Niitaabell Világa: Emily R. King: A századik királyné (The Hundredth Queen 1.)

Fülszöveg:

Kalinda árva lány, aki nem vágyik másra, csupán a csendes kolostori élet békéjére és biztonságára a Nővérek rendjének hegyi templomában. A zsarnok Tarek rádzsa váratlan látogatása azonban felforgatja az életét. Az uralkodó kilencvenkilenc felesége mellé keres egy utolsót – a századik ránit. Mindenki meglepetésére éppen Kalindára esik a választása. Azonban mielőtt egybekelhetnének, egy ősi törvény szerint fegyverekkel kell kivívnia méltó helyét a rádzsa kilencvenkilenc felesége és számtalan ágyasa között egy rendkívüli bajnokságon.

Kilátástalan helyzetében csupán a testőre, a komoly, de kedves Naik Deven kapitány társasága nyújt neki vigasztalást. Ám a férfi iránt egyre növekvő vonzalma súlyos veszélybe sodorja.

Kalinda lelke szabadnak született, csak arra vágyik, hogy mentesüljön minden kötöttség alól, dönthessen saját sorsáról, és együtt lehessen a férivel, akit szeret.

Itt az idő, hogy a századik királyné felszabadítsa a benne rejlő erőket, és felforgassa a birodalmat.

Indokolatlanul kevés figyelmet kapott eddig ez a kötet. A megjelenése előtt egy felületen sem jött velem szembe, pedig minden bizonnyal gondolkodás nélkül előrendeltem volna, mivel azon kategóriába tartozik, ami azonnali intézkedést kíván. Nem tehetek róla, de az egzotikus misztérium az egyik legnagyobb gyengepontom. Képtelen vagyok neki ellenállni. Sőt, a megjelenést követően sem találkoztam vele. Sehol nem húzták el előttem a mézesmadzagot, ami igencsak meglepő. Éppen az Online Nyári Olvasótábor könyveit szerettem volna megrendelni, mikor az oldalon megláttam a szemem sarkából. Ha úgy vesszük, azért nem sokat bujkált előttem a kötet, de mégis meglepő, hogy minden nap megszámlálhatatlanul sok könyv reklámja jön velem szembe – éljenek az internetes cookiek! -, a kiadók és a forgalmazók rengeteg erőforrást ölnek az új könyvek ismertetésébe, s ez mégis, valahogy kimaradt a képből. Nos, mindegy is, a lényeg, hogy ráakadtam és azonnal be is szereztem.

Még ha a téma nem is váltott volna ki belőlem ilyen magasszintű rajongást, akkor is valószínűleg beszereztem volna előbb-utóbb. A borító a maga egyszerűségében csodálatos. Az erőteljes piros szín megfelelő használata – értsd: különböző árnyalatok játéka, melyek közül egyik sem bántja az ember szemét és nem borzolja rögvest az idegeit -, a kiragadott pillanatban rejlő hatalom és a kérdés, amit maga után hagy, hogy vajon mi rejtőzhet abba a pici üvegcsébe, amit kecses mozdulattal tart, teljesen megbabonázott.

A történetbe épp egy harci gyakorlat kellős közepén csöppenünk bele. Ez már sok mindent előrevetít a könyv szempontjából. Kalinda minden pillanatot megragad a fejlődésre, mivel egy hosszabb betegség sok időre ledöntötte a lábáról, így az elmaradt tudást mihamarabb pótolnia kell. Ám, mint kiderül, ezek a lányok nem azért tanulják meg a küzdelmek szabályait és a fegyverforgatás mesterségét, mert egy harcos nemzet leszármazottjai lennének, vagy mert háborúba készülnének, hanem azért, mert ez a hagyomány, az elvárás az irányukba. A rendbeli életük a várakozásról szól, mikor választják ki őket valamiféle szolgálatra. Lehetnek feleségek, szolgák és bármi egyebek. A kiválasztást pedig mindig egy harc előzi meg, egy bemutató, ami alapján az aktuális férfi eldöntheti, kire tart igényt.

