Niitaabell Világa: R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök 2. (Riva nővérek 2.)

Fülszöveg:

1860. Róma.

Blanca egy gazdag, nápolyi kereskedő lányaként, álnéven – életét kockáztatva – nyer felvételt a Sant'Ambrogio zárdába.

Marco Fiore, a volt vatikáni nyomozó azzal bízza meg, hogy szerezzen bizonyítékot Maria Luisa zárdafőnöknő gyalázatos tetteire.

Blancának nincs más választása, a tét a szabadsága és a húga jövője.

Miközben a lány elviseli a megaláztatásokat, a zaklatásokat, a testi és lelki kínokat is a küldetés érdekében, Marco igyekszik a Vatikán magas rangú hivatalnokairól lerántani a leplet.

Nyomozásuk során olyan mocskos titkokra derül fény, melyeket korábban a sokat megélt Fiore is elképzelhetetlennek tartott.

Mire képes egy meggyötört, fiatal nő, ha szembekerül a sátáni kegyetlenséggel?

Vajon születhet-e szerelem a Gonosz árnyékában?

A történetet valós események ihlették.

Világ életemben az volt a mottóm, hogy a könyveknek lelke van. Mindegyik saját egyéniséggel rendelkezik, külön univerzumot alkotva, amely örökre magába foglalja az író szívének egy darabját is és minden olyan emberét egyaránt, aki valaha kézbe vette. Minden őt forgatótól elvesz egy apróságot, amit magáévá tesz, majd vissza is tükröz, így a legtöbb esetben jókor felejtheti rajta a következő olvasó a pillantását: akkor, mikor szüksége van rá.

R. Kelényi Angelika Mennyei bűnök 2. könyve egy ideje már a polcomon várt a sorára. Nagy kíváncsiság munkálkodott bennem, hogy vajon hogyan alakul Blanca sora a zárda falai között, hiszen pont akkor kezdett igazán érdekessé válni, mikor az első rész véget ért. Az érzéseimet muszáj volt egy kicsit félrerakni, mivel a kötelezettségeim felülbírálták a vágyaimat, így ez a kötet sem azonnal került a sorra. Aztán a szigorú várólistám aktuális eleme teljesen más váltott ki belőlem, mint amire számítottam: bosszúságot, szinte haragot éreztem, mikor befejeztem. Olyan voltam, mint az Agymanók közül a piros. Tudtam, hogy muszáj leszek a következő kötetet maximálisan élvezni, mert csak így tudom elvenni az előző élét. Szikrázó tekintettel léptem a könyveim elé és gondolkodás nélkül, ám tudatosan kaptam le a polcról a Mennyei bűnök második részét. Őrá volt szükségem. Tudat alatt, ezért várakoztattam meg ennyire, mert tudtam, ha valami könyves problémám akad, ez lesz az etalon.

R. Kelényi Angelika képességeiben vakon hiszek. Több könyvét olvastam már, s nem volt olyan, ami negatív érzéseket váltott volna ki belőlem. Volt, amiért kevésbé, másért pedig jobban, de mindig lelkesedtem az általa rótt sorokért. A Mennyei bűnök című könyve pont az előbbi kategóriát erősítette. Alapvetően egy jól megírt könyv, szép gondolatokkal tarkítva, ám számomra inkább tűnt alapozó kötetnek, mint különálló történetnek. Mikor elindultak volna az események, az, amiért az egész ötlet megfogant… vége lett. Tudtam, hogy a második könyvnek a tartalmi összetételétől nem kell majd tartanom, mivel ezzel le is záródik a sorozat, felkerül az i-re a pont is, a szerzőtől pedig nem számítottam lapos csavarokra, ám még így is felülmúlta minden képzeletemet. Tényleg erre volt most szükségem, hogy kellőképp felrázzon, így messze elkerüljön az olvasói válság, amelybe szinte észrevétlenül, lassan belecsúsztam.

