Tegnap még átlagos család voltak: Anna, James és a kisfiuk, Daniel. Egy óvatlan pillanatban azonban az ajtó nyitva maradt, és a kisfiú eltűnt.
Anna mindennap ragyogóra suvickolja a fia lábnyomait a betonban. Az őrület határáig tisztogatja. Számára ennyi maradt Danielből. Aztán felbukkan egy halottlátó.
Vajon a férfi tényleg különleges tehetség? Nem egyszerű sarlatán? Vagy esetleg egy még pokolibb figura, és nem véletlenül került elő? Vajon Anna emlékei mind igazak a történtekről? Miért támadnak látomásai furcsa körökről és egy rejtélyes kertről? Kinek a hangját véli hallani egyre többször, ha nem a kisfiáét?
Nemrégiben megrázó felfedezést tettem: annyira elvesztem a komfortzónám bővítésében, a sok új élmény között, hogy a régi szeretett kategóriákról szinte meg is feledkeztem. Az idei évben alig olvastam krimit, illetve pszicho-thrillert, és tudjátok mit? Kialakult bennem egyfajta üresség, egy hiányérzet, amit nem tudtam sem betölteni, sem megragadni. Nem tudtam rájönni, mi a probléma. Ez egészen addig tartott, míg meg nem láttam az Anarchia Könyvblog egyik friss ajánlóját, melyben Belinda Bauer legújabb, magyarul is megjelent könyvéről mesélik el a lányok a véleményüket. Akkor, ott volt egy AHA-élményem. Felismertem, hogy mi volt a problémám és azt is, miként lehetne orvosolni, hogy újra helyreálljon a belső egyensúlyom ezen pici szelete is.
Zsófi és Bea véleményére amúgy is rendkívüli módon adok, hiszen hasonló stíluselemeket kedvelünk mindannyian. Az az ajánló pedig annyira jól sikerült, hogy tudtam, hogy most erre a könyvre lesz nekem is szükségem. S végül így érkezett meg hozzám A látó, két másik, a Lettero kiadó által forgalmazott thrillerrel együtt.
A könyv az első pár fejezet alatt már megragadta a fantáziámat. Minden új egység egy másik szereplő szemén keresztül tekinthető meg. Több oldalról is kap az olvasó információkat, melyek között bár kezdettől fogva megvannak a kapcsolódási pontok, mégsem lehet az összeset szoros együttműködésre kényszeríteni. A kezdeti szekcióban egy nagyon szép, igényes felépítés látható. A szerző finoman, indirekt módon mutatja be a főbb karaktereket és az ő helyzetüket. Nem azt mondja, hogy van egy bunkó nyomozó, akinek az élete minden pontja keserű, hanem engedi, hogy az olvasó körültekintsen a rendőr fejében, és az általános viselkedése és a környezete által visszaadott reakció alapján felállítsa a saját jellemrajzát. Anna esetében ez pont fordítva van. A férje nézőpontja előbbi, így már tudható, hogy az asszonyt sokan tartják őrültnek, s az olvasó eszerint áll hozzá az első perctől kezdve. Aztán megérkeznek a saját jelenetei, s bár kétségkívül a veszteség fájdalma súlyos károkat okozott a lelkében, mégis megtalálható az őrültségében a logika. Egy igazán elferdített kép, de mégiscsak megérthető.