Már az alapötlet kifejezetten erős pozitív visszhangot váltott ki bennem. Az élet megköveteli a lányoktól, hogy képesek legyenek önmagukat megvédeni szükség esetén. Szörnyű, hogy úgy válogatnak közöttük, mint állatpiacon a földműves, de mivel az ő világukban ez az elfogadott, és ezáltal esélyt kapnak az alsóbbrendű, esetleg árva gyerekek is egy jobb életre, úgy gondolom, élhető a kialakított rendszer. Kalindával szinte azonnal elkezdtem szimpatizálni. A szerző nagyon bölcs módon egy teljesen egyszerű, még csak nem is igazán szép lányt alkotott meg, akinek valójában csak a szíve lángol, más kiemelkedő képessége nincs. Ő szeretne a Rend nővéreihez tartozni, ott maradni és a további generációkat képezni, tanítani. Nem vágyik nagyvilági életre, nem akarja, hogy bárki is kiválassza. De végül megtörténik. Külső szemlélőként ez is tekinthető sablonos elemnek, ám a könyvet olvasva hamar kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó. Bár Kalinda középszerű, mégis a tüzes természete által pont megfelel annak, amit a rádzsa keres. S innentől kezdve egy új élet kapujában találja magát, ami tele van harccal, vérrel és fájdalommal. Játszmákat kell játszania, hogy életben maradhasson.

Az egész regényt átlengi egy különleges hangulat. Egzotikus, minden pontjában. A ruhák, a kiegészítők és a hagyományok mind a különböző keleti kultúrák szerves részei, így bár az egész világ a képzelet szüleménye, az olvasó mégis könnyedén maga előtt láthatja a teljes egészet, a legapróbb részletekig. Ez pedig szerintem fontos, hiszen így olyan érzés olvasni a könyvet, mintha közben egy filmet is néznénk. Lelki szemeim előtt még a viradzsi szobájának az öltöző paravánja is megjelent, a legapróbb részletekig minden. Pedig a könyv nem tartalmaz mélybemenő leírásokat. Tárgyilagosan, pár szót ejt csak a környezetről, de ez bőven elég, hogy a saját fantáziaképeimmel a megfelelő módon ki tudjam egészíteni.

A történet véleményem szerint meglepően izgalmas. Bár felveszi a mindennapok ritmusát, mégiscsak mindig ad valami plusz tudást, amivel a szereplők álomra hajtják a fejüket és amin két fejezet között magam is rágódhattam egy pár percet. A cselekmény szépen lassan bontakozik ki az olvasó szeme előtt, bár meg kell jegyeznem, gyakran előbb sejthető, mi fog történni, minthogy a szereplők maguktól is rájönnének. Ennek ellenére a történet végéhez közeledve voltak olyan fordulatok, amik rácáfoltak előbbi állításomra: volt, hogy megdöbbenve olvastam az új információkat vagy a nyakatekert helyzeteket, s újfent megállapítottam, milyen romlott társadalmi normák léteznek.

A királynőválasztási ceremónia részei meglehetősen egyedi elgondolásokon alapulnak. Nem igen hallottam eddig kihívások sorozatából álló küzdelmeket, amelyek végül eldöntetik, kinek a fejére kerül az utolsó korona. Bár az elején kicsit belevesztem, hogy akkor ki és miért hívhatja párbajra a viradzsit, egy idő után csak megtaláltam a körvonalakat. Mivel ez a rendszer teljesen ismeretlen az olvasó számára, véleményem szerint egy minimális kifejtést még igényelt volna.