Blanca egy teljesen új helyzetbe csöppent, ahol bár az alapinformációk birtokában van, mégsem mozog otthonosan. Nem könnyű eljátszani az áhítatos novícia szerepét, miközben világ életében magára volt utalva és még két testvéréért is felelős volt, így a hit sosem volt az élete szerves része. A hercegnő ugyan a lehetőségekhez képest megfelelően kitanította, ám felmerülhetnek olyan szituációk, amikor rögtönözni kell. Mi sem bizonyítja ezt jobban rögvest az az esemény, amellyel az első rész is végződött, illetve a folytatás kezdődött: a zárda lakói megvizsgálják a fiatal lányt, van-e a testén olyan bélyeg, amely a sátántól származik. Noha ő sokszor állt már aktrajzokhoz modellt, megalázónak hat a számára is ez a fajta vizslatás. Ezen érzése teljesen megérthető. Megdöbbenve olvastam, hogy ez régen bevett szokás volt. Roppant embertelen, gyalázatos szertartás ez, amely, ha testileg nem is látható, de lelki nyomot örökre hagy maga után. S ez még csak a kezdet. Blanca lassan felderíti, milyen istentelen ügyek folynak a szent falak között, ám ez nagy áldozatokkal jár – mindenki részéről.

A szerző magabiztos tollforgatása megadja a regény lendületét. A szavak erőteljesen csendülnek, a párbeszédek hitelesek. A történet nem csupán bele lett helyezve egy régmúlt századi világképbe, nem, sőt, pont az ellenkezője történt: a régi idők egy kockája lett kiemelve és az elfelejtett részletek lettek újra realizálva. A történelmi hitelesség kétségtelen. A szerző alaposan utánajárt a korra jellemző dolgoknak, mint hierarchiai viszonyok, vallási és minimális politikai vonzatok - hisz a kettő szinte szétválaszthatatlan -, szokásrendszerek és még sorolhatnám. Az olvasás ezáltal nem csak a kikapcsolódás célját szolgálja, hanem informatív jelleggel is rendelkezik. Egyszerre szórakoztató és megdöbbentő.

A Mennyei bűnök egy egyházra vonatkozó bűntett felgöngyölítését tartalmazza. A kolostorban zajló dolgokra nincsenek szavak. Miközben olvastam a könyvet, úgy éreztem, megmaradtam a ledöbbenés fázisában. Nem akartam hinni a szemem előtt megelevenedő sorokban, hogy ez valójában megtörténhetett. Pedig bőven van igazságalapja. Tragédiák mindig is voltak és lesznek is. Ugyanúgy, ahogy a mostani valóságunkban is folyton szembesülünk különböző kegyetlenségekkel a média által, régen sem volt másként – csak a technikai vívmányok fejletlensége miatt kevesebb jutott el a közemberek fülébe, könnyebb volt elfedni a vétségeket. A szerző realisztikusan közli az olvasóval a történetet, nem szépít, illetve nem is túloz, és pont emiatt válik ennyire hatásossá, megrázóvá.

Marco Fiore sem tétlenkedik, noha ő a háttérben mozgatja a szálakat, hogy időben elő tudjanak készülni a leleplezéshez. Az ő feladata sem kevésbé fontosabb, mint Blancáé. Nincs könnyű helyzetben, és a legtöbbször épp csak egy hajszál választja el a lebukástól. Ám miközben nyomoz, az olvasó egyre jobban megismerheti a fiatalember lelki világát. Már az első résznél is kíváncsi voltam arra, hogy mi a mozgatórugója Fiore-nek, miért szakadt el az egyháztól és miért látott megfelelő menekülőutat az ópiumbarlangokban. Sok információ elhangzik róla, mellyel egyre jobban megismerhetővé válik, ám a történet végére is körülburkolja jellemét egy titokzatos köd. A homály nem oszlik el teljesen, csak a kontúrok lettek élesebbek. Ettől független minden elhangzik, ami szükséges, egy percig sem éreztem úgy, hogy nem lett volna a megfelelő módon kibontva a benne lakozó erő.

A történet két szála szinte két teljesen különböző világot mutat, noha képletesen nézve csak egy fal választja el őket. Vitathatatlan tény, hogy a kolostorban történtek sokkal erőteljesebbek, mint a kinti világ eseményei, pedig a kettő között fennáll egy biztos párhuzam. Valójában mindkét élet ugyanolyan kegyetlenül bánik el az élőkkel, csupán az emberi meggyőződés miatt tűnik úgy, hogy nem egy szinten mozognak. Azt hihetnénk, hogy egy kolostorban tisztaszívűek laknak, akik az egész életüket Istennek szentelik, elhivatottan teljesítik kötelezettségeiket. Ezzel szemben pedig teljesen megdöbbentő dolgok is megeshetnek. Itt külön kiemelném, mennyire dicséretes a szerző részéről, hogy a könyv során többször is hangsúlyozta, hogy bár nem egyedi eset, hogy a novíciákkal nem a megfelelő módon bántak, de a legtöbb zárda a megfelelő keretek között üzemelt. Úgy vélem, ezt fontos hangsúlyozni, hogy jelen eset egy kiemelkedő példa. S ezek a nüansznyi információk azok, amik fényt hoznak a kolostor sötét falai közé.