Elsőnek nem nagyon értettem, hogyha a kissrác pár hónapja tűnt el, akkor az aktuálisan szereplésre kijelölt rendőr, miért nem utána nyomoz. Több érdekes ügye is van, s meglepő módon ez az eset nem tartozik közéjük. Eddigi olvasmányélményeim alatt nem találkoztam ilyen felépítéssel. Kissé furcsálltam is, ám semmiféleképp nem jellemezném negatív jelzővel. Az sokkal inkább zavart, hogy a könyv igazából nem Danielről szól. Hiába tűnt el ez a kisfiú, hiába csak pár nyom maradt utána… Igazából ezzel senki nem foglalkozik a szülein kívül. Az ő ügyében nincs előrelépés, nincsen meg a felderítési szakasz. Semmi sincs. Ellenben egy kislányra, akiről a fülszövegben egy szó sem esik, rengeteg időt hagyott a szerző, ő viszi el a hátán teljes történetet és még a nézőpontjából is láthatunk egy-két jelenetet. Ezt egy kisebb átverésként éltem meg, hiszen, ha magamtól bukkantam volna rá a könyvre, nem más ajánlása útján kerül el hozzám, akkor bizony erősen gyanítom, hogy csalódott lennék, amiért nem arról szól a fáma, ami előre meg van határozva. Mondjuk úgy, hogy Elie-é a történet 75%-a, Daniel pedig mindössze a fennmaradó 25%-ban kerül előtérbe. Az egyensúly felborult. Kissé negatív érzésekkel éltem meg azt is, hogy a kisfiú ügyében nem elég, hogy nincs igazi nyomozás, de arról sem esik szó, hogy valaha volt. Pár ráutaló mondat van mindössze a könyv lapjain, de semmi más. A legszembetűnőbb mindközül az, hogy a betonban 5 lábnyom maradt, nem szélső helyzetben. Tehát valakinek fel kellett emelnie azt a kisgyereket és úgy vitte el. Miért nem adnak ki körözést ismeretlen elkövető ellen? S mindig ugyanoda lyukadok ki a gondolataimban: miért nem foglalkozik senki ezzel az üggyel? Miért egy már több, mint egyéves eset élvez nagyobb prioritást? Ezt az egy dolgot sokkal jobban át kellett volna gondolnia a szerzőnek, mivel emiatt kissé hiteltelenné válik a történet alapja.
Mégis, ezek a gondolatok akkor fogalmazódtak meg bennem igazán, miután letettem a könyvet. Az egész annyira olvasmányosan van leírva, és oly mértékben figyelemfelkeltően, hogy olvasás közben eszemben sem jutott ilyen apróságokon problémázni. Mind a két gyermek sorsa érdekelt, szerettem volna magam is segíteni, bármi áron. S itt jött be a cím szerepe is. Mert ki is az a látó? Bevallom, a kezdeti fázisban nem kötöttem össze fejben, hogy a cím egy médiumra utal, egy olyan emberre, aki képes a szellemekkel kapcsolatot létesíteni. Mivel magam ezekben egyáltalán nem hiszek, úgy gondoltam, hogy ki fog derülni majd a végén, hogy az egész egy szemenszedett hazugság, egy átverés, így voltam a leginkább meglepve, mikor ráébredtem, hogy a szerző komolyan gondolja a misztikum jelenlétét. Nem így álltam neki a történetnek, azt hittem egy olyan könyv lesz, aminek minden pontja megeshet a valóságban is, de meg kell mondanom, ennek ellenére egyáltalán nem csalódtam benne. S úgy érzem, ha velem képes volt egyetlen zokszó nélkül elfogadtatni ezt a témát, akkor a szerző igencsak sikeresnek mondhatja magát. Mert tényleg, egyetlen megvető szemöldökhúzás nélkül elfogadtam, sőt, utána már én is úgy álltam hozzá, hogy vajon az adott helyzetbe belemagyarázható-e valami földöntúli esemény, vagy itt meg kell vetni a két lábunkat és külső szemmel körülnézni? Tehát azt kell mondanom, hogy bár azt hittem, komfortzónámon belüli könyvet veszek a kezemben, mégis tudott olyan dolgokat mutatni, amivel a határaimat messze átléptem, de mégis kényelmes terepen találtam magam.
