Niitaabell Világa: Sarah J. Maas: Tower of Dawn – A hajnal tornya ( Üvegtrón 6. )

Fülszöveg:

Egy csodálatos birodalom.

Egy kétségbeesett küldetés.

Egy ősi titok.

Chaol Westfall és Nesryn Faliq azért érkezett Antica tündöklő városába, hogy szövetséget kössön a déli kontinens kagánjával, akinek hatalmas serege jelenti Erilea utolsó reménysugarát. De nem ez az egyetlen oka, hogy Anticába utaztak: gyógyírt keresnek Chaol Résvárban szerzett sebeire a legendás Torre Cesmében.

A gyerekként iszonyatos borzalmakat átélő Yrene Towers a legkevésbé sem kíván az ifjú adarlani nemesen segíteni, meggyógyítani meg aztán főleg nem akarja. Csakhogy esküt tett, miszerint segíti az elesetteket – és tartja is a szavát. Azonban Lord Westfallt sötétség kíséri, és Yrene hamarosan rádöbben, hogy a fiú múltja mindkettejüket magával ragadhatja.

A távoli hegyekben harcosok lenyűgöző rukokon szárnyalnak, és az árnyak mélyén régóta várt válaszok lapulnak. Olyan tudás, ami a túlélést jelentheti a világ számára – vagy a végső pusztulást.

Sarah J. Maas azon írók közé tartozik, kiknek művei közül az ember bármilyen hangulatban, élethelyzetben boldogan válogathat, mivel történjék bármi, úgy is kiszakítja a jelenlegi állapotából és egy teljes világképet megformálva kikapcsolja a túlpörgött agyat. Sarah J. Maas mindig és minden helyzetben megfelelő, olvasható.

Az Üvegtrón sorozat mindig is benne volt a fő kedvenceim között. Számomra sokkal világmegváltóbb, mint akár a Harry Potter könyvek. Bizony ám! Számomra az írónő munkássága az etalon, a mennyei manna. Még akkor is, hogyha nem minden könyve került hozzám közel. Mert bizony vannak olyan részek, melynek olvasása kevésbé nyújtotta azt az élvezeti faktort, mint amire számítottam. Ennek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy még az általa írt, számomra legcsekélyebb mértékben is megfelelő könyv is tökéletes olvasmányélmény a mindennapokban. Mert tud valamit, amit mások nem. Ott van benne egy olyan szikra, ami lángra gyújt, porrá változtat. Egyszerűen imádom!

Még az év elején, a megjelenést követő hónapban beszereztem az Üvegtrón következő részét, A hajnal tornyát, ám az idő is ellenem dolgozott, no meg a mérete is: tologattam, halogattam, tervezve, mikor lenne célszerű átélni az újabb kalandot, míg egy nyári napon, mikor már lélekben Graz utcáit róttam, elkezdtem. S az érzés újfent felülkerekedett rajtam: elvesztem a régóta szeretett világban, melynek a romjai fölött vártam a felkelő Nap sugarát megcsillanni a tornyok magaslatán, hogy egy új kort, egy új hajnalt hozzon el megtépázott, szeretett karaktereim számára.

Ez volt a sorozatnak azon része, amihez viszonylag kétkedve álltam. Már a kezdeti besorolás is megzavart, miszerint ez most egy kiegészítő rész, mint az Orgyilkos pengéje és más történetek, úgynevezett 5,5 vagy egy teljes, önmagában is helytálló kötet, a sorozat hatodik könyve. Megoszlottak róla a vélemények a magyar oldalakon. Mindkét minősítésre láttam példát, s mindkettő mellett szóltak érvek is. S mit várhatok el tőle, ha már ennek az egyszerű kérdésnek az eldöntése is problémát jelent? Végül úgy láttam, mindenhol abban egyeztek meg, hogy szerves része a sorozatnak A hajnal tornya, így mint hatodik kötet jelent meg mindenhol.