Megdöbbentő olvasmány. Biztos voltam benne, hogy a megfelelő módon el fogja vonni a figyelmemet, ám arra nem számítottam, hogy ennyire el fogok veszni a sorok között. A hit és az erkölcstelenség, melyek erőteljesen feszülnek egymásnak, örök ellentétként, kéz a kézben jár. Egyszerre széthúz és összetart. Borzalmas belegondolni, hogy valóban történhettek ilyen, és ehhez hasonló gyalázatos események szent helyeken. Mert a valóságban már elfogadtuk a tragédiák jelenlétét, sőt a múltban is. De mindig vannak olyan zárt burkok, amibe az ember elméje kapaszkodhat, hogy oda nem ér el a rossz. A kápolnák, zárdák is pont ilyenek. Milyen jó példa ez arra, hogy maga a hit is kétélű fegyver, méghozzá a legélesebbek közül való!

Noha kegyetlen dolgok elevenedtek meg a lapokon, mégsem bírtam abbahagyni az olvasást. Blanca részei folyamatosan vittek előre. Minden fejezet végén kapkodtam a levegőt, azt a hatást váltotta ki, mint a folytatásos sorozatok zárópercei: felcsigázza annyira a nézőt, hogy másnap biztos úgy alakítsa a programját, hogy oda tudjon ülni megnézni a következő jelenetet. Noha Marco Fiore része is izgalmas, mégis sokszor erőt kellett vennem magamon, ne lapozzam át, hagyjam ki, csak hogy újra a kolostorban legyek és mielőbb megtudhassam, pontosan mi zajlik ott. Aztán fordult a kocka. Volt egy pont, ahol már annyira féltettem Blancát, hogy kétségek között tudtam csak lapozni, mert éreztem, hogy nem kerülheti el a sorsát. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen próbákat kell még kiállnia ahhoz, hogy minden a megfelelő módon működhessen.

A Mennyei bűnök 2. felülmúlta minden elképzelésemet. Amit az első részből hiányoltam, most hatványozva kaptam meg. Bár értem a két rész elvét, mégis azt mondanám, hogy ez a történet egy kötetben állná meg igazán a helyét, két nagy rész választva, mivel túlságosan szorosan kapcsolódik egymáshoz. Szétválaszthatatlan, mindössze egy nagy lélegzetvételnyi időre van szükség közöttük. Tehát mindenféleképp ajánlom mindkét rész egyidőben való beszerzését és folytonos olvasását. Mert úgy adja át a teljes élményt.

Ez a történet csupa erő. Erő, mely sugárzik a karakterekből, akiket bár az élet megcincált, mégsem vesztették el önmagukat. Egy megdöbbentő bűneset feltárása van a középpontban, így a romantika itt most háttérbe szorul. Noha többször is szóba kerülnek az érzelmek, egyáltalán nem mondanám, hogy ez egy történelmi romantikus regény lenne, hiszen, mint egy emberben lejátszódó folyamat, semmint központi elemként van jelen. Nem erre épített a szerző, de ez így van jól. Mert vannak olyan dolgok, amik mellett az érzelmek eltörpülnek, s bár világítótoronyként tartják a szereplők lelkében az élni akarás lángját, mégsem ez lesz szabadulásuk kulcsa.

"– A remény csupán önáltatás, Rizzo. Ne reménykedj, és nem csalódhatsz!"

"Ha ugyanilyen állapotban talállak, Isten a tanúm, úgy megverlek, hogy többé sem az ital, sem az ópium nem csillapítja a fájdalmadat!"

"Hát mi igaz és tisztességes ezen a világon, ha már az egyházi személyekben, ha már Krisztus menyasszonyaiban is csalódnom kell?"

"– Én már semmiben sem hiszek, asszonyom. Az isteni jelenlétben különösen nem. Sokkal inkább abban vagyok biztos, hogy az ördög az emberben lakozik."