Egyetlen pont volt, ahol a könyvnek a hitelessége többször is megcsúszott. Ez pedig Kalinda és Deven között húzódó érzések kialakulása és a későbbiekben a kezelése. A könyv lapjain többször is említésre kerül, hogy mindenki figyel, kit, hogyan márthatna be a fenség előtt, hogy biztosítsa a pozícióját, s emellett amúgy is erős szabályok vannak érvényben és fájdalmas büntetések előtérbe helyezve, hacsak véletlen valaki úgy gondolja, hogy kapcsolat szövődik a rádzsa tulajdona és egy másik ember között. Nos, ehhez képest ez a két ifjú úgy bolondozott, hogy az még a vak embernek is szemet kellett volna, hogy szúrjon már a legelején. A viszonyuk túlságosan kiteregetett, bensőséges volt már attól a ponttól kezdve, hogy a városba tették a lábukat. Ha a szabályok tényleg léteznek és ezek teremtik a fegyelmet, akkor itt valami erősen elcsúszott. Mert ez a két fiatal nem nagyon titkolózott. Sok esetben nyilvánosan adnak kapcsolatra utaló jeleket, amivel nem is értem, miért nem foglalkozik senki… Bár a többi szabály megvalósításában is voltak problémák, amik zavart keltettek bennem. A szerző leírja, hogy milyen éles határvonalak vannak, amit utána mintha elfelejtene és játszi könnyedséggel, következmények nélkül átlép. Ettől számomra sok jelenet hiteltelenné vált, amit igazán bántam, mivel sok olyan erőteljes részt is tartalmaz a könyv, ami így szintén veszít értékéből.

Sok mindenre számítottam, de erre azért nem. A könyv kegyetlen világot mutat be, ahol az emberi élet vajmi keveset ér, ezáltal több szereplőtől is búcsút kell venni olvasás közben. Ez megdöbbentő, hiszen a legtöbb young adult regény nem tartalmaz ilyen sok vérre menő küzdelmet, s mégis, ebben rejlik a világ hitelessége, hogy igenis a sokéves hagyomány kegyetlen és elég egyetlen figyelmetlenség, egy kit botlás ahhoz, hogy életfonalunk megszakadjon. Így sem a szereplők, sem az olvasó nem érezheti magát biztonságban, mivel nem tudja kiszámolni, kivel mi fog történni. De számomra pont ez hozta el azt a rajongó érzést, ami a könyvet a kezemben tartva rajtam volt. Mert nem tudtam a legvégén előre megmondani, mégis melyik oldal fog győzedelmeskedni. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy míg idáig elértem, néha kellett a szemöldökömet ráncolnom a logikátlanságokat látva. Sajnáltam, hogy a szerző sokszor a saját szabályait sem veszi figyelembe és bár Kalindát átlagosnak alkotja meg - ami kifejezetten dicséretes! - mégis néha lesüllyeszti a butus kislányok szintjére.

A fantasztikus szál viszont remekül alakult benne. Bár szerettem volna még több információt kapni az adott képességekről, működési elvükről, egyelőre úgy érzem, ennyivel is beérem, hiszen a továbbiakban biztos több szerephez fog jutni. Ebben a kötetben a hangsúly az alapozáson volt, hogy Kalinda megtalálja a helyét, a küldetését és megfogalmazza magában, milyen célokat szeretne a jövőben elérni. Míg az elején egy bátortalan kislány volt, a palotabeli élet megkövetelte tőle, hogy hirtelen felnőjön, azáltal, hogy látókörét kiszélesítette, így a lelkében lakozó tüzet nagyobb területre tudja a későbbiekben kiterjeszteni. Kíváncsi vagyok, meddig terjed majd el az akarata, milyen áldozatokat képes meghozni a nagyobb jó érdekében. Nagy kíváncsisággal várom a folytatást, mert véleményem szerint nagy potenciál rejtőzik még ebben a történetben.

"Ugyan hol a határ az istenek és a saját szabad akaratunk között?"

"De mit ér a szabadság lelki békesség nélkül?"

"– Néha több erőre van szükség, hogy hátralépjünk, mintsem előre."

"– Bármit megváltoztathatnak azok, akiknek van elég bátorságuk utat égetni saját maguknak."

"– Mindnyájan félig démonok, félig istenek vagyunk – magyarázza Shaan testvér. – Démoni lényünk a halandó rész, folyamatosan tévelyeg, míg isteni lényünk folyamatosan küzd, hogy jobbá váljon. Mindegyik életünkben törekszünk rá, hogy előrébb lépjünk, és egyre közelebb kerüljünk az örökkévaló tökéletességhez."