A további kétségeimet pedig az előzővel szorosan összefonódva a téma szülte, ugyanis az eddig megszokottól eltérően ebben a regényben Aelin nem központi szereplő, sőt, mondhatni egyaltalán nem kerül reflektorfénybe sem. A jelenlegi helyzetben a színpad közepén Chaol tetszeleg. A hozzá fűződő viszonyom érdekesen alakult. Az elején nagyon szerettem, a kedvenc karaktereim egyike volt, majd ahogy egyre több oldalát megismertem, úgy pártoltam el tőle, míg a végén már majdnem ellenszenvet váltott ki belőlem. A tettei számomra azt igazolták, hogy ő egy gyáva, begyöpösödött ember, aki fél a változástól, rettegi az új kor hajnalát, s mivel fontos pozíciót tölt be, ez igencsak hátrányosan hat a körötte lévő emberekre és a történésekre egyaránt. Aelin iránt érzett érzéseit sem tudtam kellőképp rendszerezni. Nem voltam magamban biztos, hogy egy egész könyvnyi - és nem is kis könyvnyi - időt szeretnék neki szentelni. Ám mivel az egyik kedvenc írómról van szó, így, bár vonakodva, de belevágtam.

Az eleje lassan indult be. Az első ötven oldalnál még hisztisnek éreztem magam. Nem tetszett. Olyan karakterek voltak középpontban, akik nem mozgattak meg, s egy olyan világba csöppentünk, ami messze túlmutat a borzalmakon. Szinte a létezése is sértés: egy ilyen, háború és kétségbeesés sújtotta vidék után, a sok átélt borzalommal a hátunk mögött, miként lehetséges ilyen nyugodt, normális, szinte túlidealizált képet mutatni? Hogy bír ezen a könnyed földön Chaol egy percig is megmaradni, miközben a bajtársait, barátait folytonos veszély fenyegeti? Miután ráébredtem. hogy a főszereplőnkben is hasonló gondolatok visszhangoznak, máshogy kezdtem el odafigyelni rá, és hirtelen… hirtelen azt vettem észre, hogy a történet teljesen magával ragadott, az oldalak csak futnak ki a kezeim közül, s végre megértem ezt a szerencsétlen férfit is, sőt, egyenesen tisztelem és magam is összeteszem az ujjaimat, hogy meggyógyulhasson, újra járhasson. Mert Chaolban sokkal több rejtőzik, mint amit eddig megismerhettünk belőle. Azt hittem, már kiismertem, de így, hogy beleláttam a fejébe, rá kellett jönnöm, hogy épp csak a felszínt kapargattam. Sokkal jobb ember ő annál, mint ahogy én gondoltam. S miután felismeri a hibáit, és képes elfogadni azokat, máris visszatért az az ember, akire az első részben oly áhítattal néztem fel. Mindössze arra volt szüksége, hogy megtalálja azt, amiért érdemes harcolni és felülkerekedjen az őt gyötrő félelmeken.

A regény másik központi szereplője az ifjú gyógyító, Yrene Towers, aki rendkívül tehetséges, így ő nyeri el a megtisztelő feladatot, hogy meggyógyíthassa az adarlani király jobbkezét. Ő ezt nem kitüntetésként éli meg, sőt, nevezhetjük egyenesen büntetésnek is. Yrene sok mindent elveszített az adarlani katonák miatt, így ellenérzése teljes mértékben jogos. A kérdés csak az, hogy képes-e felülkerekedni önmagán, hogy esküje szerint cselekedhessen. Kedves lány, kinek nyelvét igencsak felvágták, így sok derült pillanatot okoz az olvasónak. Elég hamar megkedveltem őt is, majd idővel még inkább éreztem magamban a kényszert, hogy szorítsak azért, hogy minden kalandól nyertesként kerüljön elő, hiszen az írónőnél sosem tudni, kit ragadnak magukkal az istenek.

A jól kidolgozott karakterek mellett nem elhanyagolható a történet milyensége sem. Sarah J. Maas teljesen olyan, mint a fő karaktere, Aelin. Maga is úgy szővi a háttérben a szálakat, hogy az olvasó már csak akkor eszmél rá, mi is történt, mikor a teljes egészet látja. Maga Yrene megjelenése is vagy épp Farran története… minden mindennel összefügg, rég elejtett apróságokra építve, melyek az egész sorozatot egységesítik. Ritkán látni ennyire bravúros cselszövést a lapokon.

