Niitaabell Világa: Ed McDonald: Kárhozat (A holló jele 3.)

Fülszöveg:

A holló jele-sorozat befejező kötetében mindennél nagyobb veszély leselkedik az ismert világra, az istenek a végső összecsapásra készülnek.

A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.

Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása.

Körülbelül tavaly ilyenkor, úgy robbant be a tudatomba Ed McDonald neve, mint könyve főszereplőjének, Galharrownak a karjából szokott kitörni a holló. Mindenféle előjel nélkül, egyszer csak ott van és máris ontja magából a mondanivalóját. Az állóvíz felkavarodott. Már a trilógia első köteténél éreztem, hogy itt bizony egy komfortzóna határátlépés fog következni, hiszen a grimdark fantasy eddig nem tartozott az előnyben részesített műfajok közé az én listámon. Most mégis azon kaptam magam, hogy teljesen megbabonázott, hiába árad belőle az agresszió, a mocsok, a vulgáris kifejezések és tettek egész halmaza. Sőt, talán pont ez a nyers tálalás volt az, ami végül függővé tett.

Szerencsére a kiadó sem tétlenkedett: villámsebességgel hozták el az olvasók számára mind a három részt, amiért nem győzök magam is elég hálás lenni. Ezért is szeretek az Agave kiadó kínálatából szemezni, hiszen eddig sosem csalódtam még bennük: nem hagytak félbe sorozatot, illetve a részek megjelentetése között sem évek telnek el. Gyors és hatékony munka jellemzi őket, amely nem megy a minőség rovására. Természetesen emberek vagyunk, így pár apró hiba becsúszhat. Ebben a kötetben is volt pár elütés, de számukra annyira minimális, hogy én ezt abszolút nem rónám fel hibának. Már csak azért sem, mert ennyi még nem zökkent ki az olvasásból.

Egy nyári nyaralás kellős közepén szállt meg az ihlet, hogy nekem azonnal meg kell rendelnem a Kárhozatot, a sorozat befejező kötetét. Akkor még csak pár napja jelent meg, de eddig tartott az önfegyelmem: épp csak annyit vártam vele, hogy a csomag megérkezése arra az időszakra essen, mikor már közeleg a hazatérés, így ne okozzon az átvétel gondot. Konkrétan még a hazafelé vezető út során beugrottam érte, még a bőröndöket sem tettem le otthon. Azt hiszem, kissé sietősre vettem a figurát, de úgy gondolom, hogy aki a kezébe fogta a sorozat legalább egyik részét, megérti kapkodásom okát. A borító mesteri és egyedi. A tervezés részletessége megbabonázza a nézőt, a papír mattsága és egyszerre masszív, mégis törékeny volta még inkább megadja a kellő nívót. Úgy alakult, hogy azonnal nem tudtam belekezdeni. Bő egy hónapig pihent a polcomon, mire elérkezett az idő, de megérte várni a napot. Addig is az idézetek és az írásaim által felelevenítettem az előző részeket, így magabiztosan futottam neki a végső csatának.

Az előkészületeimre, ha úgy vesszük, nem is volt szükség, hiszen a szerző tudatosan a történet elejére illesztett egy rövid, egy oldalas összefoglalót. Ez segít, hogy az olvasó megfelelően képbe kerüljön az eseményeket illetően, így nem fogja idegennek érezni a történetet addig sem, míg minden emlék visszajön - ha nagy időkihagyással veszi kézbe a következő részt. Dicséretes dolog ez az író részéről. Apróság, mégis megadja a kellő löketet, egy kis segítség, amire úgy gondolom a sorozatok nagy részénél szükség lenne. Szóval a megfelelő munícióval felruházva vetettem bele magam a Kárhozat gőzölgő mocskába.

Rhyhalt immáron hat éve szívja magába a fekete eszenciát. Hihetetlen, hogy ennyi évet képes volt eltölteni ezen a pusztulásra ítélt területen. Elvonultságában megtalálta a túléléshez szükséges feltételeket. Ezer és egy évet eltölthetett volna még itt, ám a fogaskerekek mozgásban vannak: ha beindul a szerkezet, cselekedni kell, így Rhyhalt is nekivág a következő akciónak. Hogy mi a motivációja? Nos, ez egy jó kérdés. Az élet mindent elvett már tőle, amit igazán szeretett. Maroknyi barátja maradt csupán, akikkel évek óta nem kontaktált. De van egy terve. Egy terv, ami vagy a világ pusztulását okozza vagy épp ez a túlélés kulcsa. Nem tudni, de ő halad előre egy úton, ami sok kalandot rejt és még több áldozatot kíván. Kifejezetten örülök, hogy a szerző megtalálta azt a törékeny egyensúlyt, ami által a karaktereit felemelhette a megfelelő szintre. Nem magasztalta fel őket, nem lettek tökéletesek, sőt, Rhyhalt egyenesen antihősként jelenik meg, mégis megtalálható benne az emberiség azon morzsája, amire megfelelő alapként lehet építkezni. Mert Galharrow kapitány nem csak a Kárhozat túlélője és egy Névtelen hű szolgálja, hanem egyben egy ember, egy férfi, akinek érzései vannak, amelyek befolyásolják a gondolkodásmódját és a fontossági sorrendjét. S itt említeném meg, hogy a szerző igencsak kedvezett a női olvasók számára is, hiszen mind a három köteten átível egy rövid, ám erős szerelmi kötelék. A Kárhozatban sem vetkőzte le a kapitány az érzéseit, sőt, még inkább elsüllyed a Fénylány érzett édesen keserű érzelmeibe.

