a semmiből. A történet alapja egyszerű, pont, ahogy barátnőm, Évi mondta: mintha egy Indiana Jones epizód elevenedne meg az olvasó szeme előtt. Ugyanakkor a szerző újszerű fordulatokkal gazdagította az általános sablont, amivel egyedisége vitathatatlanná válik. Bőven okoz meglepetést, ami folytonosan fenntartja a figyelmet. Nem a megszokott stílusról beszélhetünk. Az egész történetet átlengi egyfajta keserédes hangulat. Minden boldog pillanatot beárnyékol a sötét valóság, ugyanakkor a legkétségbeesettebb pillanatokban nem biztos, hogy érkezik a feloldás. Erős, torokszorító, ha az olvasó kellőképp képes azonosulni a problémakörrel.

A könyv három különböző szempontból olvasható. Láthatjuk Zélie, Amari és Inan gondolatait. Ők mind külön egyéniségek, más értékrendszerrel bíró szereplők. Zél szerepe egyértelmű, ellenben a testvérpár már sokkal inkább kétségbe vonható. Ám ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább kikristályosodik, miért volt szükség a három különböző történetre, mikor a szálak hamar összegubancolódnak. Ezáltal teremtette meg a szerző a szükségszerű egyensúlyt: mindkét oldal megmutatkozik, bepillantást nyerhetünk a különböző rétegek mozgatórugóiba. Amennyire fájdalmas volt Zél életét megélni, pont annyira katartikus Inan fejébe belelátni, hogy a nevelése milyen torzulásokhoz vezetett a személyiségében. Nem mondom, hogy végig szimpatizáltam velük – igazából minden szereplőnek volt olyan tette, amiért éppen megorroltam rá, majd megbékültem az irányába -, de érthető volt a viselkedésük, még akkor is, ha sokszor nem értettem velük egyet.

A szerző hagyja hibázni a karaktereit. Ez számomra igencsak fontos attitűd, mivel ezáltal válik valóságosabbá. Nem egy szuperhős csapatot hozott létre, akik bátran szembeszállnak a gonosszal, hogy jobbá tegyék a világot. Közel sem. Egy maroknyi ember, az istenek keze által kiválasztva, akiknek sorsa ugyan elrendeltetett, de ez még közel sem jelenti azt, hogy végzetüket maradandóan be tudják teljesíteni. Gyarló emberek, akik küzdenek egy nemesebb célért.

A történet legnagyobb előnye számomra a többféle megközelítésben rejlett. A legtöbb ilyen jellegű problémakörre figyelmet felhívó könyv ott válik hiteltelenné, hogy míg az elnyomott oldal érdemeit sorolja, nem ejt szót arról, hogy bizony nem minden fekete és fehér. Vannak helyzetek, mikor maguknak provokálják ki a bajt, pontosan az igazságtalanság érzetétől vezérelve, így viszont csak fokozzák a további atrocitások számát – eredmény nélkül. Illetve azt is bemutatja, hogy nem elég a rendszert megdönteni, hanem igenis mérlegelni kell, hogy valóban ez-e a helyes lépés, mivel könnyen átfordulhat a kocka, s csak a szerepek cserélődnek fel úgy, hogy az alaphelyzet változatlan marad. Elnyomás és bántalmazás lesz a világon, csak lázadás címszó alatt. Tehát egyik fél sem lesz jobb a másiknál, mert csak az egyén érdekeire törekszik, esetleg egy csoportéra, de nem az összhang megteremtésére, a világ jobb, igazságosabb hellyé tételére összpontosít.

Sokan tartják unalmasnak ezt a könyvet. Engem első perctől kezdve bevonzott és nem akart elereszteni. Teljesen átszellemültem és a kiépített világ rezgéseit mind átéreztem. Sokat adott, többet, mint amire számítottam. Ha a szerző megismertette volna az olvasóval a közeget, ahová elképzelte még intenzívebb élményt nyújtott volna a regény. Igen, ezt hiányoltam. A könyv hemzseg a kitalált, csak az író fejében létező ételektől, növényektől, állatoktól, szokásoktól. Ezek közül a legtöbb úgy lett felhasználva, mintha evidens lenne az ismerete. Nincsenek benne leírások, amik elősegíthetnék az olvasói fantáziát, amelyek meghúznák azokat a körvonalakat, amikre már építkezve bárki láthatja megelevenedni a szeme előtt a lapokra rótt sorokat. Noha enélkül is érthető a teljes történet, mégis úgy érzem, nagy szükség lett volna rá.

Kalandos, kegyetlen mese, amelyet átitat a mágia. A megszokott víz-tűz és társain kívül sokkal komolyabb, egyedi elgondolású képességek is megjelennek, amik kifejezetten üdítően hatottak rám. Olyan, mintha az anyagi világnak egy új rétegét fedeztem volna fel, amelynek a létezését még csak nem is sejtettem.

Engem meggyőzött. Kíváncsian várom a folytatást, noha a történet nem rendelkezik erőteljes függővéggel. Pont az a fajta, amit magam is kedvelek: az aktuális történet kap egy lezárást, ugyanakkor elegendő nyitott kérdés marad ahhoz, hogy folytonosan nyomon kövessem a megjelenési listákat.