A regény első felében inkább az intrika van jelen és a második résztől dominálnak a cselekvények is. A kezdeti óvatos tapogatódzások során megismerhetjük a személyekhez kötődő alappilléreket, mint a hercegek és hercegnő lelki világát, rangbeli jelzésével járó kiváltságokat és a különleges, jól működő ország felépítését és egyben történelmét. Ezt követően pedig elkezdődik a történet lényegi részének felépítése is. Mivel Chaol útja elsősorban egy, a király neve alatt futó segélyezési akció, így a történetben jelentős a politikai ráhatás, a kegyek után történő tapogatódzás, amely által a legtöbbször sokkal nagyobb szerepet kap a testbeszéd, mint a kimondott szavak. Ez azt eredményezte, hogy a könyvben megjelenő karakterek mindegyike tökéletesen tud üzenni egyetlen szemöldökfelvonással a másiknak komplett kisregénynyi gondolatokat. Ez egy kicsit sok volt, belemagyarázott - főleg, mert sosem történt téves értelmezés -, de még az elfogadható határon belüli.

Nem hittem volna, hogy kedvelni fogom ezt a könyvet, főleg nem azt, hogy ennyire, de Sarah J. Maas ismét megmutatta, miért is ő az egyik általam legjobban tisztelt író. A hajnal tornya egy érzelmekben gazdag regény, amely segítségével a történettel kapcsolatban olyan háttérfolyamatokat is megismerhetünk, amik sok mindent megmagyaráznak, s így a már eddig is teljesnek mondható kép még inkább kiteljesedik. Miután az olvasó szeme előtt kellőképp kibontakozik a helyszín és felépülnek az erőviszonyok, hatalmi rétegződések, megérkeznek a kalandok is, mind fizikális, mind mentális értelembe véve is. Egyik oldalról ott vannak a Chaolban fortyogó érzések hada, melyek a legsötétebb emlékekbe kapaszkodva gerjesztik tovább önmagukat, másfelől pedig ott van a sürgető vágy, hogy a nagy csata, mely lassan világ méretű formát vesz fel, minél előbb lezárásra kerüljön - vagy segítséggel, vagy anélkül. Fordulatok hada köszönt az olvasóra, meglepő felfedezések, riasztó lények és varázslatos események egész sorozata. Miután képesek vagyunk felvenni a hangulatot, a regény olvastatja magát, s bár nem egy rövid történetről beszélhetünk, mégis egy-kettőre a végére lehet érni, mert képtelenség letenni. Yrene, Chaol, Nesryn és a hercegek, illetve a hercegnő mind sok meglepetést tartogatnak, amik egy-kettőre elfejtetik a külvilágot.

Imádtam, a szó legszorosabb értelmében is. A szereplők érzelmi fejlődése és a történet iránya mind hozzátettek ahhoz, hogy egy igazán gazdag, részletes, jól kiépített világkép elevenedjen meg a szemek előtt.

A legnagyobb türelmetlenségi lázban égve várom a sorozat befejező részét. Ugyanakkor tartok is tőle: mert mi lesz velem, ha Aelin története véget ér? Azt hiszem, egy része az életemnek céltalanná fog válni. Mert ennyire hozzám nőtt az Üvegtrón sorozat. A részemmé vált.

"A késő esti elhatározások sosem vezetnek jóra."

"A hallgatás éppolyan hatásos lehet, mint a szavakba öntött kérdések."

"– Ez lesz a mi korunk nagy háborúja – szólalt meg halkan. – Még akkor is emlegetni fogják, amikor mi már nem leszünk, amikor már az unokáink unokái is meghaltak. Erről suttognak majd a tüzek körül ezt éneklik a nagycsarnokokban. Hogy ki élte túl, ki halt meg, ki harcolt és húzta meg magát."

"Először azonban Hafizához mennek. A könyvekért, amik kardnál és nyilaknál jóval értékesebb fegyvert tartalmazhatnak: tudást."