A regény felépítése mit sem változott. A történet elején már nem is törekedtem arra, hogy megpróbáljak magamtól rájönni, miként fognak az események alakulni. Tudtam, hogy a legmerészebb terveimet is felül fogja múlni, így kár is erre pazarolni az időt. Inkább hagytam, hogy az áramlat oda sodorjon, ahova csak akar. Utólag is úgy gondolom, hogy ez egy helyes döntés volt a részemről. Noha kiszámíthatóbbnak éreztem, mint az eddigi részeket, mégis bőven okozott meglepetést, így bár a végcél körvonalai azonosak voltak a fejemben lévőkkel, az odáig vezető út teljesen máshogy alakult. A szerző fantáziája végtelen, a gondolkodásmódja eltér a megszokottól, s pont emiatt ad jóval többet az olvasó számára a megszokottnál ez a regény. A világkép felépítése komplex. Kiismerhetetlennek bizonyul, éles határvonalak nélkül. Egyszerűen képtelenség a Kárhozat minden titkát megfejteni, hiszen egy folyton mozgásban, fejlődésben lévő egységről van szó, ami képes fejleszteni, bomlasztani önmagát. Egyetlen állandó dolog jellemzi: a változás.

Az események alakulásától viszont egy kicsivel többet vártam volna el. Többször éreztem úgy, mintha a szerző sem tudná, hova tart, mintha a Kárhozat őt is eltérítette volna, így az ellenkező irányba tipegne. Az elejétől kezdve elejt apró utalásokat arra vonatkozólag, hogy itt valami nagyobb terv részei vagyunk, tehát a dolgok mögött nyugszik még valami, aminek kiléte egyelőre titkos információ, mégsem motivált ez kellőképpen az olvasás folyamata során. Úgy érzem, Rhyhalt gondolatai már túl lettek húzva, feszesebbre, mint a megengedett, s emiatt kissé hiteltelenné vált a szerepe. Ám ezt mindössze csak egy kicsi részem mondatja velem: többségében nézve én is a kalandok részese voltam, hisz a folyton mozgásban lévő események nem hagytak időt a túlzott gondolkodásra.

A végkifejletet viszont kifejezetten vártam. A könyvről olvasható rövid ajánlók szinte mind kiemelik, mennyire grandiózus lett a befejezés. Még a borítón lévő, apró kedvcsinálók között is megjelenik. Nos, a könyv elolvasása után úgy érzem, teljes mértékben igazak a szavak. Bár egy része kiszámítható volt, mégis megadta azt a fajta felemelkedést, ami tökéletes lezárásnak bizonyult a történet részéről. Meglepő, fordulatos, a végső szituációban is újat mutató. Minden aktív szálat a megfelelő módon varrt el, s még arra is odafigyelt a szerző, hogy ne legyen a végére sem szentimentális a megvalósítás. A megfelelő embereket helyezte egymás mellé, kiknek jövőjét a múltban hagyott barátok szelleme őrzi.

Ismét véget ért egy remek sorozat, egy férfi és egy világ szürreális valójának története. Az idáig vezető út hosszú volt, tele sérülésekkel és áldozatokkal. De nem csak a karakterek sínylették meg. A szerző fantasztikus módon bodorította a cselekmények sorozatait, s bár biztos vagyok benne, hogy sok ébren töltött éjszakát követelt meg tőle az írás, de teljes mértékben megérte. Grandiózus, sötét, elvetemült sorozat. Rhyhalt egy teljesen külön univerzumot érdemel. Rengeteg tapasztalattal gazdagodott a három könyv eseményei során, mely végül elhoztak számára egy alternatív végkifejletet. Véleményem szerint a lezárás teljesen optimális lett. A Kárhozat csavarokban gazdag történet, ahol egy végső harccal eldöntetik, melyik oldal emelkedik a többi fölé. A csata két fronton zajlik: egyszerre a Kárhozatban és a szereplők lelkében egyaránt. Mindenkinek meg kell küzdenie és le kell számolnia a saját démonjaival ahhoz, hogy a túlélésre esélyt adjon. Még sokszor ez sem elég.

A Kárhozat egy teljes mértékben szokatlan, meglepő, emellett kissé morbid, de ettől még függőséget okozó könyv. Ahogy a Holló jele sorozat minden része. Én megkedveltem ezt a bűzös világot, minden mocskával együtt, így nem kérdés, hogy a jövőben is le fogom venni a polcról, s közben irigyen gondolok majd azokra, akik először olvassák a könyvet, így minden sor egy újabb meglepetéssel szolgál a számukra.

" – Pontosan ezért olyan létfontosságú – mondta Valiya. – Mert az idő tovaszáll. Akárcsak az élet, és ha az ember nem hoz ki belőle mindent, akkor tényleg értelmetlen az egész."

"Ha bárki képes lenne kiválasztani, hogy kibe szeressen bele, akkor a világ egyszerűbb, kedvesebb hely lenne."

"A szerelem nem az együtt eltöltött időről szól. Hanem hogy mihez kezdünk a kijutó röpke pillanatokkal. Semmi sem tart örökké."

"Komisz dolog, ha az embert összezárják a saját gondolataival. Körbe-körbejárnak, újra és újra, bizonytalanul megkérdőjeleznek, míg végül az is kérdéses lesz, amit az elején biztosnak véltünk. Nem magányra termettünk."