Magamat is megleptem, mennyire lendületesen haladtam a történettel. A maga négyszáz oldalával nem tartozik a vékony könyvek közé és nem utolsósorban egy bűnügyi eset sosem kerül bele a könnyen emészthető kategóriákba. Mégis azt vettem észre, hogy mindössze három ciklusban elolvastam. Szívem szerint egy ültőhelyben végeztem volna vele, de a kötelező dolgok, mint a munkába való indulás felülírja az ember vágyait… De még így is rekordidő alatt végigértem rajta. Na és mi volt két olvasással eltöltött időszelet között? Hát a folyamatos gondolkodás. Beette magát a gondolataim közé. Egyszerűen használhatatlannak bizonyultam, mert képtelen voltam bármire huzamosabb ideig odafigyelni. Csak a történet létezett. A bőröm alatt éreztem a tiszta vágyat aziránt, hogy megtudjam, ki a tettes és miért tette. Mikor pedig végül szembesültem a megoldással, hogy mik voltak a háttérben, teljesen elképedtem. A szerző egy olyan egyedi gondolkodásmódot adott a karakterének, ami teljes újdonságként hatott. Meglepődtem, ledöbbentem, hogy ez tényleg megtörténhet-e? S még ha végül nem is tudtam eldönteni egyértelműen a kérdést, mivel egyik felem azt mondta, hogy igen, hiába vagyunk civilizált társadalom, ettől függetlenül vannak olyan emberek, akik nem tudnak túllépni szűkös kereteiken, amivel a saját agyukat korlátozzák, mert igazából fel sem merül bennük a vágy, hogy kellene, attól függetlenül ott volt bennem egy másik hang, hogy ez észrevétlenül nem is történhetett volna meg ebben a formában. De rögvest vitába is szállnék önmagammal: hiszen miért is kellene ilyen szinten hitelesnek lennie a történetnek? Hiszen már a misztikus szál bevezetésétől kezdve érezhető, hogy itt a szórakozás, a megdöbbenés és a kikapcsolódás a cél, nem az, hogy egy olyan történet elevenedjen meg az olvasó szeme előtt, ami a mindennapok kegyetlenségében is előfordulhat. Tehát én azt mondanám, hogy egy rettentően jól sikerült olvasmány lett A látó.
A mostani krimi írók sokszor elfelejtik, hogy a hitelesség nem mindig abban rejlik, hogy olyan történetet mutassanak be, ami bárhol, bárkivel megeshet. Belinda Bauer túl mert lépni az általános határokon, szabadon eresztette a fantáziáját és így hagyta, hogy egy olyan történet kapjon benne szárnyra, ami bár elrugaszkodott, nem áthelyezhető a valóságba, mégis teljes mértékben elfogadható legyen. A maga világában teljes mértékben megállja a helyét. Nem tökéletes, közel sem az. Sok olyan pont van benne, amit nem érintett, pedig alapvetően elvárható lett volna, hogy megtegye, de pont ezért emlékeztet arra, hogy az olvasás nem csak az állandó tanulásról, hanem a kikapcsolódásról is szól. A látó élvezeti faktora magasan veri a legtöbb krimit. Végtelenül olvasmányos, s az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy körötte a napfény helyét az utcáról beszűrődő lámpák sárgája vette át, mert oly mértékben elveszett a történetben, hogy az idő múlása irrelevánssá vált. S bár a tettes személyére az olvasó elég gyorsan rájöhet, még ez sem tűnik zavaró tényezőnek, mivel itt nem azon van a hangsúly, hogy ki tette, hanem hogy milyen indíttatásból. Ezt az utóbbit pedig biztos vagyok benne, hogy senki nem tudja magától kitalálni. Mert egyedi, furcsa, de végül mégiscsak logikus.
Igazán kikapcsolt, üdítő élmény volt A látót olvasni. Végig nagy izgalom volt rajtam, és nem volt addig megállás, míg az utolsó szóig el nem értem. Számomra egy nagyon pozitív élményként marad meg, és ahhoz, hogy mások is így vélekedjenek róla egyetlen tanácsom lenne: ne vegyétek véresen komolyan. Azért olvassátok el, mert érdekel titeket, mert ki akartok kicsit törni a mókuskerékből. Ez egy szórakoztató krimi. Annak tökéletesen meg is felel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése